Játékrendszer vagy rendszerjáték?

Írta: Révész CsabaÍrta: Révész Csaba

Ez az írás akkor született, amikor Pintér Attilát váltotta Dárdai Pál a kapitányi poszton. Ha maga az esemény aktualitását is veszítette, az ex szövetségi kapitány munkáját kritizáló nyilatkozatok közül érdemes kettőt felidézni, és a mögöttes szakmai tartalmat egy kicsit boncolgatni, ugyanis nagyon sok tévhit, anomália, szakmaiatlanság kering akár szakmai berkekben is bizonyos fogalmak körül.

Csányi Úr és Vanczák Vilmos nyilatkozatai az Észak - Írek elleni 2:1-es verség után jelentek meg az egyik napilapban.

Mit is mondtak?

Csányi Sándor: „túl sok taktikai variációt (értesd: játékrendszert) próbált ki, nem lehet négy-öt játékrendszert gyakoroltatni egy hét alatt.”

Vanczák Vili elmondása szerint: „az edzői utasításra egy mérkőzésen belül kellett volna legalább négyszer szerkezetet (értsd: játékrendszert) váltanunk.”

Két olyan nyilatkozat, amiről érdemes elgondolkodni. „Puskás Öcsi válogatottságainak számát lassan meghaladó játékos”, és a szövetség első emberének nyilatkozatáról van szó, amely nyilatkozatok meglehetősen összecsengenek.

Lehet, hogy hihetetlen, amit mondok, de igazuk van, feltételezve, hogyha tudatában voltak, (vannak) annak, amit mondtak.

Hogy miért állítom ezt?

Azonnal kiderül!

A szövetség vezetőjének bizonyosan a szájába adták ezeket a mondatokat a súgói, mert nem feltételezem róla, hogy a szakma ilyen mély bugyraiban otthonosan lubickoljon. Nem tudom azt sem elképzelni, hogy a válogatott összes edzésén tövig rágja a körmét a lelátón gubbasztva, azt skubizva, hogy vajon melyik játékrendszert fogja éppen gyakoroltatni a szövetségi kapitány.

Vanczák Vilmos meg nem volt sportszerű a volt szövetségi kapitánnyal szemben, mert ha a betyárbecsület egy kicsit is munkálkodott volna benne, nem tett volna ilyen nyilatkozatot. Belső dolgokat kikotyogni buta dolog. A szakmai kiállás egymásért viszont elvárható ezen a szinten. Egy döglött oroszlánba belerúgni nem egy bátor tett.

Ez a két meggondolatlan (meggondolt?) nyilatkozat néhány szakmai kérdést vetett fel bennem. Mégpedig:

Vajon?

-játékrendszeren,

-felállási formán,

-szerkezetváltáson,

-játékkoncepción,

-rendszerjátékon,

-játékszervezésen,

-taktikai variáción, hogy csak néhányat említsek az alapfogalmak közül, ugyanazt értik-e az edzők, a játékosok, a labdarúgásban dolgozó vezetők?

A másik gondolatom az volt, hogy egységes-e a fogalomrendszer, ma Magyarországon?

Ezek olyan alapfogalmak, amelyeknek a jelentésével érdemes tisztában lenni.

A tapasztalatom az, hogy szakmai berkekben sem értenek ugyanazt egy-egy szakkifejezésen. Még abban sem vagyok bizonyos, hogy az edzőképzésünk is helyesen definiálja ezeket a fogalmakat.

Ami a játékrendszert illeti:

- ma játékrendszer alapú labdarúgás van Magyarországon,

- tévhit az, hogy a játékrendszer = taktikával,

- a játékrendszer a taktika részeként egy taktikai elem,

- az a csapat, amelyik 4 - 5 játékrendszert játszik akár egy mérkőzésen belül is, az egyiket sem tudja tökéletesen játszani,

- játékrendszer # a játék tartalmával (rendszerjáték),

- rendszerjáték – a játék belső logikája, a játék tartalma, a játékosok egységes viszonyulása a játékelemekhez a támadásszervezési elvek alapján, mint területvédekezés, pozíciós játék vagy labdaszerzés, stb.

- egyik játékrendszerről átállni egy másikra játékosállomány-függő koncepció,

- taktikai variáció = játékrendszer váltással?

Érdemes a játékrendszer történetéből egy kis szeletet felidézni:

A labdarúgás „őskorában” hosszú időn keresztül egy-egy játékrendszert alkalmaztak a csapatok. Ez az idő akár évtizedekben is mérhető volt. Ilyen játékrendszer volt a WM – rendszer is. Ebben a rendszerben támadtak és ebben védekeztek a csapatok. Ezért a korabeli szakírók merevnek és kiismerhetőnek tartották ezeket a rendszereket. A WM - rendszer hosszú „életét” az angolok konzervatív gondolkodásának köszönhette, és sokáig nem is akartak ettől a rendszertől megválni. Az „Aranycsapat” az évszázad mérkőzésén nyitotta fel az angolok szemét az „elszigetelt” gondolkodásukról, amelyről a korabeli lapok többek között azt írták, hogy a magyarok győzelmét nem csak a briliáns technikájuknak köszönhették, hanem annak is, hogy képesek voltak a mérkőzésen belül többször is rendszert váltani (WM, 4-2-4?). Tegyük hozzá, emellett focizni is tudtak.

A „játék (rendszerváltás)” a 4-2-4-es rendszer megjelenésétől datálódik. Az újkori rendszerek „ősanyja” ez a rendszer volt. Az ezt megelőző időkben nem vált élesen ketté a játékrendszer és a felállási forma (Ferenczi: a csapat külső alakzata). Ma úgy mondanánk, hogy rendszer kettő az egyben, vagyis például a Gúla, a WM és a WW - rendszerek elképzeléséhez nem kellett nagy képzelőerő, mindenki tudta, hogy milyen (külső) alakzatot vesznek fel ezekben a rendszerekben a játékosok (A bűvös négyszög című Hidegkúti által írt könyv is ezt támasztja alá a két fedezet és a két összekötő felállási formáját tekintve). Ezek a rendszerek úgy, mint felállási formák a mai labdarúgásban egy-egy játékhelyzetben még jelen vannak, például a WW- felállást figyelhetjük meg a Barcelonánál és még nagyon sok csapatnál, amikor a kapus hozza játékba a labdát (2-3-2-3).

A játékrendszerek véleményem szerint három csoportba sorolhatók:

Ötvédős rendszerek:

-5-4-1

-5-3-2 (3-2-3-2)

Négyvédős rendszerek:

-4-4-2

-4-3-3

-4-5-1

Háromvédős rendszerek:

-3-4-3

-3-5-2

Ezekből a játékrendszerekből vezethető le az összes (módosult játékrendszer) felállási forma.

A felállási forma a csapat külső alakzata. (Ferenczi)

Ez alapján a WM- rendszer felállási formának is tekinthető.

A felállási forma nemcsak a csapat külső alakzatát mutatja meg, hanem elsősorban a támadó szekcióban elhelyezkedő középpályások és támadók számát és alakzatát.

Nézzük például a négyvédős játékrendszerek közül pl. a 4-3-3-at. Ebben a játékrendszerben a támadó szekciót hat játékos alkotja. A három középpályás eltérő taktikai feladatuk és szerepkörük alapján más-más alakzatot vehet fel támadásban, így más-más lesz a csapat felállási formája. A támadók pozíciója is befolyásolja a csapat felállási formáját.

A 4-3-3-as rendszer felállási formái:

-4-1-2-3 (egy védekező, két támadó középpályás alkotja a középpályás sort, két vonal szélső, és egy középcsatár a támadó sort)

-4-2-1-3 (két védekező középpályás és egy támadó középpályás alkotja a középpályás sort, két vonal szélső és egy középcsatár alkotja a támadó sort)

Amint látjuk a középpályások szerepkörei, feladatai egyik vagy a másik felállási formában eltérőek. Az egyik védekezőbb, míg a másik támadóbb felállási forma. Mindkettőben a középpályások háromszög alakzatot vesznek fel, a különbség az, hogy merre mutat a háromszög csúcsa, amelyben a játékot az adott játékszervezési elvek alapján építik fel (pl. középpályás hármas forgás).

Milyen feltételek mellett jelentek meg, milyen változások hozták létre ezeket a felállási formákat?

-játékos pozíciók,

-játékosok szerepkörök,

-taktikai feladatok,

-csapatrészek alakzatba rendezése,

-játékszervezési elvek,

-stb.?

A felállási forma több mint játékrendszer.

Miért több?

Több olyan információt hordoz magában, amiből egy felkészült edző több mindenre tud következtetni.

Mit mutat meg a csapat külső alakzata?

Mire lehet következtetni a felállási formákból?

Ezek a hasznos információk elsősorban a játékszervezésre adnak támpontot.

A mai modern labdarúgásban, túlzott jelentőséget tulajdonítanak a játékrendszereknek. A játékrendszer kiindulópontú gondolkodású edzők a játékrendszer megváltoztatásával „nyúlnak” bele a mérkőzésekbe (az én olvasatomban a szerkezetváltást pl. a négyvédős rendszerről a háromra vagy az ötre való átállás jelenti, vagy fordítva). Ha jól sül el a változtatás rögtön ráragasztják az edzőkre a „nagy taktikus” jelzőt. A modern kori „taktikusok” a játékrendszert úgy váltogatják, mint a serdülő lány váltogatja a bugyijait. Úgy hisznek ennek eredményességében, mint a vallásos ember a feltámadásban. De ne vegyük el tőlük ezt a hitet, mert részben igazuk van, ha nem megy valami, akkor változtatni kell azon. Egy dologról viszont megfeledkeznek, mégpedig arról, hogyha támadóbb vagy védekezőbb futballt játszik egy csapat, az elsősorban a játékfelfogásnak, a játékkoncepciónak, és a játékszervezésnek köszönhető, és csak részben a játékrendszernek. Nem beszélve arról, hogyha az akaratukat nem tudják ráerőltetni az ellenfélre, lehet a pályán akár öt csatár is, attól nem lesz támadóbb a csapatuk. Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy egy játékrendszerben lehet három csatárral is védekező futballt játszani és lehet egy másik rendszerben egy csatárral is támadószellemben futballozni.

Akik figyelemmel kísérték Arrigo Sacchi munkásságát, azok emlékeznek még arra, hogy tökélyre fejlesztette a területvédekezést a Milánnál, mégsem mondjuk azt, hogy védekező futballt játszottak. Agresszív területvédekezéssel kontrollálták az egész pályát, és labdaszerzés után nagyon gyorsan tudtak váltani támadásra.

Miért?

Azért, mert többek között hozott egy szabályt a játékszervezésre, a váltásra, mégpedig azt, hogy a labdaszerzés után a labda vonala előtt legalább öt játékosnak kell tartózkodnia (ez a koncepció figyelhető meg a mai Ancelotti - féle Real játékában is), vagyis ez a szabály a védekezésről támadásra való váltáskor a támadójátékuk koncepciója volt. Ezzel szemben Guardiola a támadásról védekezésre való váltásra hozta meg a hat másodperces szabályát (labdavesztés után hat másodpercen belül Barca játékosnak kell érinteni a labdát). Ezzel a szabállyal koncepciót teremtett a védekezésükre. Nem szerkezetváltásban gondolkodtak, hanem koncepcióban. Jól érzékelhető a különbség a két edzői felfogás között. Amíg Guardiola a támadó koncepció híve, addig Sacchinak a védekező koncepció volt a gondolkodásának a kiinduló pontja, és ehhez az elképzeléshez hozták meg a szabályokat, játékszervezési elveket. Van az ellenkezőjére is példa, vagyis a szerkezetváltás nagy „mágusának” tartott Mourinho egy mérkőzésen belül az eredményesség érdekében képes eljutni a 4-2-3-1-től 3-2-5-ig. Ő valóban szerkezetváltoztatással képes az utolsó utáni pillanatban is az eredményen változtatni. Nyilván minden állomáshelyén megvan (volt) hozzá a megfelelő minőségű játékosállománya.

A játékrendszer keret, egy váz, egy mankó, egy igazodási pont, amelyből a támadás indul, és védekezéskor oda térnek vissza a játékosok. Fontos olyan játékrendszert választani, ami rugalmas, és könnyen szervezhető belőle a támadó és a védekező játék. Az támadó-védő egyensúly megtartása nélkülözhetetlen szempont egy játékrendszer megválasztásánál.

Egy felállási formán belül a középpályások és a támadók különböző alakzatot vehetnek fel. Ilyen alakzat a rombusz, a négyszög és a háromszög, valamint ha a vonal is annak tekinthető, akkor a vonal is az. Egy játékrendszernek lehet több felállási formája. A felállási formák változtatása egy rendszeren belül nem jelent szerkezeti változtatást, csak a szerepkörök változnak, ami által támadóbbá, vagy védekezőbbé tehető a csapat.

Például a 4-4-2-es játékrendszer egy négyvédős rendszer, amelyen belül a középpályások elhelyezkedhetnek rombuszban és vonalban (klasszikus 4-4-2) egyaránt. A játékrendszer tehát a védők számából eredeztethető, míg a felállási forma a középpályások pozíciója, a játékosok szerepköre a középpályások vagy a támadó (k) és középpályások külső alakzatának a függvénye.

Egy másik példa: a 4-3-3-as játékrendszeren belül is a középpályások elhelyezkedhetnek háromszögben, vagy hogyha a három támadót és a támadó középpályást nézzük, akkor ez az alakzat lehet lapos rombusz, amit ma „gyémánt alakzatnak” neveznek. Ezt az alakzatot nagy előszeretettel alkalmazta (alkalmazza) Mourinho csapatainál. A támadó felállási formákon belül fontos szempont az alakzatokba rendeződés. Az a csapat tudja alakzattartással vagy alakzatépítés - és bontással, felépíteni a támadó játékát, amelyik képes ezeket az alakzatokat felvenni, és ebben gondolkodni a játékszervezés során. Az egyenes támadáshoz, kontratámadáshoz nincs szükség alakzat felvételére.

A 4-4-2-es játékrendszerben a „brazil” felállási formában a középpályások rombusz alakzatban helyezkednek el. A brazilok játékszervezése: labdabirtoklásra épülő középpályás rombusz alakzatépítés és – bontás. Guardiola - féle Barcelona háromszögek építésével és bontásával szervezte a labdabirtokló játékát. Mindkét koncepció a pozíciós játékszervezésre helyezi a hangsúlyt. Az a csapat képes labdabirtoklást játszani, amelyik totális futballt játszik, vagyis a pozíciók megmaradnak a játék során. Ennek a lényege az, hogy a váltások és a helycserék ellenére a rendszer nem sérülhet, vagyis a pozíciójából elmozgó játékos helyét, feladatát ideiglenesen egy másik játékos veszi át az adott pozícióban.

Ami a játék tartalmi részét illeti, az pedig egy másik történet. Nekünk a tartalommal van a legnagyobb problémánk és nem a játékrendszerrel. És ez már tervezés és oktatás kérdése.

Egy szövetségi kapitányi poszt nagy előnye az, hogy az elképzeléséhez válogathat játékosokat, már ha van miből válogatni, vagy ha ez nem járható út, akkor a meglévő játékosokat helyezi a számukra legmegfelelőbb rendszerbe.

A csapatjáték-építés alapvető kritériuma, hogy egy játékrendszeren keresztül kell tökéletesen elsajátíttatni a rendszerjátékot (alakzat építő-bontó, alakzattartó, stb.), a stílust és egyfajta játékszemléletet átadni a csapatnak. A játékrendszer csak mankó az edző kezében. Egy rendszer begyakorlása jelenti az alapjátékot. Ha ez már jó szintem megy, akkor lehet a szerkezeten belül a felállási formákkal sakkozni. Az alapjátéktól való eltérés, változtatás már a taktika egyik része. Az az edző tud „taktikázni”, akinek megvan a kerete a változtatáshoz és a játékosainak a megfelelő futballtudásuk ahhoz, hogy legalább két játékrendszerben tudjanak játszatni. Válogatott szinten a rövid összetartások miatt célszerű egy három és egy négyvédős játékrendszert begyakoroltatni. Átállni egyikről a másikra viszont nagy kockázattal jár. Így marad a felállási formákkal való taktikázás, ami nem tartozik a szerkezetváltás kategóriájába. A játékrendszernél lényegesen fontosabb a rendszerjáték (értsd: játékszervezés, alakzat építő-bontó játék, alakzattartó játék, támadó - és védekező együttműködés, stb.). A futballban egy ország labdarúgó kultúrája jelenti azt az alapot, vagyis a stílust, a játékfelfogást, a játékszemléletet, amihez egy adott mérkőzésen a szövetségi kapitánynak kell megtalálnia a megfelelő játékrendszert, a megfelelő koncepciót, a megfelelő taktikát. A játékrendszer „csak” a keretet jelenti a mérkőzéstaktikában. Egy nívós futballkultúrában a stílus kell, hogy jelentse egy válogatott koncepciójában az állandóságot. A játékrendszer, a rendszerjáték, a játékkoncepció és a taktika az ellenfelekhez igazodva változhat.

A játékrendszer központú gondolkodás rossz irányba vitte a labdarúgásunkat. Ha a játékrendszerhez nincs hozzáadott érték (stílus, játékfelfogás, játékszemlélet, a magyar tradíció szellemi öröksége, stb.) a játékrendszer csak üres keret tartalom nélkül. A futballunkból a hozzáadott érték hiányzik, az az érték, amit a játékosok, az edzők, a vezetők, a magyar futball társadalom, az utánpótlásképzésünk, a szövetség, a média adhatott volna hozzá több évtizeden keresztül.

Hosszú a felsorolás?

Valóban, mert hosszú az az út is, amit ezek hiányában jártunk (járunk) éveken át.

Egy erős, virágzó labdarúgó kultúra játékrendszer-független!

Szóval ne legyenek a csapataink játékrendszer-függőek!

Ha a játékrendszer mégis függőséget okoz, célszerű orvoshoz fordulni.