Vb, válogatott, NB I – év végi tanulságok

A magyar labdarúgó-válogatott nagyszerű Nemzetek Ligája szereplése, az A-ligában, a csoportunkban a németeket és az angolokat megelőzve elért 2. hely kapcsán adja magát a kérdés, vajon meddig juthatott volna nemzeti csapatunk a katari vb-n. Meggyőződésem, és ezt a vb tapasztalatai is mondatják velem, hogy nem szerepelt volna le a magyar nemzeti tizenegy a tornán, lévén hogy az ilyen jól szervezett, taktikailag jó felkészített csapatok, mint például Marokkó, Japán vagy Dél-Korea jól szerepeltek a vb-n. Továbbá a világbajnokság azt is jól mutatta, nem igaz, az az itthon a Nemzetek Ligája-sikereink kapcsán gyakran hangoztatott vélemény, hogy csak azért tudtuk megverni a németeket, mert a Nemzetek Ligájában nem akartak igazán. Ugyanis a világbajnokságon Japán ellen ez a „vád” már aligha állja meg a helyét, de hiába akartak győzni Thomas Müllerék, 2–1-re mégis kikaptak az ázsiai válogatottól. A mieink ellen pedig a két válogatott legutóbbi három meccséből egyet sem tudtak megnyerni a németek, pedig kétszer hazai pályán játszottak (két döntetlen, egy magyar győzelem a mérleg). Mindezek miatt is gondolom úgy, hogy a japánokéhoz hasonló szereplésre a magyar válogatott is képes lehetne egy világbajnokságon.

A válogatott szereplése mellett hatalmas siker, hogy a Ferencváros csoportgyőztesként nyolcaddöntőbe tudott jutni a második számú európai kupában, az Európa-ligában. A siker értékét mutatja, hogy a Fradi által legyőzött, illetve megelőzött Monaco, Trabzonspor, Crvena zvezda trió 11 játékost adott a világbajnokságon szereplő válogatottak kereteibe: Milan Borjan (Crvena zvezda, Kanada) Osman Bukari (Crvena zvezda, Ghána), Sztrahinja Erakovics (Crvena zvezda, Szerbia), Jens Stryger Larsen (Trabzonspor, Dánia), Maxi Gómez (Trabzonspor), Ismail Jakobs (Monaco, Szenegál), Krépin Diatta (Monaco, Szenegál), Youssouf Fofana (Monaco, Franciaország), Axel Disasi (Monaco, Franciaország), Minamino Takumi (Monaco, Japán), Breel Embolo (Monaco, Svájc). Az El-csoportban 2. helyen végző Monaco erősségét – amellyel szemben négy pontot szerzett a Fradi – az is tükrözi, hogy a vb-n szereplő mind a hat játékosa tovább is jutott válogatottjával a csoportkörből, sőt Axel Disasi és Youssouf Fofana a döntőig menetelt a francia válogatottal.

A Ferencváros egy játékossal képviseltette magát a világbajnokságon, a tunéziai válogatottban szerepelt Aissa Laidouni volt az egyetlen játékos az NB I-ből a vb-n, aki csapata egyik legjobbjának bizonyult a tornán, a dánok elleni meccsen a mezőny legjobbjának is megválasztották, a franciák ellen gólpasszt adott.

Az ő személye egy érdekes, az utóbbi időben a labdarúgás világában egyre inkább terjedő folyamatra is példa. A Franciaországban született Laidouni ugyanis azon játékosok közé tartozott a vb-n, akik nem a szülőhazájuk válogatottjában szerepeltek. Hogy mást ne mondjunk, az elődöntőbe jutott Marokkó válogatottjában a 26-os keretből 14-en nem Marokkóban születettek. Ezek a játékosok szülőhazájuk (utánpótlás)egyesületeiben (a marokkóiak nagy része Belgiumban, Hollandiában vagy Franciaországban) tanulták meg a labdarúgás csínját-bínját, azon ország csapatai és szövetségei időt, pénzt és energiaráfordításainak köszönhetően lettek olyan játékosok amilyenek. Majd gondolnak egyet és valamilyen rokoni, származásbeli kötödésnek köszönhetően egy másik országot képviselnek, például egy világbajnokságon, és így ezen ország anyagi szempontból is jól jár – mert ne tévedjünk, itt már hatalmas pénzeket oszt szét a FIFA egy-egy játékos után. A 32 résztvevő szövetség összesen 411.8 millió eurón osztozhat. Persze, az is tény, hogy többségében olyan játékosokról beszélünk, akikről szülőhazájuk válogatott szinten lemondott, hiszen ne legyenek kétségeink, Laidouni sem választotta volna Tunéziát, ha lett volna esélye bekerülni a francia válogatottba. Ezzel együtt nem lennék meglepve, ha egyes szövetségek (például a francia) új szabályozást, és mondjuk egyfajta nevelési költségtérítés bevezetését kezdeményeznék a jövőben válogatott fronton is. Tegyük hozzá, egy ilyen szabályozás a magyar szövetségnek sem kedvezne, hiszen ebben az évben öt olyan játékos is pályára lépett a válogatottban – Callum Styles, Dárdai Pál, Kerkez Milos, Loic Nego, Willi Orbán –, akik nem Magyarországon születtek és nem a hazai utánpótlásban kezdtek el futballozni.

Folytatva a katari vb-vel kapcsolatos gondolataimat, az idei seregszemle nekem és azt hiszem a legtöbb futballfanatikus számára valamelyest csalódást okozhatott. Sokan azt gondolták ugyanis, hogy az idény közbeni, téli világbajnokság majd azt is eredményezi, hogy a játékosok jobb formában lesznek, mint a fárasztó szezonokat követő nyári tornákon, így sokkal szórakoztatóbb mérkőzéseket látunk majd. Ez azonban, a tényleg sokáig emlékezetes, nagyon jó meccset hozó döntőt leszámítva nem így történt, összességében ez a világbajnokság sem volt színvonalasabb vagy közönségszórakoztatóbb, mint a megelőzőek.

Viszont minden bizonnyal ezen világbajnokság után is lesznek majd olyan játékosok, akik a katari teljesítményüknek köszönhetően bekerülnek fejlett megfigyelő hálózatokkal rendelkező európai klubok látóterébe, nyomon követik a fejlődésüket, és ha a jövőben is meggyőző teljesítményt nyújtanak, akkor szerződést kaphatnak, hosszú távon berobbanhatnak az európai klubfutball legmagasabb szintjén.

Négy éve, az oroszországi tornán kíváncsiságból összeállítottam egy tizenegyet azokból, az egy kivétellel nem európai játékosokból, akik a világbajnokságon nyújtott teljesítményük után joggal reménykedhettek magas szintű európai karrierben. Az általam életre hívott, scouting képzésre szakosodott Football Education Center tanfolyamainak tapasztalatait is felhasználva olyan jó képességű, hosszú távon is piacképes, de Európában szinte ismeretlen játékosokat kerestem, akik akkori értékük alapján akár a magyar élcsapatok számára is megfizethetőek voltak, de bennük volt a lehetőség, hogy sokszoros áron továbbértékesíthetők lesznek. Közülük azóta többen is eljutottak európai topligás csapatokig vagy éppen a Bajnokok Ligájáig. A szenegáli Moussa Wagué például hat meccsen a Barcelonában is szerepelt, négy bajnokin és két BL-meccsen játszott, tagja volt a Barca 2018–2019-es bajnokcsapatának, futballozott a francia és a görög élvonalban is. A ma már 62-szeres nigériai válogatott William Troost-Ekong az elmúlt négy évben megjárta az olasz Udinesét, melyben két idény alatt 65 mérkőzésen szerepelt a Serie A-ban, aztán az előző évadban, a Watfordban már az angol Premier League-ben játszott. Az egyiptomi Mahmud Trezeguet pedig 56 meccset játszott az akkori kiválasztottaim közül az Aston Villában. A lengyel Rafal Kurzawa pedig a francia élvonalig jutott. A legnagyobb értéknövekedést pedig Mehdi Taremi érte el, aki négy évvel ezelőtt ötszázezer euróért szerződött Iránból Katarba, ma pedig már az FC Porto játékosa, volt már portugál gólkirály, ebben az idényben pedig öt meccsen, öt gólt szerzett a Bajnokok Ligájában, a piaci értékét jelenleg 20 millió euróra becsülik! Ő az idei vb-n már az irániak kulcsembere volt, két gólt és egy gólpasszt is jegyzett, de a négy éve kiválasztottak közül a szintén iráni Szaeid Ezatolahi és a mexikói Jesús Gallardo is alapembere volt válogatottjának a tornán.

A fent említett oktatási platformunkat, a FEC-et hatalmas megtiszteltetés érte, hogy az angol ID soccer szakportál 2022-ben a világ tíz legjobb scout képzése közé sorolta. A jó scouting igazi ismérve persze az, hogy képes felismerni az olyan tehetségeket, mint Taremi volt, akinek az értéke a négy évvel ezelőtti vételárához képest 40-szeres emelkedést produkált. Persze a többi, említett játékos is azt bizonyítja, nemcsak mi láttunk fantáziát a játékukban, hanem topligás klubok is. A jó scoutinghoz viszont nélkülözhetetlen az az elméleti és gyakorlati tudás, amit tanfolyamainkon sajátíthatnak el hallgatóink a neves olasz játékosmegfigyelőtől, Riccardo Guffantitól.

Végül néhány szóban hadd kanyarodjak itt rá a hazai NB I-re. A góllövőlistát 10 góllal, holtversenyben vezető Varga Barnabás a Haladás neveltje. Csakhogy 18 éves korában szinte eltanácsolták a futballtól, Szombathelyen nem láttak benne fantáziát, nem kínáltak neki profi szerződést, ezért osztrák alacsonyabb osztályba ment futballozni – hobbiból… Aztán meglehetősen rögös úton Ausztriában eljutott az élvonalig (16 meccs, 1 gól, 2 gólpassz), 27 évesen pedig a magyar első osztályban is bemutatkozhatott, előtte 25 évesen debütált profi játékosként Magyarországon. Lehet, nem mindenkinek volt arrafelé olyan jó ,,játékosmegfigyelő szeme” Barnával kapcsolatban. Talán, ha már akkor is működik itthon scoutképzés, és Barnabásban is felismeri valaki a talentumot, akkor nem herdál el éveket Ausztriában az amatőr futballban…