Katar másik vb-je: teveszépségverseny a sivatagban

Ha a labdarúgásban nem is, egy másik vetélkedésben jelentős hagyományokkal büszkélkedhet Katar: a teveversenyben. A sivatagi emlősökkel együtt élő nomád őslakosok körében évszázadokra visszanyúló szokás volt összemérni az állatok ügyességét, sebességét, és szórakoztató látványosságként a gyakorlat a huszadik században is megmaradt. Eleinte nagyobb ünnepekhez, előkelő családok fontos eseményeihez kötődött a bemutató jelleggel rendezett esemény. Szerepe azonban az 1970-es évek elejétől fokozatosan átalakult, és idővel professzionális versenysporttá fejlődött, vágtázáshoz szoktatott példányokkal, szabályos versenypályával és persze egyre több pénzzel.

Manapság Dohától autóval egyórányi távolságra, az Al-Szahanija nevű versenyterepen zajlanak a futamok hetente egy vagy két napon, a kezdési időpont rendszerint hajnali öt és délután egy óra. Nincs megállás a futball-világbajnokság idején sem, sőt okkal gondolnánk, hogy most van csak igazán alkalom parádézni a nemzetközi vendégsereg előtt a szórakoztató produkcióval. A helyszínen aztán kiderül: tévedés ilyesmit feltételezni, az Al-Szahanija világa nem a napszemüveges amerikai turistáké, a puputevét addig csak állatkertből ismerő európaiaké. Sokkal inkább az elegáns fehér burnuszban feszítő sejkeké, az elnyűtt, kopott ruhában tüsténkedő, cserzett bőrű tevegondozóké, vagyis a belterjes közeg beavatottjaié.

Autózunk a híres pálya felé, hogy jó irányba megyünk, a háromszög alakú KRESZ-tábla mutatja – csak itt nem elénk ugró szarvasra, hanem tevére figyelmeztet. A helyszínre érve az első benyomás rendkívül különös: fél futballpályányi homokos téren tevék tucatjai bóklásznak, pihennek, mozgolódnak, miközben körülöttük nyüzsögnek a szandálos segédek, pórázon vezetve egyiket-másikat, vagy éppen a hátukon igazgatva valami furcsa szerkezetet. A színes zsákba bújtatott doboz tulajdonképpen a hajcsár egyetlen eszköze a verseny idején tevéje serkentésére: miután egy 2004-es törvény megtiltotta a korábban bevetett gyerekzsokék alkalmazását, azóta a nem egészen huszonöt kilogrammos gép helyettesíti az emberi segéderőt. Pontosabban annak közvetlen változatát, a tevét hajtó szakember elvégre ott van az állat mellett, a versenypályával párhuzamosan kialakított aszfaltúton viszi autóval sofőrje, hogy a járműből távirányítóval serkentse tevéjét a gyorsabb vágtára. Hogy miként? Bármily különösnek tetszik, a masinára erősített korbács gombnyomásra oda-odacsap a rohanó versenyző hátára, keményen továbbítva a kocsijában ülő vezérlőember üzenetét. Némelyik állat bőrén hátul gyanús elszíneződések, kenőcsökkel kezelt foltok jelzik, hogy a módszer hatékony bár, de nem éppen kíméletes.

Teveverseny és -szépségvetélkedő Katarban – az NSO Tv riportja

Persze ahogyan az állatsportoknál általában, itt is fennáll a veszélye annak, hogy a teve egészsége, védelme, biztonsága háttérbe szorul, ha a siker a tét. Márpedig itt nem csupán az aznapi dicsőségért harcolnak, a legfürgébb teve gazdája jelentős társadalmi és anyagi presztízzsel járó jutalomban részesül: az emír édesapja és elődje, Hamad bin Kalifa al-Tani tiszteletére rendezett fő versenyen, az őfelsége aranykardjáért zajló viadalon egy 2019-es cikk szerint a győztes akár félmilliárd forintnak megfelelő riállal is gazdagodhat. És ha már szóba került a pénz: mivel az iszlám vallás szigorú előírásai határozzák meg az országban érvényes törvényeket, Katarban tilos a sportfogadás, így a hagyományos európai lóversenyeken kialakult szokások sem érvényesülhetnek. Helyiektől kapott tájékoztatás szerint némi kiskapu azért nyílik a szerencsejátékosok előtt, ugyanis létezik a teveversenyen tippjáték, amelynek legjobbjai között valamiféle sorsolásos rendszerben jutalmat is osztanak. Mindenesetre a „lovin” megszokott nézőtéri pénzezés itt nem működik, konkrét összeget csak a leggyorsabb teve gazdája kap.

Valójában azonban nézőtér sincsen, az éppen elrajtoló versenyt a hat kilométer hosszú, félköríves versenypályával párhuzamosan autózva figyeljük éppen, elég rossz látószögből. A betonszarkofágokkal elválasztott, több sávnyi aszfaltozott szakaszok beosztása a következő: az elképesztő tempóban, 60–65 kilométer per órás sebességgel száguldó tevékhez legközelebb haladhat a televíziós kocsi, utána következik a tevéket gépkorbácsoló hajtók autópályája, végül az eseményektől legtávolabb a semleges nézőké. Katari mellett kuvaiti, emírségekbeli, bahreini rendszámot látunk az előttünk kacsázó autókon, erősítve a benyomást, hogy ami mellettünk zajlik, sokkal inkább sivatagi népek szenvedélye, mintsem nyugati utazók hóbortja.

Nyakukat előrenyújtogatva, öles léptekkel vágtatnak a tevék, patájuk alatt porzik a föld. Igencsak szétszóródik a mezőny az első kilométer után, bár éppen most, jobbra pillantva a biztosító rendőrautó mögött egy-egy fej fej mellett száguldó versenyző párharca bontakozik ki. A pálya utolsó szakaszánál, közvetlenül a befutó előtt elválik egymástól a tevék és a velük robogó népes autókonvoj terepe, az aszfaltút visz előre, az állatok jobbra térnek, váratlanul és hirtelen szakad vége a futamnak. Egy gyors kanyar után azonban már kezdődik is a következő – és ez így megy, megállás nélkül, órákon át.
A versenytevéket kétéves koruktól képzik tudatosan, jellemzően a jobb teljesítményre képes nőstény példányokat. Naponta kétszer negyvenöt perc a kötelező edzésidejük, a tréning alól természetesen versenynapokon kívül sincs felmentés, az állatok erőnléti állapotát, ideális testmutatóit pedig speciális diétával is elősegítik. Ahhoz, hogy egy teve rajthoz állhasson, minimum negyven kilométer per órás sebességgel kell futnia, egy ideálisan edzett példány pályafutása pedig általában tíz évig tart. Hiába, tevének sem könnyű lenni errefelé.

Ezt megállapítom magamban a katari tevekultúra másik érdemleges állomásán is, a közelben rendezett Mzajen-világbajnokságon. A rendezvény először is arról szolgál bizonysággal, hogy manapság Katarban már nem tudnak kilépni a világbajnoki dimenzióból, kis túlzással a rántottasütő versenyt vagy az óvodai fogócskázást is világbajnokságnak nevezik. A titulus kiváltképp meglepő, ha a megnevezett esemény tulajdonképpen egy teveszépségverseny, némi kulturális bemutatóval körítve. Ha esetleg valaki nem járt még teveszépségversenyen, annak elmondom, hogyan megy az ilyesmi: egyesével a dísztribün elé vezetik az engedelmesen pózoló állatokat, a zsűri tagjai fontoskodó hümmögések közepette feljegyzik pontszámaikat, majd a végén gondos mérlegelés után győztest hirdetnek. És ha véget ér a dolog érdemi része, a főként dúsgazdag tevetulajdonosokból álló nézősereg finom tapsra ragadtatja magát, feláll a helyéről, és a békésen legelésző tevemanökenektől nem zavartatva folytatja csevegését üzletről, beruházásról, befektetésről. Mert a pénz fontos tényező itt, egy tökéletes példány ára a teveszépségiparban forgolódók körében akár egy jó sportkocsiéval vetekedhet.

„Figyeljen ide, barátom! – néz a szemembe. – Őszinte leszek magával. Sokan a tevék környezetében érzik jól magukat. Szeretnek a sivatagban lenni, csendben, nyugalomban. Van, aki pénzt csinál ebből, adja-veszi a tevéket. De mi másként gondoljuk. Nem a pénz miatt tartunk tevét, hanem azért, mert így érezzük jól magunkat.”

Nem hagy nyugodni a kérdés, mit gondol egy beduin tradíciókhoz ragaszkodó tevegazda a labdarúgó-világbajnokságról. Láthatóan nem hozza lázba a felvetés…

„A futball jó dolog. Néztem valamicskét belőle, de nem szeretem úgy, mint a sivatagot vagy a tevéket. Nekem a tevék jelentik a nyugalmat.”