„Igazából nem sok különbséget érzek magamon abban a tekintetben, ahogyan a svájci világbajnokságot vártam, és ahogyan most az oroszországit – mondta a Nemzeti Sport Online-nak a válogatott csapatkapitánya, a 36 éves Vas Márton. – Akkor és most is szeretném megmutatni a világnak, hogy a magyar jégkorong él, és köszöni szépen, jól megvan. De szeretném azt is megmutatni, hogy ennek a csapatnak van egy olyan játékosa, akit Vas Mártonnak hívnak. Aki érdemes arra, hogy odafigyeljenek rá. Persze, ez így önmagában nagyon jól hangzik, aztán amikor Zürichben először felmentünk a jégre, a meccs úgy kezdődött a részünkről, hogy pár percen át csak bambultunk, hogy hová is kerültünk, mi történik körülöttünk. Mert olyan gyors volt hirtelen minden, hogy kerestük magunkat benne rendesen. Viszont szerencsére még időben megtaláltuk. A csoportkörben két szoros vereséget szenvedtünk nálunk jóval erősebb válogatottaktól, amire büszkék lehettünk. De a Kanadától kapott zakó miatt sem kellett szégyenkeznünk. Más is kapott már tőlük annyit, vagy még többet is.”

Az idők során a védőből támadóvá, majd ismét bekké lett játékos elmondása szerint a saját teljesítményüket illetően mégsem volt minden jó.

„Amit utólag hibának éreztem, hogy az alsóházi rájátszásban nagyon rágörcsöltünk a bennmaradásra. Úgy mentünk ki az osztrákok és a dánok ellen a jégre, hogy ezeket most begyaluljuk. És ez nagyon nem jött be. Nem a saját játékunkat játszottuk, nem tartottuk be a taktikát. Hiányzott az a tapasztalat, rutin, amit azóta már megszereztünk. A válogatott sokat fejlődött az utóbbi években. Akkor az Ukrajna elleni győzelem, ami óriási meglepetés volt, máris a világbajnokságra vitt minket. Azóta viszont változott a lebonyolítási rendszer, így hiába győztünk például a náluk jóval erősebb kazahok ellen is, az önmagában mégsem ért feljutást.”

Krakkóban azonban megismétlődött a jeges csoda: ismét feljutó helyen végeztünk. De vajon mire lehetünk képesek az elitben?

„Bizakodásra adhat okot, hogy közelebb kerültünk a közvetlen riválisainkhoz, mint voltunk hét évvel ezelőtt. Egyértelműen erősebb a keretünk, hét éve elképzelhetetlen lett volna egy olyan felkészülési hét, amelyen hetvenen vagyunk, és egyetlen játékos sem lóg ki a mezőnyből lefelé. Akkor a meghatározó játékosok közül egyedül Szuper Levente mögött volt jelentősebb légiósmúlt, most többen érkeznek külföldről a válogatotthoz, és ők fiatalként kint kaptak alapokat is. Miként a szisztematikus utánpótlásmunka is látható, hiszen folyamatosan épülnek be a tehetségek, akik itthon játszva is képesek felvenni és tartani a tempót. A zürichi tüzet nem kis mértékben a szurkolóinknak köszönhetően tudtuk fenntartani magunkban. Az oroszországi út büdzséje még a svájcihoz képest is magasabb, pedig már az sem volt olcsó, de nagyon számítunk a drukkereinkre. Mást persze most sem tudunk ígérni nekik, mint eddig: őszintén kitesszük magunkat a jégre! Ők viszont nagyon hálásak tudnak lenni ezért, függetlenül az eredménytől.”

Palkovics Krisztián hét évvel ezelőtt még válogatottunk egyik rutinos kulcsembere volt. A fehérváriak legendás szélsője a 2009-es vb-t követően még két divíziós vb-n állt a nemzeti csapat rendelkezésére. Budapesten, 2011-ben köszönt el, amikor túlórás meccsen buktuk el a feljutást az olaszokkal szemben. A kiválóság egy évet azért még ráhúzott a Volánban, ám egy évvel szerződése lejárta előtt bejelentette visszavonulást. Azóta klubvezetőként tevékenykedik a fehérváriaknál. A gólerős támadót emlékeiről, az utódoknak adott tanácsokról és várakozásairól is kérdeztük.

„Nehéz ezt szóban elmondani, mert hiába tudja az ember, hogy sokkal gyorsabb tempó lesz Szentpéterváron, mint amihez eddig hozzászokott, ezt át kell élni, személyesen kell megtapasztalni – mondta Palkovics. – A sztárcsapatok ellen, gondolok itt az amerikaiakra, a finnekre és mindenekelőtt a kanadaiakra, esélyünk sem lesz, ebben biztos vagyok. Ha jó napunk lesz, ők pedig nem lelkesednek be túlságosan, mint Kanada ellenünk hét évvel ezelőtt a többezres magyar tábor szurkolásától, akkor megúszhatjuk tisztes vereséggel. Nekünk a mezőny második felével kell versenyeznünk, arra kell fókuszálnunk.”

„Most jóval nagyobb keretből meríthet a kapitány, és a honosított légiósaink is más szintet képviselnek, mint anno. Nem érzem olyan nagynak a különbséget, a lemaradásunkat. A távolság sokkal kisebb a közvetlen riválisainkhoz képest, mint volt esetünkben hét évvel ezelőtt. Sőt, az egész mezőnyt nézve is azt láthatjuk, hogy az olló egyre inkább összezárul. A kicsik képesek sokáig jól tartani magukat a nagyok ellen, egyre ritkább a nagy különbségű győzelem. Tavaly az osztrákok három meccsen összesen öt pontot szereztek, mégis kipottyantak. A németeket speciel túlórában legyűrték, és hozzájuk hasonlóan öt ponttal zártak a lettek, valamint a franciák is. Azt osztrák válogatottat tavaly és idén kettőből kétszer győztük le, igaz, a felkészülési időszakban. De ebből kiindulva talán reménykedhetünk, hogy amire ők képesek voltak a világbajnokságon, arra talán mi is fel vagyunk készülve. Aztán lehet egy jó kis körbeverés, miért ne jöhetnénk ki jobban belőle, mint a riválisok?”

A zürichi csoportkör – a kanadai mérkőzést nem számítva – két jó teljesítményét az alsóházban két nagy pofon követte. Mi volt utóbbi kettő tanulsága, és annak ismeretében hogyan készüljünk most a hasonló erőpróbákra?

„A mi válogatottunkra az volt a jellemző, hogy sokszor nyert esélytelenül. Jó kapusteljesítménnyel, jó védekezéssel és eredményes kontrajátékkal sikereket tudtunk elérni. De legalábbis megszorítani a bőven előttünk járó szlovákokat, fehéroroszokat. Érdekes különben, mert amikor izgultunk, félsz volt bennünk, hogy nagy égés vár ránk, az sokkal jobb teljesítményre sarkallt minket. Nagyobb dolgokra, jobb játékra voltunk képesek. Valahogy jobb volt olyan érzésekkel kimenni a jégre, mert azért legbelül tudtuk, képesek vagyunk egymásért küzdeni, és abból még valami jó is kisülhet. Esélytelenek voltunk, nem volt veszítenivalónk. A Kanada elleni meccset nem is számítom, ott koronghoz sem értünk, klasszisokkal jobbak voltak. De olyan erősségű válogatott négy-hat van a mezőnyben, attól függően, éppen kinek hogyan áll össze a kerete, és aznap éppen mit mutat meg a képességeiből. Utánuk viszont már egy más világ következik.”

„Nekünk akkor kezdődtek a gondjaink, amikor elhittük az adott meccsről, hogy lehet keresnivalónk, az ellenfélről pedig azt, hogy még számunkra is verhető. Feladtuk a ránk jellemző stílust, sutba vágtuk a saját taktikánkat. Próbáltunk kitámadni, hogy majd megmutatjuk ezeknek, aztán nagyon csúnya lett a vége. Ausztria ellen többet volt nálunk a korong, mint az ellenfélnél, mégis lőttek nekünk egy hatost, mert simán lekontráztak minket. A vébéken az utóbbi évek döntően a kazah, olasz, osztrák, szlovén négyes liftezéséről szóltak. Tavaly ebből a körből mi ütöttük ki az olaszokat, jó lenne, ha ezúttal is valami hasonló csíny fűződne a nevünkhöz. De akkor sem történik tragédia, ha nem sikerül megragadnunk. Ott voltunk, ismét megmutattuk magunkat az elitben, a játékosok elhiszik, hogy ez elérhető cél lesz a jövőben is. Amit igazán sajnálok, azok a drukkerek, akik jóval nehezebb szervezés és magasabb költségesek árán juthatnak el Szentpétervárra. Elképzelem, hogy jövőre, a francia és német rendezésű világbajnokságon venne részt a válogatottunk. Az megint olyan többezres hokiőrület lenne, mint Svájcban. Na, ha ránk nem is, arra azért az egész hokis világ felkapta a fejét.”