„jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!” (József Attila)

Írta: Révész CsabaÍrta: Révész Csaba

Egy-egy válogatott mérkőzés kapcsán mindig felerősödnek azok a hangok, amelyek az utánpótlás nevelés fontosságát hangsúlyozzák. Terítékre kerülnek a labdarúgók képzésének a hiányosságai, a különböző módszerek, az edzők munkájáról már nem is beszélve.

Persze, úton-útfélen azt halljuk, hogy a legjobb edzők kellenek a gyerekek mellé.

Azért tegyük a szívünkre a kezünket, amikor azt kérdezzük:

Ez valóban így van?

Koncepcióról, irányvonalról, felemelkedésről, fejlődésről, programokról beszélünk már évek óta. Folyton sietünk, utol akarjuk érni a világot, de ebben a nagy kapkodásban csak a lemaradásunk fejlődik töretlenül. Harminc éve csak nyilatkozgatunk, jósolgatunk, prognosztizálunk, megállapítjuk, hogy 8-10 év kell ahhoz, hogy felzárkózzunk az elitbe, aztán eltelik a 8-10 év és nem történik semmi.

Amit Pintér Attila szövetségi kapitány a válogatott mérkőzés után nyilatkozott az enyhén szólva nem elegáns, még akkor sem, hogyha részben igaza is van.

Mit mondott?

„Szóval azért tizenöt év lemaradását lehetetlen egyetlen meccsen behozni.”

Ezt hogy számolta ki?

Az aktuális játékkoncepciónak, a taktikának, a játékfelfogásnak mi köze a tizenöt évnek?

Mi ez a visszamutogatás állandóan?

Tudomásul kellene már venni, hogy nem években kell mérni, nem lehet években számolni a lemaradásunkat, mert ez csak duma, kifogás.

E helyett a „tizenöt év helyett” inkább az MLSZ munkájáról, az edzőképzésről, az edzők felelősségéről, a magyar labdarúgást körülvevő közegről és a magyar fiatalok mentalitásáról kellene beszélni.

A Pintér Attilának nem kevés a felelőssége abban, hogy a magyar válogatott ilyen harcmodorban játszott. De miért is vártunk mást, hiszen ezzel a defenzív futballal nyert bajnoki címet a Ferencvárosnál és a Győrben is. Ezt tudja, és ezt fogja játszatni minden aktuális csapatával. Nemcsak a futballal van a baj, hanem a koncepcióval, a szemlélettel, az alázattal és még sorolhatnám.

A „sógorok” ez alatt a „tizenöt év alatt” a surranó pályán szépen felzárkóztak, mi több lassan róluk beszél egész Európa. Nemrég még közel azonos szinten futballoztunk, csatáztunk oda-vissza egy évben többször is, ugyanazt a „Duna-menti” iskolát, a kelet-európai játékstílust képviseltük. Mint tudjuk, közös volt a tanító mesterünk, aki nem volt más, mint Jimmy Hogan. Most a korosztályos válogatott szinten oktatnak bennünket, klubszinten pedig az Ajax-ot, és ez már minden elismerést megérdemel.

Vajon, hogy csinálták?

Mit csinálnak másképp?

Talán, egy kis tapasztalatcsere nem ártana, végül is nincsenek olyan messze. Ráadásul a fél Dunántúl ott futballozik.

Ehelyett mi elveket gyártunk, módszereket veszünk át különböző országoktól, majd dobjuk ki az ablakon, mert valahogy nekünk semmi sem jó. De miért is lenne jó a holland, a német, vagy éppen az angol módszer a gyerekeinknek? Aztán ezekből előállítunk egy egyveleget, és azt úgy állítjuk be, hogy ez a sajátunk.

A holland pozíciós játékot összeházasítjuk az olasz klasszikus területvédekezéssel. Ez éppen olyan, mint amikor a vízhez olajat öntünk, valahogy nem akar összeállni.

Mi magyar aggyal gondolkodunk, magyar mentalitással viszonyulunk a dolgokhoz, jelesül a labdarúgáshoz is. Az utánpótlás nevelés-képzés stratégiai tervének kidolgozásánál figyelembe kellene venni az identitásunkból fakadó eltérést más nemzetekhez képest. Nekünk mások a gyökereink, abból kellene táplálkoznunk. Meg kellene találni azokat a képzési sarokpontokat, amelyek a mi gondolkodásunkból, szemléletünkből fakadnak. Igen is, mi másképp gondolkodunk a labdarúgásról. Akár bevalljuk akár nem, de mi még midig a fifikás, ötletes futballt szeretjük, ellentétben a hajtós, gürizős játékkal. Mi midig is kerültük a párharcokat, éppen ezért volt idő, amikor majdnem az egész élvonal szerb, horvát, román játékosra bízta az ütközést, a labdaszerzést. Valahogy a mi fiaink nem akarnak, vagy nem tudnak labdát szerezni. Arra is van példa, hogy ha nem megy a párharc, akkor hogyan kell azt egységben csinálni. Milyen, azaz utánpótlás rendszer, amelyből évek óta- válogatott szinten- nem jön ki például egy védekező középpályás, aki passzolni is tud, egy-két szélső védő, akik csatárszintű megoldásokra is képes, nem beszélve a belső védőkről, akik még mindig nem tudják a területvédekezés elveit, és a védő-támadó egyensúly elve szerint képtelenek megoldani a feladatukat, és még a biztonságos labdajáratás elvével sincsenek tisztában. Ez persze nem az ő hibájuk!

Nagyon sok utánpótlás műhely arra büszke, hogy olyan játékrendszerben játszanak a korosztályos csapatai, mint a felnőtt csapatuk.

Nehogy a játékrendszer csapdájába essenek ezek az egyesületek, mivel ugyanaz a játékrendszer akár beszűkítheti a játékosok cselekvőképességeit, játékmegoldásait. Amíg a felnőtt csapatnál a játékrendszer taktikai elem, addig az utánpótlás csapatoknál a képzési folyamat része, a szerepkörök elsajátításának az eszköze, és a játékosok egyéni képességeinek kibontakozását kell, hogy szolgálja. Ha nem jó céllal alkalmazzuk a játékrendszereket, akkor belekényszeríthetjük a játékosokat a taktikai feladatok megoldásának a béklyójába, vagyis a rosszul megválasztott játékrendszer nem a játékos érdekeit szolgálja, és éppenséggel a fejlődésének a gátja lehet.

Nem agyontaktikázott, játékrendszer kiindulópontú képzésen keresztül kell nevelni a játékosokat, hanem szerepkörökre képezni, mert a szerepkörök játékrendszer-függetlenek. A brazilok például nem azért bontják meg a védelmet a szélső védők felfutásaival, mert ezen a poszton ez a taktikai feladatuk, hanem azért, mert a játékkoncepciójukból adódóan ebben a szerepkörben ez a játékszervezésük. A brazil csapatoknál ebben a szerepkörben így futballoznak, és nem csak otthon Brazíliában, hanem bármelyik más európai csapatban is. A játékuk része, beléjük ivódott.

Dzsudzsák Balázs legjobb döntése az volt, hogy a PSV-t választotta, mert az ő egyéni képességeit, leginkább szélső csatár szerepkörben tudta kamatoztatni. A vonal mellet a gyors elfutásai, 1:1 elleni játéka, veszélyes beadásai, ebben a szerepkörben érvényesülnek a leginkább. Az orosz labdarúgó bajnokságban, más stílusban, más szerepkörben kell játszania, és már közel sem tudja azt nyújtani, mint a holland bajnokságban.

Egy aktuális példa:

Meg tudja valaki mondani azt, hogy azon túl, hogy Varga, Sándor, Koman, belső középpályásként voltak feltüntetve a rendszerben, hogy milyen szerepkörben játszottak? Vagyis, mi volt az a különbség, ami akár a taktikai feladatukból, akár a játékkoncepcióból eredendően egyértelműen kiderült? Szerintem ez rejtély marad.

Mi hogyan szervezzük a csapatjátékot?

A felnőtt csapatoknál taktikai elem a csapatjáték szervezés, és markánsan meg kellene, hogy jelenjen a támadó játékszervezésben és a védekező játékszerevezésben egyaránt, ami szerves egészként kellene, hogy működjön. Mindezt a játékkoncepció világosan, egyértelműen a játék képében megmutatja a számunkra. A játékszervezésből (a játékosok ésszerű és célszerű helyezkedése) visszaláttunk-e valamit a finnek ellen, ha a kontrajátékot annak tekintjük, talán igen.

Ezt látom a mi utánpótlás csapatainknál is már évek óta, vagyis, azt játsszák, amit most a válogatottól láttunk, jelesül, hogy visszaállnak és kontráznak. Játékkoncepciónak nem rossz, de nem ez a FUTBALL. A csapataink nem tudják azt, hogy hogyan kell nyomás alatt tartani az ellenfelet védekezéssel, és támadással. A világ nem a kivárós futballt játssza már, vagyis nem engedi az ellenfelet kibontakozni, hanem a lehető leghamarabb vissza akarják szerezni a labdát.(Guardiola például ezért vezette be a hat másodperces szabályt, vagyis ennyit, vagy még ennyit sem engedélyez az ellenfélnek, hogy birtokolja a labdát). Ez nem újdonság, ezt úgy hívják, hogy letámadás és visszatámadás, modern kifejezéssel élve nyomás alatt tartják a labdás játékost, az ellenfelet. Ha a letámadás vagy a visszatámadás nem működik a támadó térfélen, csak akkor futnak vissza a kapu elé egy 20-30 méteres sávba elfoglalva a tizenhatos előtti területet. Ma már nem a területvédekezés elve szerint védekeznek az élcsapatok, hanem a területszűkítés elve alapján, és a kettő pedig nem ugyanaz. Az első megköveteli a területvédekezés szabálya szerinti négyes láncba rendeződést, míg a másik a veszélyes területen törekszik a létszámfölény kialakítására. A rendeződés sok esetben csak lassítja a játékot.

Miért nem erre tanítjuk a gyerekeinket?

Vagy talán nem alkalmasak erre a felfogásra, szemléletre?

Aki tudja ezekre a kérdésekre a választ, az valamit nagyon tud.