Régen bunyóval fegyelmezett a jégen Orbán Attila, ma higgadt tanító

– Gyorsan összebarátkoztak Franciskával...
– Nem volt nehéz, nagyon kezes volt. Hipp-hopp vágtázni tudtam volna vele, de ha ilyen érzékeny, könnyen reagáló lóra ül az ember, mint a Pasaréti Honvéd Lovarda magyar sportlova, nem árt előtte bemelegíteni. Mindenesetre nagyon jól éreztem magam, nem gondoltam volna, hogy a fővárosban ilyen központi helyen is van lovarda, ráadásul több mint százéves létesítmény.

– Mióta lovagol?
– Kiskorom óta meg akartam tanulni, végül négy-öt éve, székesfehérvári játékosként valósult meg. Azóta ha jut egy kis idő magamra, kijárok a szabadba a barátaimmal, de akár egyedül is. Ilyenkor hét-nyolc órás, nagyobb edzéssel felérő tereplovaglás a program, általában a Velencei-hegységben, ahol minden van, ami a kikapcsolódáshoz kell: erdei labirintusok, puszta, amelyen vágtatni lehet, patak, állatok, madárcsicsergés... A lovaglás jó hatással van rám, bár úgy érzem, a kor előrehaladtával egyébként is kezdtek megnyugodni.

– Ennyire vonzza a vidéki élet?
– Nem mondom, hogy falusi gyerek vagyok, mégsem múlt el nyomtalanul az a hat év, amelyet a születésem után Bölcskén töltöttünk. Azóta is szívesen járok természetközeli helyekre – főként lóháton. Rendszeresen persze nem tudok lovagolni, miután a jégkorongozás kitölti az életemet, amelybe még mindig nagyon sok pluszmunkát kell fektetnem. De ez így van jól, szeretem, élvezem a hokit, ugyanakkor azt vallom, szükség van minőségi szabadidős tevékenységekre, hobbikra, amelyekkel feltöltődhet és amelyek által többé válhat az ember.

– Ebbe a körbe tartozik a vitorlázás is?
– Igen, szeretem a kihívásokat, kellenek az új impulzusok. Néhány éve teszthajózáson voltam a Raffica Teamnél, utána elmentem az első edzésre, amelyet újabbak követtek. Közben megszereztem a vitorlás jogosítványt, és amikor elkezdett foglalkoztatni, hogy kipróbálnám magam versenykörülmények között, adódott is a lehetőség. Hatalmas élmény volt az idei Kékszalagon vitorlázni a Sponsi nevű hajón egy jó nevű csapat tagjaként, ráadásul a kategóriánkban a harmadik helyen végeztünk! De már az azt megelőző két verseny is nagyon tetszett, amelyen kialakult a csapaton belüli munkamegosztás.

– Az ön helye hol volt hajón?
– A fővitorlán voltam hátul, a kormány és a kapitány mellett – büszke vagyok, hogy ilyen jelentős pozíciót kaptam.

– Mi adta a legnagyobb kihívást Európa leghosszabb tókerülő versenyén?
– Az volt a legnehezebb, hogy huszonnégy órán át nem aludtam. De izgalmasabb volt így, mint egy piknikhajón, a mi hajónkon sem WC, sem konyha nem volt, csak a trapéz, a kötelek, a vitorla és a csapat. Éjjel akkora viharba kerültünk, amilyet addig csak a filmeken láttam. Izgultam is kicsit, nehogy felboruljunk, és erősen fogtam a kötelet azért is, nehogy kár keletkezzen a hajóban. Már tervezem a következő lépést, jövő nyáron szeretnék tenni egy kört egy nagyobb hajóval az Adrián, de ahhoz még sokat kell tanulnom.

– A jégen, a vízen és a lóháton kívül hol keresi még az adrenalinfröccsöt, a versenyhelyzetet?
– Mindig új álmokat kergetek, gondoltam már rá, hogy egyszer egy amatőr ökölvívómeccsen elinduljak, de ha mennék, nyerni mennék, ahhoz pedig több hónapos komplett felkészülés kellene, márpedig ez szóba sem jöhet a hoki mellett. Mindenesetre eljárok bokszedzésekre.

– Témánál vagyunk. A YouTube-on számos, mérkőzés közbeni verekedős videón lehet megcsodálni figyelemre méltó jobbosait.
– Sok felvétel elég régi, manapság nem nagyon verekszem. Mondjuk úgy, fiatalon sokat tettem azért, hogy ma már ne kapjak túl gyakran megkeresést a jégen.

– Igaz, hogy olykor show-elemként csempészte a jégre a bunyót?
– A hokiban a bunyó összetett tényező. Van, hogy magadat vagy a csapattársadat véded meg, máskor akaratlanul keveredsz bele a helyzetbe, és igen, előfordult olykor, hogy amikor elment a hajó egy meccsen, szerettem volna valamit mégis adni a csalódott közönségnek, hiszen nem csak magunkét játszunk, mindent meg kell tennünk, hogy kiszolgáljuk a minket támogató több ezer embert.

– Pályán kívül könnyen bepöccen?
– Egyáltalán nem. Nyomokban ugyan bennem van még a korábbi vadság, néha előbújik a régi, tüzes énem, de manapság jóval nyugodtabb, átgondoltabb vagyok. Civilben sosem keveredtem verekedésbe, egyrészt élsportolóként nem vetne rám jó fényt, másrészt ha az ember megtanulja használni a kezét – márpedig én, még ha nem is vagyok profi bokszoló, megtanultam –, nem szabad visszaélnie vele.

– Már gyerekként is nyughatatlan, örökmozgó volt?
– Az edző édesapámat követve kipróbáltam a karatét, de muay thaioztam, birkóztam is, a bokszot pedig nyolc-kilenc évig űztem.

– Hogyan lett ebből jégkorong?
– A legendás Kercsó Árpád bejött a felvételire, amelyen az általános iskola sportosztályába válogatták a gyerekeket, és úgy találta, alkalmas lehetek a sportra. Megkérdezte, van-e kedvem kipróbálni a jégkorongozást, másnap lementem a jégre, és azóta is ott vagyok.

– Húszévesen került Székesfehérvárra, ahol hét szezonon át stabil játékos volt az osztrák bajnokságban, az EBEL-ben, miközben a válogatottba is bekerült. A sikeres és kiszámítható volános korszak után hogyan élte meg tavaly azt a mozgalmas időszakot, amelyben először majdnem az Érsekújvár, majd a Debrecen csapatában kötött ki, majd végül a nevelőegyesületébe igazolt?

– Necces volt... A korábbi években is időről időre felvetődött, hogy Dunaújvárosba igazoljak, tavaly jött el az ideje. A kaotikus viszonyok közepette össze akartam magam szedni, ami sikerült, jó döntés volt Újvárosba szerződnöm. Ugyan nehezen indult a szezon, de utána egy tizenegy győztes meccsből álló nagy menetelés következett, amellyel a topcsapatok közé kerültünk. A végét elrontottuk, többet is kihozhattunk volna az előző idényből, de így sincs szégyenkezni valónk.

– Idén nyáron mégis meglepő döntés hozott, a ligaújonc KMH-hoz igazolt. Mit vár az új csapatától?
– Igazi kihívás lesz az együttesnek először megméretnie magát az Erste Ligában. A Kanadai Magyar Hokiklub nincs tele idegenlégióssal, ellenben nagyon fiatal magyar játékosok alkotják, akik sok lehetőségre számíthatnak a szezonban. Az egyesület küldetését – hogy a hazai hokinak új csillagokat neveljen ki – én a tapasztalatommal segíthetem. Nagy vágyam, hogy ezzel a fiatal csapattal bajnoki aranyérmet vagy kupát nyerjünk a következő években – ehhez a lehetőségek adva vannak az egyesületnél.

– Felkészült a nevelői szerepre?
– Vitathatatlanul új helyzetbe kerültem. Eddig rendre én tanultam a többiektől, és szerencsés vagyok, mert nagyon jó tanítóim voltak. Magyarország legjobbjaitól tanulhattam, olyan karakterekkel játszhattam és ünnepelhettem együtt tornagyőzelmeket és bajnoki címeket, mint Ladányi Balázs és Palkovics Krisztián. Az sem mindennapi élmény volt, hogy a korábbi NHL-játékos és Stanley-kupa-győztes kanadai Ric Jackman és a svéd elitből érkező Oscar Ackeström bekktársa lehettem. Annyit tanulhattam az engem akkoriban körülvevő közegből, hogy kivételesnek érzem azt az időszakot. Ami az új kihívást illeti: megkaptam a bizalmat, hogy csapatkapitányként vezethetem a KMH-t, szeretnék a lehető legjobban megfelelni ebben a szerepkörben is. Mára eljutottam oda, hogy megpróbáljam átadni azt a rengeteg tapasztalatot, amelyet az évek során összegyűjtöttem. Jó érzés megélni, hogy megy az idő, és egy ilyen izgalmas korszakához érkezett az életem.

– Az új klubja fővárosi. Mi lesz így a vidéki életérzéssel?
– Az átigazolással Pestre költöztem – életemben másodszor. Általános iskolás hatodikos koromtól három évig éltem már itt, amikor a Budapest Stars utánpótláscsapatában játszottam. Az biztos, hogy a főváros nyüzsgő, pörgős élete távol áll a vidéki léttől, de most úgy érzem, erre van szükségem, és jó lenne jó pár évig megragadnom itt a hoki és a tanulás miatt is.