Útközben – Szűcs Miklós jegyzete

„Csalódottságot érzek. Nem magam miatt vagyok szomorú, hanem a játékosaink miatt, akik kilenc hónapon keresztül nagyon keményen dolgoztak... Olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Büszke vagyok rájuk.”

Ezek Kevin Constantine szavai, hokiválogatottunk amerikai szövetségi kapitánya még hétfő este, az osztrákoktól elszenvedett szétlövéses vereség után minden bizonnyal felfokozott érzelmi állapotban, mégis higgadtan fogalmazott. Megértem a csalódottságát, magyar szurkolóként valószínűleg sok tízezredmagammal együtt szívesen vágtam volna valamit a televízióhoz – mintha az bármiről is tehetne –, amikor a szétlövés ötödik párjában az osztrák Dominique Heinrich Bálizs Bence mellett kegyetlenül bevágta a korongot a kapunkba, megpecsételve a magyar válogatott sorsát. Aludva a történtekre természetesen még mindig bosszant a dolog, ám már inkább az utat látom és értékelem, amelyet a magyar hoki a 2008-as szapporói csoda óta bejárt. Emlékezhetünk, a bravúros feljutást követő évben Svájcban a szlovákokat kis híján megleptük – 3–3-nál úgy örültek a vége előtt 13 másodperccel szerzett góljuknak, mintha megnyerték volna a vb-t –, de összességében kevés nyomot maga mögött hagyó átutazók voltunk az elitmezőnyben, szerzett pont nélkül estünk ki.

Hét évvel később Oroszországban sem sikerült megkapaszkodnunk a legjobbak között, de a lesajnált újoncnak szánt statisztaszerepből egy mérkőzés erejéig mégiscsak kiléptünk, a fehéroroszokkal szembeni 5–2-es győzelmünkre már felkapta a fejét a világ. Pechünkre a bennmaradás szempontjából – ha lehet ilyet mondani – rossz meccset nyertünk meg, a három ponttal 2009-ben még benn lehetett maradni, 2016-ban viszont nem, az előttünk végző franciák ugyanis ötöt gyűjtöttek.

Azt pedig, hogy Tamperében mi történt, pontosan tudjuk, a franciák elleni hosszabbításos siker után olyan közel kerültünk, hogy meghosszabbítsuk élvonalbeli tagságunkat, mint korábban még soha, ehhez csak Ausztriát kellett volna legyőzni. Persze a „csakot” kéretik erősen idézőjelben érteni elvégre a világranglistán 15. helyezett együttessel szemben mi a huszadikok vagyunk, ami ezen a szinten már érzékelhető különbség, még akkor is, ha Kevin Constatine csapatának hétfő este hatvan plusz öt perc erejéig ezt sikerült eltüntetnie, sőt akadtak periódusai a találkozónak, amikor inkább felénk billent a mérleg nyelve.

Szóval az útra, a mögöttünk hagyott másfél évtizedre visszagondolva a Tamperében történtek miatt szomorúak lehetünk, csalódottak talán kevésbé, még annak tudatában sem, hogy válogatottunk legjobb esetben is csak két év múlva léphet pályára legközelebb az elitben, s ki tudja, 2025-ben talán már az oroszokkal és a fehéroroszokkal is számolni kell majd. Ami nem egyszerűsíti az olyan kiscsapatok helyzetét, mint miénk, de nekünk nem is velük kell megküzdenünk, a saját „pályánkon” viszont (hét) évről (hét) évre jobbak vagyunk.

Ezek Kevin Constantine szavai, hokiválogatottunk amerikai szövetségi kapitánya még hétfő este, az osztrákoktól elszenvedett szétlövéses vereség után minden bizonnyal felfokozott érzelmi állapotban, mégis higgadtan fogalmazott. Megértem a csalódottságát, magyar szurkolóként valószínűleg sok tízezredmagammal együtt szívesen vágtam volna valamit a televízióhoz – mintha az bármiről is tehetne –, amikor a szétlövés ötödik párjában az osztrák Dominique Heinrich Bálizs Bence mellett kegyetlenül bevágta a korongot a kapunkba, megpecsételve a magyar válogatott sorsát. Aludva a történtekre természetesen még mindig bosszant a dolog, ám már inkább az utat látom és értékelem, amelyet a magyar hoki a 2008-as szapporói csoda óta bejárt. Emlékezhetünk, a bravúros feljutást követő évben Svájcban a szlovákokat kis híján megleptük – 3–3-nál úgy örültek a vége előtt 13 másodperccel szerzett góljuknak, mintha megnyerték volna a vb-t –, de összességében kevés nyomot maga mögött hagyó átutazók voltunk az elitmezőnyben, szerzett pont nélkül estünk ki.

Hét évvel később Oroszországban sem sikerült megkapaszkodnunk a legjobbak között, de a lesajnált újoncnak szánt statisztaszerepből egy mérkőzés erejéig mégiscsak kiléptünk, a fehéroroszokkal szembeni 5–2-es győzelmünkre már felkapta a fejét a világ. Pechünkre a bennmaradás szempontjából – ha lehet ilyet mondani – rossz meccset nyertünk meg, a három ponttal 2009-ben még benn lehetett maradni, 2016-ban viszont nem, az előttünk végző franciák ugyanis ötöt gyűjtöttek.

Azt pedig, hogy Tamperében mi történt, pontosan tudjuk, a franciák elleni hosszabbításos siker után olyan közel kerültünk, hogy meghosszabbítsuk élvonalbeli tagságunkat, mint korábban még soha, ehhez csak Ausztriát kellett volna legyőzni. Persze a „csakot” kéretik erősen idézőjelben érteni elvégre a világranglistán 15. helyezett együttessel szemben mi a huszadikok vagyunk, ami ezen a szinten már érzékelhető különbség, még akkor is, ha Kevin Constatine csapatának hétfő este hatvan plusz öt perc erejéig ezt sikerült eltüntetnie, sőt akadtak periódusai a találkozónak, amikor inkább felénk billent a mérleg nyelve.

Szóval az útra, a mögöttünk hagyott másfél évtizedre visszagondolva a Tamperében történtek miatt szomorúak lehetünk, csalódottak talán kevésbé, még annak tudatában sem, hogy válogatottunk legjobb esetben is csak két év múlva léphet pályára legközelebb az elitben, s ki tudja, 2025-ben talán már az oroszokkal és a fehéroroszokkal is számolni kell majd. Ami nem egyszerűsíti az olyan kiscsapatok helyzetét, mint miénk, de nekünk nem is velük kell megküzdenünk, a saját „pályánkon” viszont (hét) évről (hét) évre jobbak vagyunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!