Jégkorong: leányálom, hepiend – Kovács Csaba visszavonul

– Aranygenerációnk kétharmada Dunaújvárosból származik, a többiek is jobbára vidékről. Budapestiként hogyan csapódott hozzájuk?
– Amikor 2002-ben hazajöttem Kanadából, bekéredzkedtem Fehérvárra az augusztusi jeges edzésekre, mert úgy volt, visszamegyek a tengerentúlra. Kedvesen beengedtek, és az akkori edző, Jan Jasko szólt, hogy ő átigazolna. Három éve voltam akkor külföldön, és hazatérve jól éreztem magam, hiszen sok gyerekkori ismerőssel találkoztam – például Kangyal Balázzsal, aki édesapámmal is együtt játszott –, és rendkívül motivált, hogy a legerősebb magyar felnőttcsapatba hívtak.

– Akkor haladjunk visszafelé: előtte hogyan került Kanadába?
– Összeérnek a szálak: Kósa Ambrussal lett bajnok 1981-ben az Alba Volán, ám utána kiköltözött, általa jutottam ki edzőtáborokba tizenévesen. Ott nézett ki egy tréner, és elhívott a Notre Dame-hoz. Belevágtam, mert azt gondoltam, ha hokis akarok lenni, ahhoz a legjobb hely Kanada. Messze nem volt annyi információnk a különböző ligákról és táborokról, de azt tudtam, hogy ez Észak-Amerika egyik leghíresebb akadémiája, bentlakásos, katolikus, gyakorlatilag katonai rendszerben működő iskola. A kollégiumban éltem három évig, kint is érettségiztem, és ami a szemléletet illeti, szinte ma is abból élek, amit ott tanultam.

RÉGI MAGYAR DÖNTŐK AZ ÚJVÁROSSAL

– Érdekes lehetett ezután hazatérni a Fehérvárhoz, amely a facsarnokával is benevezett az osztrák központú EBEL-be…
– Nekem van a legtöbb EBEL-meccsem a magyar játékosok közül! A Fehérvár kereste a fejlődési lehetőségeket, és amikor 2007-ben megnyertük az Interligát, úgy tűnt, hogy kinőttük. Az előző évben a Jesenice bekerült az EBEL-be, a következőben a Ljubljana is jelentkezett, úgyhogy mi is, mert idősebb Ocskay Gábor kiváló érzékkel észlelte, merre lehetne továbbfejlődni. Szurkoltunk, hogy bevegyenek, hiszen erős a liga, jók a csapatok, a légiósok, sok a mérkőzés és a néző. Az EBEL-szereplés olyan löketet adott, amiből az egész magyar hoki sokat profitált. Persze sosem tartottak minket playoffesélyesnek. Jöttek korábbi NHL-sztárok, akik pislogtak a csarnokunkban, és valóban nem a miénk volt a legjobb aréna – viszont a telt házas hangulat igen! Előfordult, a Salzburggal olyan dermesztő hidegben játszottunk, hogy a kanadai légiósaink mondták, ők ilyenben még nem hokiztak, lefagy a kezük; a Red Bullban védő Marty Turco is megjegyezte, látta a leheletét…

– Mondjuk, világsztárokkal elit-világbajnokságokon is találkozott, a 2009-esen, Svájcban Martin St. Louistól ajándékot is kapott!
– Igazából nem én, hanem a gyermekeim. A Kanada elleni csoportmeccsünk előtt Braden Coburn – aki korábban a csapattársam volt Kanadában – és az igazgatójuk valahonnan megtudta, hogy megszülettek az ikreim, ezért a legnagyobb sztár, St. Louis átadta az ütőjét, amelyre filctollal ráírta, hogy boldog életet kíván az ikerfiaimnak. Másnap pedig kivételesen szabadnapunk volt, ezért óvatosan megkérdeztem Pat Cortina szövetségi kapitánytól, ha találok repülőjegyet, egy napra hazaenged-e a családomhoz – hazaengedett.

– Ha már 2009 szóba került, ifjabb Ocskay Gábor halála után az első mérkőzésünk a Finnország elleni volt a BS-ben. Olyan mezben játszottak, amelyre kis fekete körbe felvarrták „Kiscsicsó" tizenkilences mezszámát is. Négy-háromra nyertünk, ön is betalált. Hogyan élte meg?
– Hihetetlen energiatöltetű csarnokban játszottunk: gyászoltunk, megilletődöttek voltunk, pedig elitvébére készültünk. Az, hogy én betaláltam, emlékezetes, tényleg kiemelkedő pillanat, ám nem felhőtlen. Olyan is akadt persze: két elit-világbajnokság, két feljutás, néhány bajnoki az EBEL-ből, Winter Classicek a szabad ég alatt, sőt én még a régi „nagy” magyar bajnoki döntőkön is szerepeltem az Újváros ellen…

FELEJTHETETLEN ÉLMÉNYEK SZAPPORÓTÓL KRAKKÓIG

– Azért arra fogadnánk, hogy Szapporo a csúcs!
– Az, mert nem volt elvárható a feljutás, és bár már 2002 környékétől volt esélyünk, kezdtünk kiöregedni. A sikerhez az EBEL-es Fehérvár játékosai nagyon sokat tettek hozzá, ellenben az infrastrukturális háttérrel nem lehetett indokolni, hogy mi az elitbe kerüljünk. Krakkó más, az is bravúr volt, de más volt a felkészülés, nagyobb a merítés, akadtak honosítottjaink is, a felkészülés sokkal nívósabb lehetett a javuló anyagi lehetőségeknek köszönhetően, és a szövetségi kapitány, Rich Chernomaz is ismert minket. Erősnek tartottuk a mezőnyt, de tudtuk, hogy bár a kazahok kilógnak felfelé, utánuk torlódik a mezőny, és amennyit gyengültek az olaszok, annyit erősödtek a lengyelek – hogy őket le tudtuk győzni a záró meccsen, kiemelkedő eredmény. Ráadásul az egész vébén óriási szurkolótáborunk az utolsó meccsre tovább nőtt, négy-ötezer magyar ordított végig, és ahogy ezt most elmesélem, ismét kiráz a hideg… Amikor hazaértünk, a Műjégen is elképesztő szeretet vett körbe minket – ezek felejthetetlen élmények. Szerencsésnek mondhatom magam, mert jó korszakban kerültem a hokiba és kiváló eredményeket értünk el. Szinte leányálom volt és hepiendes történet, biztosan életem egyik legjobb szakasza, a feleségemnek és a szüleimnek is hálával tartozom, hogy másfél évtizeden át a jégkorong lehetett az első.

– Na de miért fejezi be?
– Fiatalon belekerültem a darálóba, és Fehérvárról is részben azért jöttem el, mert a fiaim hétévesek lettek, és több időt szerettem volna velük tölteni. Idén már azt mérlegeltem, többet ad-e még a hoki, elérhetek-e valamit, amit eddig nem. Ha viszont nem, és nincs meg bennem a teljes elhivatottság, az nem sportszerű a csapattársaimmal és végső soron a játékkal szemben sem. Egyszer mindenki visszavonul, úgy éreztem, nekem most kell, mert a civil életemben is most adódtak lehetőségek.

AZ UTOLSÓ FINÁLÉ

– Már tavaly is felvetődött a búcsú gondolata, de akkor még ellenállt. Miért?
– Akkor még nem volt komoly a szándék. Az elmúlt idény végén viszont volt egy kis sérülésem, és úgy éreztem, nem tudnék teljes értékű munkát végezni a válogatottnál, ezért lemondtam a világbajnokságot – tizennégy év után ez volt az első, hogy a felkészülésnek sem láttam neki. Elmentünk a családdal pihenni Amerikába, és akkor elindult bennem egy gondolat. Amikor aztán leültem beszélgetni a MAC-vezetőséggel, jeleztem, ugyan jól érzem magam, de ne kezdjünk bele a konkrét tárgyalásba, mert bizonytalan vagyok a jövőmet illetően. Majoross Gergely ráadásul azt mondta, tudna tanácsot adni, de erre a kérdésre nekem kell válaszolnom. Örülök, hogy edzőként és barátként is elfogadta a döntésemet, merthogy arra jutottam: ne tervezzenek velem.

– Ki hogy fogadta a döntését?
– A családomat nem érte villámcsapásként. Nyilván sajnálták is, hiszen szerették ezt az életemet, de a fiaim azóta többször érzékeltették, örülnek neki, mert vihetem őket suliba, és mehetek a meccseikre. Korábbi játékostársaim közül sokan felvonták a szemöldöküket, hogy „Máris?”, viszont, ha hosszabban beszélgettünk, megértettek. Olyanok is akadtak, akik győzködtek a folytatásról, ám meggyőzni nem tudtak. Érdekes, a Mol Liga-döntő után, márciusban már megfordult a fejemben, mi lesz, ha ez volt az utolsó meccsem? Pedig akkor még nem történt semmi…

– Mi lesz mostantól?
– Magánemberként az ingatlanbiznisz érdekel, el is kezdtem tevékenykedni benne, de a sporttól nem akarok elszakadni, mert a tapasztalattal, amelyet magyar és külföldi játékostársaim, illetve edzőim mellett szereztem, azért tudnék segíteni.