A magyar válogatott legjobbjai már tinédzserként légiósnak álltak

Az augusztus 31-én befejeződött nyári átigazolási időszak alatt összesen 11 magyar játékos ment az NB I-ből külföldre, ami ugyan előrelépés a tavalyi négyhez képest, topligába az idén sem került senki, illetve Bolla Bendegúzt topligás klub, az angol Wolverhampton Wanderers szerződtette, de egyelőre kölcsönben Svájcban szerepelhet. Ráadásul, ahogyan tavaly, az idén is hat korábbi U-válogatott tért haza az első osztályba, tehát összességében csak öttel emelkedett a külföldön szereplők száma. A hazatérők (Beke Péter és Majnovics Martin – ZTE, Kocsis Gergő – Mezőkövesd, Csoboth Kevin – Fehérvár, Kosznovszky Márk – MTK, Nagy Gergely – Paks) száma ugyanannyi, mint egy évvel korábban, de a tavaly nyáron hazatérők közül egy év alatt csak Balogh Norbert (Honvéd) tudta megvetni a lábát az NB I-ben, a többiek ma már alacsonyabb osztályban futballoznak. És ez nem csak a tavaly, hanem az elmúlt években külföldről hazatérő, fiatalabb játékosok nagy részéről is elmondható.

Ebből sokan, véleményem szerint tévesen, azt a következtetést vonják le, hogy nem érdemes fiatalon külföldre menni. Miközben éppen az MTK-ba, az Ajaxból hazatérő, és azóta az amerikai pofi ligába szerződő Schön Szabolcs példája mutatja, hogy külföldről hazatérve is lehet itthon kiemelkedő teljesítményt nyújtani, és vezethet újra külföldre az út, illetve el lehet jutni válogatott szintre is. Aki pedig hazajön, de aztán stabilan NB I-es játékos sem lesz belőle, az valószínűleg nem olyan jó képességű, hogy élvonalbeli labdarúgóvá váljék, és nem azért nem lesz első osztályú, mert előtte külföldön volt. Attól, hogy valakire 16-17 éves korában felfigyelnek és külföldre tud szerződni, még közel sem biztos, hogy be tudja futni azt a pályaívet, amit tinédzseren jósolnak neki, mert attól, hogy a saját korosztályból adott időben kiemelkedett, nem biztos, hogy hosszabb távon, az idősebbek között játszva is kiemelkedő marad. És ez azokra is igaz, akik itthon maradnak. Ügynökségem, a Center Sport ezen utánpótlás-korosztályok labdarúgói számára is megoldást kínál.

Ugyanakkor a külföldre szerződésnek van egy másik oldala is. Ha megfordítjuk a nézőpontunkat, és nem azt vesszük alapul, hányan jöttek haza külföldről, hanem azt, hogy a magyar válogatott adott időszakban kulcsembernek mondható futballistái közül hányan játszottak vagy játszanak éppen külföldön. Ebből a szemszögből ugyanis azt láthatjuk, hogy néhány kivételt leszámítva olyan játékosok tudtak eljutni az elmúlt tíz évben legalább húsz válogatottságig (aki legalább 20 válogatottságig eljutott, már nevezhető egy adott időszak meghatározó játékosának a válogatottban), akik huzamosabb ideig szerepeltek már külföldön.

A hétfőn kihirdetett, legfrissebb, 26 fős válogatott keretből hét itthon játszó labdarúgó van, viszont csak négy olyan, aki korábban sem játszott külföldön: Dibusz Dénes (FTC), Botka Endre (FTC), Fiola Attila (Mol Fehérvár), Nagy Zsolt (Puskás Akadémia). De ha csak a legalább 20 válogatottságot elérő, alapembernek mondható játékosokat vesszük figyelembe, akkor a jelenlegi csapatból már csak Fiola mondhatja el magáról, hogy úgy tudott az elmúlt években meghatározó játékossá válni a nemzeti csapatban, és jutott el 40 válogatott meccsig, hogy eközben (vagy ez előtt) sosem játszott külföldi csapatban

Az idén pályára lépett válogatottak közül Botka, Dibusz és Fiola mellett Cseri Tamás (Mezőköves), Géresi Krisztián (Puskás Akadémia FC), Hangya Szilveszter (Mol Fehérvár) és Sigér Dávid (FTC) voltak még azok, akik csak itthon játszottak korábban, de a 20 válogatottságot egyikük sem érte még el.

Az időben visszafelé haladva 2020-ban további egy (Könyves Norbert – akkor ZTE), 2019-ben három (Ferenczi János – DVSC; Kovács István – Mol Fehérvár, Pátkai Máté –Videoton), 2018-ban plusz kettő (Böde Dániel – FTC és Szabó János – Paks), 2017-ben három (Balogh Balázs – Újpest, Kleisz Márk – Vasas, Márkvárt Dávid – Puskás Akadéima, Tóth Bence – Puskás Akadémia), 2016-ban egy (Dibusz Dénes – FTC), 2015-ben kettő (Bódi Ádám – DVSC, Forró Gyula – Újpest), 2014-ben öt (Bosnjak Predrag – Haladás, Heffler Tibor – Paks, Nagy Gábor – Haladás, Poór Patrik – MTK, Rózsa Dániel – Haladás), 2013-ban három (Devecseri Szilárd – Haladás, Kanta József – MTK, Koltai Tamás – ETO), 2012-ben egy olyan játékos volt, aki pályára lépett a válogatottban, de nem játszott a pályafutása során külföldön (Debreceni András – Honvéd), 2011-ben egy ilyen sem volt.

Ha összeadjuk a számokat, akkor 11 idény során összesen 28 (39 százalék) olyan játékos lépett pályára a válogatottban, akik egyáltalán nem játszottak külföldön, vagyis évente kevesebb mint 3 ilyen játékos volt (átlagosan 2.45), miközben összesen évente 33 játékos lépett átlagosan pályára, tehát a válogatottban pályára lépők kevesebb mint 10 százaléka volt a csak itthon játszó. Ha a válogatottsági számokat is megnézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a 28 játékosból jelen állás szerint mindössze hárman jutottak 20 meccs fölé a válogatottban: Fiola Attila 41-szer, Böde Dániel 25-ször, Pátkai Máté 23-szor játszott. Ezekből a számokból már levonhatjuk azt a következtetést, hogy egy-két kivételes esettől eltekintve Magyarországon nem lehet több éves, stabil válogatott karriert építeni anélkül, hogy az adott játékos ne játszott volna külföldön, erősebb bajnokságban.

Az említett 28 játékos nagy többsége pedig a 23. életévének betöltése után lett válogatott. Ebből az is következhet, hogy aki 23 éves koráig nem kerül be a válogatottba, illetve nem kerül külföldre, az utána már kevésbé álmodozhat légióskarrierről. A minél hosszabb válogatott pályafutás érdekében pedig minél előbb érdemes külföldre szerződni, persze csak olyan klubhoz, melynél biztosítva van a további fejlődés. Jó példa erre a válogatott kulcsemberei közül a 76-szoros válogatott Szalai Ádám esete, aki már 17 éves kora előtt Németországba került, csakúgy, mint a 20 évesen 15-szörös válogatott Szoboszlai Dominik, míg Gulácsi Péter 17 volt, amikor Liverpoolba került az MTK-tól, Sallai Roland pedig 19 volt, amikor Palermóba szerződött, míg Szalai Attila 14 éves korától szerepelt a Rapid Wien utánpótlásában. Aligha véletlen, hogy felsoroltak a magyar válogatott aktuális legjobbjai közé tartoznak, még az ötvenszeres válogatott Nagy Ádám mellett, aki szintén viszonylag fiatalon, de már 21 évesen került külföldre.

Ezek a példák mind azt mutatják: ahhoz, hogy valakiből a válogatott egyik legjobbja válhasson, és stabil, hosszú távú válogatott karriert építhessen minél előbb, legkésőbb 20 éves kor környékén érdemes külföldre szerződni, a mai válogatottból Schäfer is 20 éves volt, amikor Olaszországba került.

Ahhoz, hogy valaki nemzetközi szinten is helyt tudjon állni, elengedhetetlenül fontosak a külföldi tapasztalatok. Erre utalt a napokban a Nemzeti Sportnak adott interjúban a Ferencváros korábbi vezetőedzője, Thomas Doll is, aki anno a Center Sport közreműködésével került az FTC-hez: „Boldog voltam Radó Andrással, vagy éppen Böde Dániellel, eszem ágában sincs megbántani őket, de a nemzetközi szint más… Most erőtől duzzadó ukrán, albán, marokkói, tunéziai és még ki tudja, milyen válogatott futballistákkal áll ki a csapat. A nemzetközi sikerekhez ez kell!”

Böde és Radó is azok közé tartozik, akik nem szerepeltek külföldön, utóbbit pedig hiába tartották számon korosztálya legjobbjai között korábban, még csak válogatott játékos sem lett belőle. Sosem tudjuk meg, mire vihette volna, ha idejében, fiatalon külföldre kerül, de az biztos, aki túl sokáig marad a hazai közegben, és nem lép ki a komfortzónájából, megrekedhet a fejlődésben, és hiába jósoltak neki korábban nagy karriert, nem futja be azt a pályaívet, amit a tehetsége alapján, megfelelő menedzseléssel és munkával elérhetne.