A Barcelona letért az útról, de a válság sok klubnál ébresztőt fújhat

A vírusválság okozta gazdasági visszaesés a labdarúgást sem kerüli el, és már most látszik, hogy nemcsak az európai labdarúgásra lesz jelentős hatással, hanem globálisan befolyásolhatja a futballpiacon mozgó pénzeket, ezáltal pedig az átigazolási piacot is.

Ahogy már napvilágot látott, a „futballistagyáraknak” számító Dél-Amerika lehet a válság egyik legnagyobb vesztese, mert minden előrejelzés szerint csökkeni fog a játékoseladások, a konkrét pénzmozgások száma. A brazil, az argentin és uruguayi csapatok már most egyre-másra számolnak be pénzügyi nehézségeikről, amit csak tetézni fog, hogy a jövőben jó eséllyel nem tudják olyan összegekért értékesíteni legjobbjaikat, mint korábban. A CIES futballkutató intézet kimutatása szerint Brazília adja a legtöbb légióst a világ labdarúgásának (1600-at), Argentína a harmadik a sorban (972 játékossal), a nyolcadik Kolumbia (467), a tizenegyedik Uruguay (383), de Paraguay (161), Venezuela (113) és Chile (89) is jelentős játékosexportőr. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) pedig azt mutatta ki, a fiatalkorú játékosok nemzetközi átigazolásában is Brazília a listavezető (2019-ben 237 átigazolási kérelmet bírált el a FIFA), Venezuela (206) a harmadik. Márpedig ha ezek a számok csökkenni fognak, akkor annak egyenes következménye lesz, hogy sok tehetségnevelő klub kevesebb bevételhez tud jutni a játékospiacról, kérdésessé válhat a hosszú távú működésük.

A saját véleményem szerint ugyanakkora összegért a következő átigazolási időszakokban jobb játékosokat lehet majd venni, s ebben talán az eddigieknél is nagyobb felelősség hárul a megfigyelőhálózatokra. Az elmúlt években számos olyan átigazolásnak lehettünk a szemtanúi a topklubok szintjén is, amikor a rekord közeli összegekért vagy legalábbis több tízmillió euróért szerződtetett, nagy tehetségnek kikiáltott fiatal labdarúgók teljesítménye jóval elmaradt a várakozástól, nem tudtak meghatározó játékossá válni új klubjukban. Renato Sanches (a Benficától ment a Bayernbe 35 millió euróért), Gabriel Barbosa (Santos – Inter, 29.5 millió), Ousmane Dembélé (Borussia Dortmund – FC Barcelona, 125 millió) – hogy csak néhány példát említsünk, ebbe a kategóriába tartozott. De az elmúlt egy évből példaként hozhatjuk többek között Joao Félixet (Benfica – Atlético Madrid, 126 millió euró), Luka Jovicsot (Eintracht Frankfurt – Real Madrid, 60 millió), Éder Militaót (FC Porto – Real Madrid, 50 millió) vagy Lucas Paquetát (Flamengo – Milan, 38.4 millió) is. Utóbbiak persze még kaphatnak lehetőséget új klubjukban, de egyelőre az értük kifizetett összegek nincsenek arányban a mutatott teljesítményükkel.

Márpedig a felsoroltakhoz hasonló „bukták” a jövőben nem fognak beleférni. Eddig azért fért bele, mert egy-egy rosszul sikerült időszak után is még el lehetett adni, még ha némi veszteséggel is, a csalódást keltő játékosokat. Például az olasz Inter idén januárban 17.45 millió euróért még el tudta adni a brazil Gabriel Barbosát a Flamengónak, de a következő átigazolási időszakban ilyen üzletet már aligha tudna nyélbe ütni. Jól mutatja ezt a francia Dembélé esete, akitől a legfrissebb hírek szerint már szabadulna a Barca, csakhogy hiába adnák el, az érte jelentkező Juventus csak kölcsönbe szerződtetné és hasonló a helyzet az említettek közül Joviccsal és Paquetával is. A megállapítás sok kis klubra is igaz lehet, de a nagyok estében még hatványozottabban érvényes: az eddigi átigazolási politikát sok helyen át kell gondolni, hatékonyabbá kell tenni, mert a piaci hibákat nehezebb lesz kijavítani, ugyanis csökken a vásárlói kedv, a fizetőképes kereslet.

Nem véletlen az, hogy az FC Barcelona is most szervezi át, illetve cseréli le megfigyelőhálózatát az utánpótlás és a felnőttcsapat szintjén is, az utóbbi évek rossz döntéseinek hatására. A Barca az elmúlt tíz évben fokozatosan letért arról az útról, amit a Lionel Messi, Andrés Iniesta, Xavi féle aranygeneráció kijelölt a 2000-es évek második felében. Messiék a Barca saját „termékei” voltak, a híres La Masia diákjai, akik tizenéves koruktól a katalán klubnál nevelkedtek és a klubnál folyó nevelőmunkának is köszönhetően váltak világklasszis labdarúgóvá. Erre a tehetségfejlesztési modellre jellemző, hogy már fiatal korban, nagyon olcsón, sokszor ingyen megszerzik a tehetségeket, kezdetben alacsony fizetéssel foglalkoztatják őket, de közben egy jól megszervezett rendszer segítségével fejlesztik őket. Ez volt az FC Barcelona sajátja, és ettől tért el egyre inkább az évek során, ugyanis a jelenlegi első keretben, a 28 évnél fiatalabb játékosok között Ansu Fati az egyetlen, aki már 16 éves kora előtt is a Barcánál nevelkedett.

Az elmúlt évek számos balul sikerült és rendkívül drága (Dembélé mellett említhetjük a 145 millió euróért megvásárolt Philippe Coutinhót, a 37 milliós André Gomest vagy a 30 milliós Paco Álcacert – de még sorolhatnánk a neveket) átigazolásai után sokan várják, hogy a Barcánál a következő években ismét a saját utánpótlás fejlesztése kerül előtérbe. Ez a stratégia viszont akkor járható, ha már a legfiatalabbak körében is hatékonyan működik a kiválasztás, aminek elengedhetetlen feltétele a jól felépített, megfelelően képzett szakemberekből álló megfigyelőhálózat – hogy azok a gyerekek kerüljenek eleve oda az utánpótláscsapatokba, akikből a lehető legtöbbet lehet kihozni.

Ennek a belső tehetségfejlesztési modellnek – amely a kibontakozó válság hatására egyre több klubnál nyerhet teret – a „bezzeg klubja” ebben az idényben a Bajnokok Ligája csoportkörében ősszel 3. helyen végző Red Bull Salzburg lett, amelynek az első keretében jelenleg – a magyar válogatott Szoboszlai Dominikal együtt – 11 olyan játékost találunk, aki korábban futballozott a salzburgiak utánpótlásában vagy a második csapatnak számító, másodosztályú Lieferingben. Az osztrák klubnál fontos szempont a 16 és 19 év között felfedezett és szerződtetett játékosok esetében a tehetséggondozás, hogy megfelelően fejlesszék, tovább képezzék a tehetségeket szakmai és gazdasági szempontból is, ugyanis nem kész játékosokat keresnek, hanem olyanokat, akikben látják a potenciált arra, hogy idővel klasszis játékossá válhassanak. Úgy, mint ahogy látták ezt például a télen Dortmundba szerződött Erling Haalandban vagy mondjuk korábban az azóta már a BL-győztes Liverpool kulcsemberének számító Sadio Manéban.

A külső tehetségfejlesztési modellre a tehetségek későbbi kiválasztása a jellemző, így a fejlesztésre is kisebb hangsúlyt helyeznek, és sokszor nem is a vásárló klub fejleszt, hanem az a klub, amelyhez a tehetséget éppen a több játéklehetőség reményében egy időre kölcsönadják (ezért is nevezhetjük külső fejlesztésnek). Itt a játékosokért már fiatal korukban nagy összegeket fizetnek, rögtön a szerződéskötések után jóval nagyobb béreket is kaphatnak és a pénz mellett a klubról kialakult erős imázst vetik be a játékosok elcsábításához.

Ez a modell eredményezheti a bevezetőben is említett nagy „buktákat”, ez a modell az, amely a kialakuló gazdasági válság időszakában minden eddiginél több kockázatot rejt magában, ezért talán kissé háttérbe is szorulhat. Ezt a modellt nevezzük most Real Madrid-modellnek, mert a királyiak elmúlt évekbeli átigazolásai jól szemléltetik a modell működését, de persze más klubokkal is helyettesíthetnénk a Realt. Ennél a modellnél nincs, vagy csak elvétve van meg az az út, hogy az utánpótláscsapatokból indulva kerül be a játékos a felnőttcsapatba, ezzel szemben inkább a pályafutása során már bizonyított és tesztelt játékosok megszerzése az elsődleges cél. A Real fiatalabb játékosai, így például Marco Asensio, Jovics, Rodrygo, Vinícius Júnior, Militao és Federico Valverde is úgy kerültek az első csapathoz, hogy előtte már szerepeltek másik klub felnőttcsapatában és egyikük sem játszott a madridiak utánpótlásában (a B csapatnak számító Real Madrid Castillában felsoroltak közül csak Valverde futballozott).

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Real Madrid-féle modell nem lehet sikeres, hosszú távon nagyon is az lehet, csak éppen rendkívül költséges a működtetése, mert a felsorolt labdarúgók összesen 205.5 millió euróba kerültek (és akkor a fizetésükről még nem beszéltünk), miközben egyikük esetében sem lehetünk biztosak abban, hogy valóban olyan világklasszis válik belőlük, akire a következő tíz év Real Madridját építeni lehet.

Normál esetben egy jól működő nyugat-európai klub scoutingosztálya átlagosan 15-20 megfigyelővel rendelkezik, de ez a szám attól is függhet, hogy milyen stratégiát folytat az adott klub. Ha ugyanis a belső tehetségfejlesztésre voksol, tehát már 16-17 éves korban szeretné a legnagyobb tehetségeket szerződtetni, akkor több megfigyelőre van szüksége, nagy hangsúlyt kell fektetnie ugyanis az utánpótlás-bajnokságokra, versenysorozatokra. Nem véletlen az, hogy egyre több klubnak van külön az utánpótlásra szakosodott scoutosztálya – erre már Magyarországon is több példát találhatunk. Éppen ezért nem véletlen az sem, hogy az itthon elsőként scouttanfolyamokat szervező FEC szakirányú képzései továbbra is nagyon népszerűek és az idei első, sikeres online kurzus után a terület olasz szaktekintélye, Riccardo Guffanti június 26-án személyes előadást is tart Budapesten.

Ami a fentiekből konklúzióként leszűrhető, hogy a válság hatására a fiatal labdarúgók játékjoga még inkább a sportszervezetek legfontosabb immateriális javai közé tartozik majd, mivel nekik köszönhetően lehet versenyelőnyt kiépíteni a pályán, illetve gazdaságilag is.