„Emeljük a szintet”

Írta: bary

A napokban volt szerencsém az edzőképző által szervezett „Emeljük a szintet” előadássorozat3. szakmai napján részt venni. A debreceni helyszínválasztás minden szempontból jónak bizonyult,különösen az esti válogatott mérkőzés (Magyarország-Dánia) megtekintése miatt. Egy kis áthallássalez a szintemelés akár a válogatottra is vonatkozhatott volna (de ez még várat magára). Nemcsak aszakmai nap, hanem az új debreceni stadion, valamint az „alakuló?”magyar válogatott is vonzotta aszakembereket, a tömött padsorokról erre lehetett következtetni. Szóval, felfokozott várakozássaltekintettem én is a nap elé. A szakmai továbbképzés menüje az edzéstervezés volt periodizációvalátitatva, egy kis élettannal megspékelve, válogatott mérkőzés-belépőbe csomagolva, mindezt 2000forintos felárral kínálták a hallgatóságnak. Mindenki csemegézhetett étvágya szerint. Gondolom,velem együtt sokan érkeztek korgó gyomorral, és miután jól belakmároztunk szakmából, nem maradtmás dolgunk hátra, mint megemészteni a következő szakmai napig.

A továbbképzéseknek mindigvan egyfajta felfokozott hangulata. „Na, most aztán lerántják a futballtudás szobráról a leplet”,érzés keríti hatalmába az embert. Ahogy végigpásztáztam a hallgatóságon, a neves, harcedzettszakemberekről el nem tudtam volna képzelni, hogy ők nem terveznek ciklusokban, vagy nem ahelyes módszer megválasztásával dolgoznak nap mint nap. Egy félmondat erejéig azért elhangzottennek az ellenkezője is, megadva az alaphangulatát a továbbképzésnek. Viszont, a sok jó finomságmellett egy valamit nem tudott a gyomrom bevenni, mégpedig, azt, hogy az addig magas szintűelőadás íve délután nagyon mélyre zuhant vissza. Ha ez a szintesés a szuperkompenzációt hivatottelőkészíteni, talán még jó helyen is volt. De tegyük félre a viccet, mert az ehhez hasonló szakmainapok nem bírnak el ekkora szintkülönbségeket. Az egyik előadót hallgatva nem hittem a fülemnekés a szememnek. Olyan előadást tartott, amely hemzsegett a szakmai hibáktól, nem beszélve astílusáról, előadásmódjáról, mintha kisiskolások ültek volna vele szemben az előadóteremben. A haba tortán az volt, amikor előadás közben felvette a telefont, amivel enyhén szólva lenézte az ott a veleszemben helyet foglaló hallgatóságot. De, mint tudjuk a „stílus maga az ember”. Nem mellékesen
jegyzem meg, hogy az illető a szövetség alkalmazottja, és korosztályos fiatalok vannak az egójárarábízva. Szegény fiúk! A fiatalembernek van még mit tanulnia.
Egy szakmai észrevételem van, ami a labdarúgás sportági besorolásához kapcsolódik. Mégpedig az,hogy a szakirodalom az aciklusos állóképességi sportágakba sorolja a labdarúgást. A megítélésemszerint a labdarúgás olyan tartós tevékenység, amelynek a végzése során a gyorserő és gyorsaságiterhelések vannak túlsúlyban. A szakmai napon is ezt erősítették meg bennem az előadók. Agyorsasági-gyorserő kiindulópontú labdarúgás merőben megváltoztathatja az edzők gondolkodását,filozófiáját a sportággal kapcsolatban. Az állóképességet a nyugat-európai klubok már réges régenzárójelbe tették. Az állóképesség - kiindulópontú labdarúgás nagyon rossz irányba vitte (viszi) azedzők gondolkodásmódját a sportággal kapcsolatban. Javaslatom az, hogy tegyünk egyenlőségjelet alabdarúgás és a gyorserő- gyorsasági sportág között.
Van Gaal labdarúgó filozófiája a fent leírtakat hivatott alátámasztani:
„Más filozófia szerint dolgozom. Csakis azokkal az elemekkel dolgozunk, amikre a mérkőzésekenis szükségünk van”. És ez nem csak a hosszútávfutásról szól. „Tudom, hogy nagyon sokan eztalkalmazzák még Németországban is, de én másképp csinálom. A futball egy olyan sport, amiben soka ritmusváltás.”
„A mérkőzés 90 percét legfőképpen megszámlálhatatlan ütemváltások, és az intenzív sprintekjellemzik. „Egy élcsapat és egy amatőrcsapat közötti különbséget leginkább a rövid, de annálnagyobb intenzitással megtett sprintek jelentik. Erre kell alapoznunk, és ez csak labda nélkül megy. Azegyetlen olyan gyakorlat, amit labda nélkül szoktunk csinálni”.
A szakmai nap étlapján a főfogást mégis az esti válogatott mérkőzés jelentette. A vadiúj stadiongyönyörű, talán csak egy szépséghibája van, mégpedig az, hogy a tetőszerkezet vonalvezetésemiatt az optikai csalódás következtében a kivetítő enyhén szólva ferdének látszik. De ez legyen alegnagyobb probléma ezzel a stadionnal kapcsolatban.
Ha csak a 2:2-es döntetlent nézzük az eredmény nagyon jó, de mégis azt mondom, hogy hosszútávon a játék minősége a legfontosabb, arra viszont már két hónap múlva senki sem emlékszik, azeredmény megmarad, a játék színvonala elillan. A fiúk becsülettel végezték a tolódást, amit máraz óvodákban a kiscsoportos ovisok is kívülről fújnak. Sokszor úgy összetolódtak, hogy szélen nemmaradt senki, így a dán szélsők mindig üresen vehették át a labdát. Pintér Attila kapitányunk, haismerte volna a „Józsi hol vagy?”sláger szöveget, bizonyára nem hagyja a pályán a mérkőzés végéiga Loki volt üdvöskéjét, így hát Józsi mindig úton volt, mint az a bizonyos úthenger. A belső védőinksokszor úgy forogtak, mint a templom tetején a szélkakas.
A középpályás sorunk a kivonuláskor még megvolt, de később eltűnt a debreceni sötét éjszakában. Azegyszemélyes támadószekciónk, - hogy stílszerű legyek- szaladgált, mint pulykakakas a lucernásban.Az igazsághoz tartozik az, hogy azért volt a kilencven perc során két jó páros kapcsolat a két gólunkatmegelőzően, de ha csak ennyi pár(os) kapcsolat lenne a világon már rég kihalt volna az emberiség.
Minden mérkőzésnek van tanulsága, a mainak az volt, hogyha nem emeljük a szintet, akkor nemcsakAfrikától és Brazíliától kerülünk távol, de még csak Franciaországhoz sem kerülünk közelebb.