Mit tanulhat a magyar futball a görög, a török és az izlandi fejlődésből?

PÉLDÁK AZ UGRÁSSZERŰ FEJLŐDÉSRE – GÖRÖGORSZÁG, TÖRÖKORSZÁG, IZLAND

Mielőtt megvizsgálnánk, hogy a magyar futball őszi eredményei hogyan hathatnak a játékospiacra, érdemes megnézni egy-két nemzetközi példát, hogy azokban az országokban, melyekben az elmúlt harminc évben ugrásszerű fejlődésen ment keresztül a labdarúgás, milyen szakaszai, részei voltak a fejlődésnek, és hogyan épültek egymásra ezek a szakaszok.

Az 1990-es évek egyik legnagyobb fejlődését minden szinten a görög futballtól láthattuk. A görög válogatott 1994-ben jutott ki először világbajnokságra (a selejtezős csoportjában Magyarországot is megelőzve). Az amerikai tornán szereplő csapatot kivétel nélkül otthon játszó labdarúgók alkották, a vb-keretből a legtöbben, hatan, abban a Panathinaikoszban játszottak, amely két évvel a vb után nagy meglepetésre bejutott a legjobb négy közé a Bajnokok Ligájában (az elődöntő első meccsén 1–0-ra még az Ajaxot is legyőzte, viszont a visszavágón 3–0-ra kikapott). A görögöknél tehát a válogatott eredményes szereplését követte a klubsiker, a kettő együtt pedig azt eredményezte, hogy megnőtt az érdeklődés a görög játékosok iránt Nyugat-Európában. A 2004-es Eb-re már nyolc légióssal a keretében utazhatott a görög válogatott, abból heten angol, német, olasz és spanyol topligás csapatokban szerepeltek (a nyolcadik légiós pedig a portugál sztárcsapatban, a Benficában). Ezzel együtt óriási meglepetést jelentett, hogy a német Otto Rehhagel vezette csapat megnyerte a portugáliai kontinensbajnokságot. Rehhagel kapcsán érdemes kiemelni az ugrásszerű fejlődések újabb fontos kiváltóját – a válogatott sikerek, a klubsikerek és a külföldre igazoló játékosok mellett –, a külföldi edzők szerepét. A Panathinaikosznak az 1995-ös BL-menetelés alakalmával argentin edzője volt, a görögök az Eb-siker után 2010-ben és 2014-ben jártak vb-n, előbb Rehhagellel, majd a portugál Fernando Santosszal. Utóbbi alkalommal bejutottak a nyolcaddöntőbe, akkor már 14 légiós alkotta a keretet.

A görögökkel párhuzamosan mutatott be óriási fejlődést az elmúlt harminc évben a török labdarúgás is. A török válogatott 1996-ban adott magáról először életjelet, amikor 42 év után kijutott egy nagy tornára, az 1996-os Európa-bajnokságra (a selejtezős csoportjukban ők is a mieinket előzték meg). Akkor még náluk is kivétel nélkül otthon játszó játékosok alkották a Fatih Terim vezette válogatottat. Aztán 2000-ben jött az átütő klubsiker, a Galatasaray UEFA-kupa-győzelme, 2002-ben pedig az ország történetének második (1954 után), és máig utolsó világbajnoki szereplése, amikor Senol Günes csapata, immár tíz topligás játékossal a keretében bronzérmes lett a vb-n. A török sikerekben külföldi edzők kevésbé játszottak szerepet, viszont a törököknek Terim személyében volt egy nemzetközileg is elismert, a Serie A-ban is dolgozó edzőjük.

Az elmúlt hat-nyolc év egyik legnagyobb fejlődését pedig a 357 ezer lakosú szigetországból érkező izlandi válogatott produkálta, amely 2016 előtt semmilyen nagy nemzetközi tornán nem vett részt, viszont az elmúlt négy évben előbb Európa-bajnokságon járt (a mieinkkel azonos csoportban szerepelt a 2016-os Eb-n), melyen Angliát kiverve a legjobb nyolcig menetelt, majd a világbajnokságra is kijutott. A négy évvel ezelőtti Eb-szereplésben társkapitányként egy külföldi edző, a svéd Lars Lagerbäck is tevékeny szerepet játszott. Izland esetében az ország méreteiből is adódóan olyan klubsikerek nem követhették a válogatott eredményeit, mint a görögök és a törökök esetében, itt inkább az alapozta meg a fejlődést, hogy a legjobb izlandi játékosok nagyon korán külföldre kerültek, erős európai bajnokságokba. A 2016-os Eb-keretet kivétel nélkül légiósok alkották, Angliában, Németországban, Franciaországban és Olaszországban futballozó játékosok is szerepeltek a névsorban.

A PIACI ÁTTÖRÉSRE MÉG VÁRNI KELL – MAGYARORSZÁG

Ha a magyar futball elmúlt négy évét, nemzetközi eredményeit vizsgáljuk, akkor találhatunk hasonlóságokat a fent említett országokkal, persze lényeges különbséget is. Az egyik hasonlóság a görögökkel és az izlandiakkal kapcsolatban, hogy a magyar futball elmúlt éveiben is jelentős szerepet játszottak a külföldi edzők. A válogatott előbb Bernd Storck személyében német szövetségi kapitánnyal, majd pedig idén az olasz Marco Rossival jutott ki az Európa-bajnokságra, a Videoton és a Ferencváros pedig szerb (Marko Nikolics) és ukrán (Szerhij Rebrov) szakvezetővel szerepelt az Európa-liga és a Bajnokok Ligája csoportkörében.

Klubjaink esetében olyan nagy eredményekről persze még nem beszélhetünk, amilyet a görög Pana vagy a török Galata ért el, de a sok évi sikertelenség után nagy szó és számunkra példa nélküli eredmény, hogy három egymást követő évben is volt magyar csapat valamelyik európai kupa főtábláján. Ráadásul a Fradi 25 év után jutott be ismét a BL csoportkörébe (magyar csapatnak ez legutóbb 2009-ben, a DVSC-nek sikerült). Azonban a nemzetközi porondon legtovább jutó csapataink kulcsemberei az elmúlt években légiósok voltak és a 2016-os Eb után sem szerződtek tömegével külföldre a magyar játékosok. Franciaországba a 23-as keretből 12-en NB I-es játékosként utaztak, és várhatóan a jövő évi Eb-re is legkevesebb 8-10 NB I-es játékos utazhat majd, a topligák közül pedig jelenleg is csak a német Bundesligában van magyar játékos (így volt ez a 2016-os Eb-n is), akkor hárman voltak, jelen állás szerint a most Lipcsébe igazoló Szoboszlai Dominikkel együtt lehetnek öten.

Ami a mieink esetében szembetűnő eltérés a fent említett görög, török, izlandi fejlődéshez képest, hogy a légiósaink száma nemhogy nőtt volna a jó eredmények hatására, hanem a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest egyértelműen csökkent. Marco Rossinál 2018 és 2020 között 45 játékos lépett pályára a válogatottban, ebből 21-en szerepeltek az NB I-ben (46. százalék). Tíz évvel ezelőtt, 2010-ben, Egervári Sándor kapitányi időszakának első évében a keretbe meghívott 34 labdarúgóból 25-en voltak légiósok (73.5 százalék), és a 25-ből nyolcan topligás klub alkalmazottjai voltak. Más kérdés, hogy a Fülöp Márton (Sunderland), Bogdán Ádám (Bolton), Dárdai Pál (Hertha), Gera Zoltán (Fulham), Vadócz Krisztián (Osasuna), Halmosi Péter (Hull City), Hajnal Tamás (Dortmund), Koman Vladimir (Bari) alkotta sorból nem mindenki számított meghatározó játékosnak a klubjában. Az pedig örök dilemma, mi ér többet: topligában ülni a kispadon vagy az NB I-ben folyamatosan játszani. Viszont tíz év alatt nemcsak a topligás játékosok száma csökkent. Idén például a topligák másodosztályából csak Nagy Ádám (Bristol City – Anglia) érkezett a nemzeti csapathoz, 2010-ben viszont öten is voltak és volt több hollandiai valamint oroszországi és görögországi légiósunk is – 2020-ban nem lépett pályára olyan labdarúgó a válogatottban, aki az említett országok valamelyikében futballozna.

A magyar játékosok külföldre szerződésében a magam részéről rövid távon, 2021-ben sem számítok jelentős változásra, mert egyelőre nem tapasztalom, hogy az őszi eredmények hatására megnövekedett volna az érdeklődés az NB I-es játékosok iránt a külföldi megfigyelők részéről. Ennek okai összetettek. A kevesebb külföldi szerződésbe belejátszhat a hazai körülmények és kereseti lehetőségek javulása (egy NB I-es élcsapat ma már tud olyan fizetést kínálni, mint számos külföldi csapat), a kiegyensúlyozott teljesítmény hiánya, és az is, hogy a nemzetközileg leginkább piacképesnek számító 20-24 év közötti korosztályból nagyon kevés magyar válogatott játékost találunk az NB I-ben. A válogatottban idén pályára lépő NB I-es játékosok közül csak Gazdag Dániel (Honvéd) mondhatja el magáról, hogy még nem töltötte be a 25. életévét (24 éves) – ha pedig nincsenek az élvonalbeli bajnokságunkban válogatott szintű magyar fiatalok a legkeresettebb korosztályokban, akkor miért is figyelnék a scoutok a magyar bajnokságot?

Mindenesetre kíváncsi voltam a Football Education Center magyarországi scoutképzéseit vezető olasz szakember, a Cagliari vezető játékos-megfigyelőjeként is dolgozó Riccardo Guffanti véleményére is a magyar piaci helyzetről.

„Nem látom borúsan a helyzetet – kezdte Guffanti. – Meggyőződésem, hogy a magyar bajnokság színvonala sokat emelkedett az elmúlt években, ugyanakkor ettől és a válogatott eredményeinek javulásától még nem fognak hirtelen nagy számban magyar játékosokat igazolni a topbajnokságok csapatai. A piaci helyzet attól is függ, hogy mennyire tudnak meghatározó szerepet játszani akár a válogatottban, akár az NB I élcsapataiban a leginkább piacképes fiatalok, mert most az a helyzet, hogy a Magyarországon szereplő, magyar válogatott játékosok közelebb vannak a harminc évhez, mint a húszhoz. Márpedig az idősebb labdarúgók a külföldi klubok többségének már nem jelentenek perspektívát. Viszont a magyar bajnokság, a külföldi edzőknek is köszönhetően – itt említhetem természetesen honfitársamat, a szövetségi kapitány Marco Rossit – egyre inkább szem előtt van az európai piacon. A magyar játékosok megítélése sokat javult és ha a most tapasztalható fejlődés hatására egyre több fiatal tud majd a jövőben meghatározó szerepet játszani az NB I-ben és a nemzetközi porondon is, akkor biztosan egyre több tehetség tud majd erősebb bajnokságba szerződni. Mint más fejlődő országoknál is láthattuk, ez egy folyamat, nem megy egyik pillanatról a másikra.”

Az olasz scoutguru szavait talán csak annyival egészíteném ki, egyelőre kérdés, hogy a legutóbb tárgyalt, az akadémisták külföldi szerződését feltételekhez kötő kormányrendelet hogyan befolyásolja majd ezt a folyamatot. Viszont az tény, sem a görögök, sem a törökök esetében nem nőtt meg azonnal, ugrásszerűen a topligás játékosok száma egy-egy jobb eredmény hatására, több évnek kellett eltelnie a változáshoz. Viszont az izlandi példa arra is figyelmeztet, hogy ha egy adott ország bajnokságának színvonala jelentősen elmarad az európai elittől, csak úgy képzelhető el jelentős fejlődés, ha a legjobb játékosok szinte kivétel nélkül külföldre szerződnek.

Idei utolsó bejegyzésem végén minden kedves olvasómnak áldott Karácsonyt és Boldog Új Évet Kívánok!