Vb 2022: Pelé labdájától Maradona mezéig – a katari sportmúzeumban jártunk

 

Kezdem a végén: a dohai sportmúzeum kijárata előtt, a távozók elé utolsó pénzleszívási akadályként beiktatott ajándékboltban legnagyobb meglepetésemre magyar és katari zászlócskával díszített, hét riálért (750 forint) kínált kitűzőre bukkanok, közvetlenül a ghánai és az írországi látogatóknak szánt hasonló szuvenírek között. A közel-keletiek apró figyelmessége igazán jólesik azok után, hogy a világ sportkultúráját, a globális labdarúgás múltját, a futball-világbajnokságok és az olimpiák teljes történetét bemutató többszintes múzeumbirodalomban magyar szereplőről vagy magyar vonatkozású mozzanatról egyetlen szó sem esik, még apróbetűs lábjegyzetben sem. Ha akarom, ebből arra következtethetek, hogy az ötkarikás játékok és a futballvilág jelentős alakjai között sem találni senkit a magyar sportélet képviselői közül – ha akarom. De tárgyszerűen inkább arra a megállapításra jutok, hogy Dohából, legalábbis a dohai kurátorok szemszögéből nézve mondjuk Keleti Ágnes, Gerevich Aladár, Egerszegi Krisztina vagy Puskás Ferenc nem lépett fel a világsport legnagyobbjai közé, az olyan sportcsillagok szintjére, mint a világ nyolcvanöt sportlegendája között bemutatott katari olimpiai bajnokok, Faresz el-Bah súlyemelő vagy Mutaz Essza Barsim atléta.

 

Persze a magyar múzeumlátogató így is talál magának „saját” kincset a lenyűgözően gazdag gyűjteményben, különösen annak World of Football című időszaki részlegén. A zürichi FIFA Museum, a francia Musée National du Sport, az angol National Football Museum és számos magánygyűjtemény kölcsöndarabjaiból összeállított, világbajnoki tematika köré épített kiállításon egy pesti utazónak valószínűleg mást mond például az 1938-as Olaszország–Magyarország (4:2) vagy az 1954-es Nyugat-Németország–Magyarország (3:2) vb-döntő eredeti mérkőzésjegye, mint egy izlandi, egyiptomi vagy indiai turistának.

Viszont Pelé aláírt meze vagy a lábával illetett bőrlabda előtt valószínűleg kivétel nélkül mindenki előveszi a telefonját, hogy a látványt hazavigye emlékbe. És természetesen a hozzá tartozó „mesét” is: a mára kissé megereszkedett, alaktalanná vált labda volt az, amellyel az anekdota szerint pályafutása ezredik gólját lőtte a brazil futballkirály. Pontosan ismerjük a körülményeket is. Az 1969. november 19-én rendezett Vasco da Gama–Santos mérkőzésen történt az eset, mégpedig tizenegyesből, 65 ezer szemtanú előtt, 23 óra 11 perckor, a találkozó 78. percében. A labdát maga a Sao Pauló-i kórházban kezelt labdarúgó bocsátotta a katariak rendelkezésére, ahogyan valószínűleg a Jugoszlávia elleni, 1971-es búcsúmérkőzésén (2–2) viselt, aláírt sárga mezét és az 1970-ben hordott stoplis cipőjét is (a múzeumi információs tábla szerint a 4–1-es győzelmet hozó Brazília–Olaszország vb-döntőn volt lábán a darab, ez azonban bizonyosan téves adat, hiszen akkor a Puma-jelvényeset használta, ugyanazt, amelyet korábban a Peru elleni találkozó kezdése előtti híres, állítólagos fizetett reklámcipőfűzéssel a földkerekség valamennyi tévénézőjének megmutatott).

A kivételes Pelé-ereklyék mellett kell kiemelni Maradona „kegytárgyait”, sárga csíkos Adidas-stoplisát és sötétkék argentin válogatott dresszét. Utóbbi alatt a következő szöveget olvassuk: „Ezt a mezt viselte akkor, amikor az 1986-os mexikói világbajnokságon az Anglia elleni, 2–1-re megnyert negyeddöntő során a második gólját szerezte, a huszadik század legnagyobb gólját.” A leírás szemérmesen elhallgatja, hogy jegyzett a mérkőzésen egy korábbi gólt is ugyanebben a mezben: az úgynevezett „Isten keze-gólt”, a sportágtörténelem legnagyobb vihart kavaró, ma már VAR-ral elpusztítandó találatát.
A ritka mezeket bemutató kirakatban az 1986-os Maradona-mezt egy 1987-es Maradona-mez követi, majd a fehér-világoskék változat tizenkilenc évvel későbbi ikertestvére, Lionel Messi 2006-os világbajnokságon használt dressze.

A tematikus sorozatban jön ezután Xavi ruhája a 2014-es világbajnokságról, aztán Franz Beckenbaueré a New York Cosmosnál töltött időszakból, Gerd Mülleré a nyugatnémet válogatott valamelyik 1973-as meccséről. Jól mutat a Geoff Hurst 1966-os és David Beckham 2002-es angol mezét összepárosító üvegdoboz, de a Gianluigi Buffon olasz és Fabien Barthez francia mezét összeköltöztető minigardrób és a női labdarúgás nagyjai, a holland Lieke Martens és brazil Marta előtt tisztelgő üvegketrec is. Nem hiányzik az 1998-as világbajnok Zinédine Zidane francia szerelése, David Beckham hosszú ujjú Manchester United-felsője, de Romário 1994-es és Ronaldo 2002-es kanárisárga brazil meze sem. A terem sarka felé közeledve csillogó „tűzijátékkal” ér véget a dresszshow, Cristiano Ronaldo, Pelé, majd újra Pelé a mezsorrend.

 

Akit esetleg a sztárok nevével fémjelzett sportöltözékeknél jobban érdekelnek a futballtörténelmi különlegességek, közelről meg­csodálhatja az 1950-es évek Angliájából fennmaradt, gyereklábra tervezett focicipőt, Ken Seddon sporttárs ugyanebből a korszakból megmentett partjelző zászlóit, Nisimura Juicsi japán bíró 2014-es aláírt sárga lapját, az 1930-as vb-győztes José Leandro Andrade stoplisát vagy a 2022-es tornára gyártott típussal egy vitrinbe zárt 1930-as világbajnoki labdát. Utóbbi műfajból tartogat más ritka példányokat is a múzeum, például a sportág XIX. századi őskorát idéző, ashbourne-i tömegvaduláshoz használt, színesre festett verziót vagy a Nottingham városából származó, 1887-es, eredetileg arany díszítéssel bevont bőrgolyót. Felbecsülhetetlen értékű az 1930-as uruguayi világbajnokságról megőrzött belépőjegy, ahogyan az 1934-es olaszországi vagy az 1938-as franciaországi világbajnokság műsorfüzete is, nem beszélve a huszonkét eddigi torna együtt más alkalommal nemigen látható hivatalos plakátgyűjteményéről. Mondani sem kell, a kilencvenkét éves vb-történeti múzeumi összefoglaló a katari megdicsőülésre fut ki, az idei rendezvény előkészületeinek idővonaláról azonban néhány lényeges mozzanat kimaradt, a 2010-es helyszínválasztásnál például valamiért nem esik szó a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség egyik-másik döntéshozójának juttatott anyagi előnyökről. Ragyognak viszont a katari vb-helyszínek kivilágított makettváltozatban is, az aprólékosan kidolgozott munkák részleteiben könnyű elveszni, a szemkápráztató játékstadionokat nézegetve a megszédített látogató talán el is felejti, hogy ez az építőjáték a múzeumon túli valóságban kiszolgáltatott munkások izzadságába, szenvedésébe, a balesetek áldozatainak pedig az életébe került.

Az árnyoldalnak a katari sportmúzeumban helye nincsen, a korszerű tárlatok célja a könnyed ismeretterjesztés és szórakoztatás. Például az interaktív játékok segítségével, amelyek végigkísérik a kiállításokat, különösen az aktív zónának nevezett múzeumi térben. Jómagam az ókori oszlopmászás virtuális változatában próbálom ki képességeimet az általános sporttörténeti részlegen (ezüstérmet szerzek a kéttagú mezőnyben, szépen meg is dicsér a gép), de a mozdulatokat leső szenzorok segítségével lehet kísérletezni mímelt szörfözéssel, falmászással, sőt toronyugrással is. A kézzel fogható műeszközök pedig álevezésre, álúszásra és álbüntetőrúgásra csalogatnak a Paris Saint-Germain-logóval dekorált edzőteremben, illetve a mögötte kapura lövésre kialakított térben. A helyi viszonyokhoz igazodik a sivatagi erőpróba, amely során homokba süppedt terepjárót kell megtolni légkondicionált múzeumi környezetben, a lökhárító fölé erősített pótgumi szinte kínálja magát a segíteni igyekvő látogatónak. Nem engedek a csábításnak, hagyom, hogy a mögöttem érkező amerikai család veselkedjen neki. Az én napi örömöm már úgyis megvolt, a virtuális oszlopmászás ezüstérmével titokban becsempésztem egy kis magyar sikert a katari sportmúzeumba.