Mit ér az olimpia futballban? Tokióban is feltűntek figyelemreméltó játékosok!

Érdekesség, hogy a labdarúgás a legelső, 1986-os és az 1932-es olimpiát leszámítva az összes nyári olimpia programjában szerepelt (az 1900-as és az 1904-es olimpiai tornát több forrás nem hivatalos versenyszámnak tekinti, mivel ezeket még a FIFA megalakulása előtt írták ki), tehát nagyobb múltja van, mint a labdarúgó-világbajnokságoknak (az első vb-t ugye csak 1930-ban rendezték meg). 1992-ig bezárólag csak férfiaknak rendezték meg az olimpiai tornát, az 1996-os, atlantai játékok óta a női torna is a program része.

Hiába a nagy múlt, a férfiaknál mindig létezett valamilyen korlátozás az olimpiai válogatottakba bekerülő játékosok számára, ami eleve behatárolta az olimpiai tornák népszerűségét, szakmai megítélését. Sokáig más sportágakhoz hasonlóan az szabott korlátot, hogy csak amatőrök vehettek részt. Ennek következtében csak azok az országok állhattak ki lehető legjobb csapatukkal, ahol kizárólag amatőr csapatok vettek részt a bajnokságban. A többi országnak alacsonyabb osztályú csapatokból kellett válogatnia. A második világháború után ez a rendszer előnyt biztosított a szocialista országoknak azáltal, hogy az élvonalbeli labdarúgóknak „látszatállásuk” volt, így hivatalosan amatőröknek számítottak. 1952-től 1980-ig csak szocialista országok csapatai nyerték meg a tornát.

A szocializmus évtizedeiben ezért a magyar válogatott is előnyben volt sok más országgal szemben, mert nálunk hivatalosan nem számítottak profinak a labdarúgók, papíron volt polgári foglalkozásuk, munkahelyük. Ezért is válhatott a férfitornák legsikeresebb válogatottjává a magyar, amely három aranyéremmel (1952, 1964, 1968), egy ezüst (1972) és egy bronzéremmel (1960) máig rekordernek számít.

A FIFA éppen a korlátozások miatt is hozta létre a világbajnokságot, ahol nincsenek megkötések, bárki pályára léphet. Később viszont éppen a világbajnokság rangjának megőrzése érdekében a FIFA támogatta az olimpiai részvétel korlátozását. Az elmúlt évtizedekben kimondva kimondatlanul a NOB és a FIFA között egyfajta verseny is kezdődött a közvetítési és reklámjogok minél nagyobb összegért történő értékesítése érdekében. A FIFA-nak sem volt érdeke, hogy a labdarúgás legjobbjainak részvételével a NOB által szervezett olimpiák kvázi rivális tornává váljanak a világbajnokságok számára, ugyanakkor a NOB-nak sem érdeke, hogy a labdarúgás legnagyobb klasszisai elvonják a figyelmet és nem utolsó sorban a nézettséget más sportágak versenyei elöl. Hiszen akármennyire is népszerűek mondjuk az úszás vagy az atlétika versenyszámai, aligha vehetnék fel a versenyt a labdarúgással, ha a futballtornán Lionel Messi és Cristiano Ronaldo küzdene egymással. De például 1984-ben vagy 1988-ban talán az amerikai futó, Carl Leiws szereplését sem követte volna akkora figyelem, ha egy stadionnal arrébb Diego Maradona rúgta volna a labdát. Ugyanakkor sem az argentin, sem korábban a brazil klasszis, Pelé nem játszott sosem olimpián.

A nagy sztárok távolmaradásához az olyan korlátozások is hozzájárultak például, mint hogy az előző világbajnokságon pályára lépett játékosok sem szerepelhettek olimpiákon. Az 1984-es játékokra feloldották a profi labdarúgók kitiltását, de az európai és dél-amerikai válogatottak továbbra sem nevezhettek olyan játékosokat, akik már pályára léptek világbajnokságon vagy vb-selejtezőn (az 1988-as játékokra annyit enyhítettek, hogy engedték az olimpiára nevezni azokat, akik előtte csak egyetlen világbajnoki mérkőzésen léptek pályára és nem játszottak 90 percig). 1992-re ismét módosítottak a szabályokon, a részvételt korhatárhoz kötötték: legfeljebb 23 éves játékosokat lehet nevezni, 1996-tól csapatonként legfeljebb három túlkorossal. Ezáltal az olimpia kiegészíti a FIFA utánpótlástornáinak rendszerét: az U17-es és U20-as vb után az U23-as játékosoknak az olimpia jelentheti a nagy korosztályos megméretést.

Persze csak annak, akinek a válogatottja eljut a tornára, hiszen csak 16 csapat verseng, és minden kontinens küld képviselőket, így jóval nehezebb a kvalifikáció mint egy korosztályos vb esetén. Másfelől csak az vehet részt az olimpián, akit egyáltalán elenged a klubja a tornára, hiszen az olimpia nem FIFA-rendezvény, így a klubok nem kötelesek elengedni legjobbjaikat, pláne azok után hogy a nyár elején például Európa-bajnokságot is rendeznek, illetve idén volt Copa América is. Más kérdés, hogy ez ügyben országonként lehetnek eltérő szabályok, mert például Spanyolországban a klubok nem korlátozhatják az olimpiai szereplést, ezért a Tokióban végül ezüstérmes spanyol csapatban több olyan játékos is szerepelt, aki előtte az Eb-n elődöntős spanyol válogatottnak is az oszlopos tagja volt. A női válogatottakra nem vonatkoznak korlátozások, alighanem ez is az egyik oka annak, hogy a hölgyeknél nincs olyan mérvű presztízsbeli különbség a világbajnokságok javára, mint a férfiaknál.

Ugyanakkor ha megnézzük az elmúlt évtizedek olimpiáit, akkor láthatjuk, hogy bizony jó néhány későbbi világklasszis tűnt fel az ötkarikás játékokon, tehát szakmailag egyáltalán nem lebecsülendő a torna színvonala, és megfigyelői vagyis scout szemmel is kimondottan figyelemreméltó lehet.

1988-ban például az a brazil Romário lett az olimpia gólkirálya 7 góllal, aki 1994-ben, a torna legjobb játékosaként világbajnoki címre vezette Brazíliát, azok után, hogy a szöuli olimpián „csak” ezüstérem jutott a braziloknak, akiknél Romário mellett például már Bebeto, Mazinho, Jorginho és a kapus, Claudio Taffarel is tagja volt az olimpiai csapatnak. Az 1996-os olimpia pedig – amelyen a magyar válogatott is részt vett – utólag visszanézve valóságos sztárparádénak tűnik. A bronzérmes, a csoportkörben a mieinket 3–1-re legyőző braziloknál a 2002-es vb-győztes csapatból már ott volt Roberto Carlos, Ronaldo és Rivaldo is, az ezüstérmes argentinoknál játszott például Hernán Crespo és Diego Simeone, míg a végső győztes nigériaiaknál is olyan klasszisok tűntek fel, min Nwanko Kanu vagy Jay-Jay Okocha. És, akkor Babatunde Fausit még nem is említettük, aki a Ferencváros játékosaként került be az olimpiai keretbe, majd a torna után Svájcba tudott szerződni. A 2000-ben győztes Kamerun legnagyobb sztárja a később háromszoros BL-győztes Samuel Eto'o volt, de azon a tornán az ezüstérmes spanyoloknál már feltűnt például a tíz évvel később világbajnokságot nyerő együttesből Xavi és Carles Puyol is. 2008-ban pedig többek között Lionel Messi, Sergio Agüero és Ángel Di María is tagja volt az olimpiai bajnok argentin csapatnak.

Az idén, Tokióban győztes brazil csapatot is eleve olyan játékosok alkották, akiknek a nagy része már topligás európai kluboknál futballozik. Elég csak a torna gólkirályára, az angol Evertont erősítő Richarlisonra vagy a háromgólos Matheus Cunhára (Hertha) gondolnunk. Ugyanakkor a már befutott klasszisok mellett mindig feltűnnek olyan játékosok is az olimpiákon, akik még nem mondhatók klasszisnak, de sokra vihetik és akár még a mi térségünkben szereplő klubok számára sem elérhetetlenek. Ilyen például a legutóbb a belga Mouscronban szerepelt, az olimpián a negyeddöntőig jutó Elefántcsontpart mindegyik meccsét végigjátszó belső védő, Kouadio-YvesDabila, a négy meccsen mindössze két gólt kapó egyiptomi védelem pillére, a még hazájában játszó Oszama Galal vagy a kétgólos, szintén otthon játszó, dél-koreai támadó, Li Don Kjon (Dong-gyeong Lee) is.

Persze, hogy az olimpiákon feltűnő tehetség valóban erősítést jelenthet-e adott klubnál azt csak hosszabb távú, minden részletre kiterjedő scoutmunkával lehet igazán felmérni. (A megfigyelőmunka hátteréről legközelebb szeptember 4-5.-én tart előadást Magyarországon az ismert olasz scoutguru, Riccardo Guffanti.)