Mese, mese, mátka,...

Írta: baryÍrta: bary

Dárdai Pál három mérkőzésre vállalta a szövetségi kapitányi megbízatást. Időközben a háromból négy lett. Mire Szalai úgy döntött, hogy Palit elkíséri erre a négy mérkőzésre. „Egy életem, egy halálom, a futballtudásomat és a gólérzékenységemet Palinak ajánlom!”- felkiáltással hanyatt homlok rohanva meg sem állt Telki határáig.

Szóval, négy meccs.

Aztán mi lesz...?

Ennek az arcpirítóan szemtelen ultimátumnak fontos az üzenetét boncolgatni.

Vajon kinek szól ez az üzenet?

Az előző kapitánynak?

Vagy annak, ha nem Palika lesz a négy mérkőzés után a szövetségi kapitány, akkor a következő kapitánynak?

Vagy, ez egy taktika?

Megvárja azt, hogy hogyan döntenek a szövetségben?

A szövetségnek szól?

Egyről mindenféleképpen szól, mégpedig arról, hogy ő dönt. Ezzel semmi probléma, ugyanis aki nem akar a válogatottban futballozni, akkor az ne futballozzon. Nagy Laci sem akart kézilabdázni a válogatottban, nem is kézizett. Nekem kísértetiesen hasonlít a Szalai -sztori a Nagy László -féle biliborogatásra, csakhogy azután a kézilabdás évekig a válogatott közelébe se ment. Aztán történt, ami történt. A kézilabda- válogatott meg olyan, amilyen.

A legfontosabb üzenete a „négy” mérkőzésnek mégis az, hogy kivel akar dolgozni és kivel nem akar. A másik, hogy: „itt vagyok, boruljatok a lábaim elé”! Ilyet még Puskásék sem engedhettek meg maguknak. A válogatott mezt magára húzni minden játékosnak, aki arra érdemes, hazafias kötelessége volt, és ezután is az lesz. Képzeljük el azt a helyzetet, hogyha a többi játékos is hasonlóképpen gondolkodna. A szövetségi kapitány előveszi a számológépét, és számol: a Szalai négy, a Dzsudzsák öt, a Vili három, a Rudolf kettő, akkor az annyi, mint kilenc osztva kettő és féllel, vagyis a válogatott összeállítása úgy néz ki, hogy...

Ez komolytalan!

Pali „német mentalitása”, ha beszélni tudna, akkor csak annyit mondana Szalainak, hogy: Laci köszönjük, csomagolj!

Árgus szemekkel olvasom a híreket, amik a telki edzőközpontból szivárognak ki. Elégedetten konstatálom, hogy két nap elég volt ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk az elmúlt negyven év minden búját, baját. A játékosok mentalitásával nem lesz gond, azt átadja a szövetségi kapitány, szervezettek leszünk, ez is jó, hetven percig képesek leszünk letámadni, ez pedig maga lesz a csoda. Van sztárjátékosunk Dzsudzsák személyében, akinek aranyba fogjuk még önteni a bal lábát, van a Huszti-út bejárására alkalmas játékosunk, amelyik út, mint tudjuk, Kínába vezet távol a válogatotttól. A Szalai, nagy örömünkre vállalta, és még attól sem kell tartania, hogy amatőr körülmények közé került a profi körülmények után, és a gólérzékenységét sem veszítheti el ezalatt a másfél hét alatt. Mint eddig is rúgta, most is számolatlanul rúghatja majd a gólokat. Szóval minden heppi, mehetünk Romániába.

Hogy mennyi adatik meg Palinak, és mi lesz a mese vége, még nem lehet tudni, de egy ország szorít most a „Tanuló” kapitánynak. Emlékszünk még Várhidi Péter egymeccses megbízatására? Az olaszok legyőzése utáni eufóriában ott is felejtették a válogatott élén addig, amíg bele nem bukott a fiatalításba. 6-8 évre tervezett, két év lett belőle.

Pali annál okosabb férfiú, hogy hosszú távra tervezzen. Ha a család az első és a „második a Ferencváros”, a válogatott csak a harmadik lehet. Három mérkőzéssel mit veszíthet? A felesége szerint a fizut mindenféleképpen. Ha jól jön ki a négy mérkőzésből, egy ország állítja piedesztálra, ha meg nem, akkor leporolja a jó öreg szlogent, vagyis „négy mérkőzésen nem lehet csodát tenni”. Ingyen meg pláne nem.

Szóval várjuk a csodát.