A hokielnök: A-csoport? Miért is ne?

– Mit eszik?
– Azt hiszem, maradok a Minestrone levesnél, utána meg valami csirkét, és lehet, hogy a végén még egy tiramisut is kérek, de ezt majd meglátom – mondja Studniczky Ferenc, a hokiszövetség elnöke.
– Jól hangzik. Laktató lesz, de gondolom, kell az energia.
– Kinek nem?
– Arra próbáltam célozni, hogy biztosan felemészti az energiáját az a sok minden, amit mostanában csinál.
– Ne is mondja. Már a feleségem is célzott rá, hogy egy kicsit sokat vállalok, nem ártana szelektálni.
– És?
– Egyelőre bírom.
– Miket is pontosan?
– A jégkorong- és a curlingszövetség elnöke, és a vitorlásszövetség társelnöke vagyok, emellett az Iharos Sándor-közalapítvány felügyelőbizottságát is vezetem, a nemrégiben befejeződött fedett pályás atlétikai világbajnokság szervezőbizottságának a gazdasági igazgatója voltam. Ja, és persze van egy polgári foglalkozásom az OTP-nél.
– Nem kevés.
– Tényleg nem, lehet, hogy igaza van a feleségemnek és előbb-utóbb valamiről le kell mondanom.
– Ha jól sejtem, ez biztosan nem a hoki lesz.
– Ugyan dehogy! Ez szóba sem jöhet, elvégre a hoki a nagy szerelem. Higgye el nekem, ezt nem lehet semmihez sem hasonlítani. Éppen ezért éreztem nagyon megtisztelőnek, amikor tavaly nyáron, tizenegy év múltán visszahívtak a szövetségbe, mert úgy gondolták, hogy elnökként talán segíthetnék a sportágnak.

– Azonnal igent mondott?
– Nem kellett sokat gondolkoznom. Feltételeim ugyan nem voltak, de azt mindenképpen szerettem volna, hogy olyanokkal dolgozhassak együtt, akiket szívesen látok magam mellett. A közgyűlés partner volt ebben, az alelnökök megválasztásánál figyelembe vette az elképzeléseimet. Összeállt egy úgynevezett kis menedzsment, amely a napi ügyeket viszi, s szerénytelenség nélkül mondhatom, ez a társaság olyan tempót diktált az elmúlt hónapokban, amelyre korábban nem nagyon volt példa. Nem csoda, ha a szövetség apparátusa, amely egyébként óriási munkát végez, nem mindig tudja tartani velünk a lépést.
– Kemény főnök?
– Amit megbeszélünk, azt számon kérem, bár úgy tapasztalom, ez is újdonságként hat. De talán már kezdik megszokni. ---- – Mindenben ilyen következetes?
– Szeretnék az lenni, de nem megy egyik napról a másikra. A klubokkal például még nem sikerült megértetnünk, hogy nem kell minden apró belső ügyet az elnökséghez továbbtolni, hogy oldjuk meg mi. Szeretném, ha a sportág mielőbb magáévá tenné az új szemléletű felfogást, ezért a májusi közgyűlésig kidolgozunk egy szabályozórendszert, amely alapján mindenki tudja majd mi a feladata. Ehhez persze az alapszabályt is módosítani kell, de remélem, sikerül megértetni a küldöttekkel, hogy ez az egész sportág érdeke. Tudja, mi lepett meg leginkább?
– Kíváncsivá tett.
– Bizonyos szempontból semmi sem változott a tizenegy év alatt, amíg nem dolgoztam a szövetségben. Úgy látom, a jégpályán szakmailag óriási a fejlődés, ám a háttérben lévő szereplők nem tudtak felnőni ehhez. De van még időnk. Amikor megválasztottak, hároméves programot hirdettem meg, stabil bajnokságról, az utánpótlás menedzseléséről, pályaépítésről beszéltem, s ha nem is feltétlenül nekem köszönhetően, de mindhárom témában komoly előrelépés érzékelhető. Az utánpótlás-nevelés kapcsán jó esélyünk van bekerülni a Héraklész-programba, sorra épülnek a fedett jégpályák és már újabbakra van érdeklődés illetve konkrét szerződés, ami pedig a bajnokságot illeti, egy színvonalas és balhémentes küzdelemsorozatnak lett vége nemrégiben.

– Stabil bajnokságról beszélt, amihez azért két csapat elég kevésnek tűnik…
– Nagyot dobna a sportág megítélésén és a Borsodi Liga iránti érdeklődésen ha legalább a két fővárosi csapat, a Ferencváros és az Újpest felzárkózna a Fejér megyeiek mellé. Közös érdekünk, hogy ehhez a magunk részéről szakmai segítséget nyújtsunk, de adott esetben a pénzügyi kölcsön sem elképzelhetetlen. Erre egyébként is volt már példa, a dunaújvárosiakat segítettük ki néhány hónappal ezelőtt. Persze a felzárkóztatás nem megy egyik napról a másikra, az lehetne a cél, hogy három-öt éven belül három-öt csaknem azonos képességű együttes küzdjön a bajnoki címért.
– Ehhez azonban játékosok is kellenének. A kérdés már csak az, hogy honnan lesznek?
– Ide kapcsolódik a másik programpontom, az utánpótlás-nevelés. A jelenlegi felnőttválogatottnak még mindenképpen lehet négy-öt jó éve, ám nekünk már arra is készülnünk kell, hogy mi lesz azután. Ezért a mostani tizenhat éves korosztályt szeretnénk minél jobban menedzselni, úgy látjuk, érdemes őket a figyelmünk középpontjába helyezni. Mivel elsősorban hosszú távra tervezünk, ezért jó lenne, ha a fiatalok irányítása, a legkisebbektől kezdve egészen a juniorokig egy kézbe összpontosulna, központi szakmai koncepció alapján foglalkoznának a szakemberek a fiatalokkal. Ezzel gyakorlatilag visszahoznánk az elfeledett szakfelügyelő funkciót. De vajon ki az, aki erre szakmailag is alkalmas, ráadásul nem vált ki indulatokat az esetleges kinevezése? Sokat gondolkoztunk ezen, s bevallom, nem hazai edzőben gondolkozunk. Előrehaladott tárgyalásokat folytatunk arról, hogy egy kanadai szakember vegye kezébe a teljes hazai utánpótlás irányítását.
– Nagyratörő, de mindenképpen költségesnek tűnő elképzelés…
– Az elmúlt két év, a jól sikerült hazai világbajnokságok, a válogatott eredményei mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy sokat javuljon a sportág megítélése. Sikerült elérnünk, hogy nagyon komoly cégek – a Borsodi, a Skoda és az AstraZeneca – álltak a szövetség mellé, s reményeink szerint sikerül még egy bankot és egy mobiltávközlési céget is megnyernünk a magyar jégkorongnak. A Magyar Olimpiai Bizottság is elismeri erőfeszítéseinket, a korábbi másfél millió forintról tizenötmillióra nőtt a támogatásunk, ami akárhogy is nézzük, számszakilag tízszeres növekedés. Persze sok a kiadásunk is, de azért megvan a pénzünk arra, hogy az utánpótlás irányítására egy külföldi, kanadai szakembert kérjünk fel. De szeretném megjegyezni, hogy ezt elsősorban hosszú távú befektetésnek tekintjük, ugyanis ennek az igazán látható eredményére tíz évet biztosan várni kell. ---- – Addig mi lesz? Tűzoltás?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy minden esztendőre tartogatunk valami nagy dobást, valami olyan vállalkozást, ami a közönséget, a szurkolókat egyre nagyobb számban állítja mellénk. Ilyen volt például ebben az idényben a szlovák válogatott meghívása, a Székesfehérvárott megrendezett kanadaiak elleni meccs, bár nem annyira látványos, de a vasárnap kezdődő debreceni ifjúsági világbajnokságot is ide sorolnám, s természetesen az április huszadikán a Budapest Sportarénában esedékes újabb magyar–kanadai találkozót is, amelyet már most óriási érdeklődés övez.
– Ha már itt tartunk, a hírek szerint csak ennek a meccsnek negyvennégymillió forintos a költségvetése. Nem tartanak attól, hogy deficites lesz a vállalkozás?
– Biztosra nem mehetünk, de azért reménykedünk a pozitív mérlegben. A hozzáértők szerint merészség volt részünkről, hogy ilyen, a megszokottnál jóval magasabb jegyárakkal álltunk elő, de mint kiderült, ezúttal igazunk volt, minőségi eseményre még ilyen árakkal is meg lehet tölteni a Budapest Sportarénát: több mint három héttel az esemény előtt már csak elvétve lehet jegyet kapni.

– Jövőre milyen dobásra számíthatunk?
– Több elképzelésünk is van. Mindenképpen szeretnénk megpályázni a 2005-ös divízió–1-es világbajnokság rendezési jogát, jó lenne, ha az olimpiai selejtezőnek is a házigazdái lehetnénk. Mivel jövőre Bécsben lesz a világbajnokság, ezért a helyszín közelségét kihasználva jó lenne egy újabb korábbi világbajnokot vendégül látni. A finnektől már egészen komoly ígéretünk van, és az amerikaiakkal is keressük a kapcsolatot.
– Kis túlzással, a megválasztása óta eltelt nyolc hónapban több minden történt és történik, mint azt megelőzően éveken keresztül. Gondolom, elégedett…
– Hiányérzet semmiképpen sincs bennem, sőt inkább amolyan – nem tudok rá jobb kifejezést – többletteljesítés-érzet. Még akkor is, ha látom a problémákat, és tudom, hogy még bőven van dolgunk. Három évet adtam magamnak, ennyi idő mindenképpen kell, hogy ezeket a gondokat is megoldjuk, de ha szabad ilyet mondanom, én ennél sokkal hosszabb időben gondolkozom.
– Racionális embernek tűnik. Szokott álmodozni?
– Néha.
– A hokiról?
– Arról is.
– Mit?
– Amit szerintem mindenki, aki a magyar jégkoronggal foglalkozik, bár sokan valószínűleg nem vallanák be. Szóval arról, hogy a válogatott a világbajnokság A-csoportjában szerepel.
– Merész…
– Én hiszek abban, hogy sikerülhet, sőt akár ki is jelentem: az én időm alatt feljut a csapat az A-csoportba! Nagyon megérdemelnék ezek a srácok és szerintem sikerülni is fog nekik. S ha már az álmoknál tartunk, szívesen lennék egy A-csoportos világbajnokság szervezőbizottságának az elnöke. Ez ugyanis hivatalból a rendező ország szövetségi elnökének a feladata.
– Egy magyarországi A-vébé?
– Miért is ne? Igaz ugyan, hogy ehhez szükséges sportcsarnokunk csak egy van, de például a szlovákokkal közösen rendezendő világbajnokságnak már lehetne realitása. Jaj, ezt most nehogy kész tényként vegye, egyelőre csak álmodozom. Mint erről a tiramisuról. De tudja mit? Annyira belelendültem, hogy döntöttem. Most azonnal lépek.
– Megkeresi a szlovákokat?
– Egyelőre még nem. Csak megeszem ezt a tiramisut.