A vaduzi rettenet nyomában

Hosszú nap volt.

Kilenckor már bőven úton voltunk, elfele Ingolstadtból, mert várt minket Briancon az útvonaltervező szerint 784 kilométerrel, a mi itinerünk szerint még többel délnyugatabbra. Tudniillik az útvonal azt jelezte, hogy Németországból a svájci–liechtentsteni határon lefelé autózzunk, így ha már arra jártunk, nekünk Mohács kell alapon benéztünk Vaduzba.

Ebben a 17 négyzetkilométeres városban alig laknak ötezernél többen, mégis kiemelt a helye a magyar labdarúgás történelmében, de azért nem aranybetűkkel szedve. 2006-ban UEFA-kupa-visszavágón az Újpest 1–0-ra nyert ugyan Vaduzban, de előtte otthon kapott egy négyest, és kizúgott az első fordulóban.

Pedig a rivális ahogy akkor, ma is a svájci másodosztályban játszik a Rheinpark Stadionban, amely teljes befogadóképessége 7838, tehát még a szomszéd falukból is jöhetnek a népek meccset nézni, elférnek. A gyep nem valami fényes, inkább a szomszédos domboldalak legelőire emlékeztet, de hát ez nem a Real Madrid pályája, és ugyanezek a körülmények voltak igazak hét éve is, és mit értünk el, szóval ez nem (sem…) a nagyképűség ideje és helye. Az aréna háttérképe amúgy is lenyűgöző: Svájc hegyei egyszerűen káprázatosak, akár zöldellnek, akár hósapkát vesznek fel, mint például most.

Miközben gurultunk Como felé és tovább – azok sem csúnya vidékek persze –, milliószor hüledeztünk a természet nagyságán, amikor a felhők továbbra is príma Skoda Superbünk tetejére ültek, a fehér lepedőket ráterítették a hegyoldalakra, az átlátszó tisztaságú csermelyekből, folyókból és tavakból visszakacsintott a nap – a hidak, a felüljárók és az alagutak pedig már a tervezőmérnökök remekei.

Mesés utunk volt Svájcban – ahová visszatérünk a napokban –, Olasz- és Franciaországban szintúgy.

Végcélunk felé közeledve belefutottunk az első rendesebb hóesésbe, de ez nem csoda, hiszen Briancon az Európai Unió legmagasabban fekvő városa 1326 méteren. (Statisztikai megjegyzés, hogy e versenyben a 2000-nél nagyobb lélekszámú települések vesznek részt.) A zsibbasztó hosszúságú autózás miatt sötétben érkeztünk, de az máris látszott, hogy cuki városkában lakik Szélig Viktor és családja. A magyar felnőtt férfi jégkorong-válogatott tavasszal leköszönt csapatkapitánya 2006 óta légióskodik itt, és mára nem csak játékosa, hanem vezetőtanonca is a hokicsapatnak.

Szombat este magyaros rangadóra készültünk, mert a Briancon a Morzine-Avoriaz-ra fente a fogát, amely a nyártól Gőz Balázs klubja. Csakhogy a hét elején Szélignek kiment a bokája, így nem játszhatott, mellőlünk nézte végig, amint védőkollégája, Gőz végignyomja a meccset, de kap egy 10 perces fegyelmit, és a Briancon hosszabbításban nyer.

A nagy győzelem után a Briancon csapatvacsorára ment, ahol az étteremben Szélig még a regionális rádiónak nyilatkozott, vasárnap pedig nekünk fog bővebben – ezért is érdemes lesz figyelni a Nemzeti Sport Csoport különböző platformjait a közeljövőben.