„Az emberek egymás ölében ülve nézték a meccset” – Pelé katari varázslata

Szép volt látni a brazil játékosok közös üzenetét hétfő este a lebontásra ítélt, búcsúzó 974 Stadionban. A Dél-Korea elleni vb-nyolcaddöntős gálamérkőzés (4–1) lefújása után Neymar és társai a sárgába borult szektorok elé sétáltak, szurkolóikkal közösen megünnepelték a továbbjutást, majd a tánc végén a kezdőkörben összeálltak egy rendhagyó csapatképre. Egymás mellett felsorakozva hatalmas, kék molinót tartottak maguk elé, rajta egyszavas, velős üzenettel: „Pelé!”

A futballvilág a súlyos állapotban lévő, 82 éves legendáért aggódik, akinek sorsa a brazil válogatott öltözőjében különös ösztönzéssel is szolgál: egyre többen érzik úgy, a mai nemzedék tiszteletének, szeretetének, hálájának legszebb jele egy december 18-i csapatfotó lenne. Olyan, amelyen a játékosok kezében ott van a világbajnoki trófea.

Doha mérkőzéstől mérkőzésig tartó hétköznapi életét is meghatározzák mostanság a brazíliai kórházból érkező hírek, a város több köztéri felületén megjelentek Sao Paulóba címzett biztató szavak, gesztusok; lehetett látni drónos fényjátékkal égbe rajzolt tízes mezt, ledfalas épületen világító „Szeretünk” feliratot a futballcsillag arcképével, a fáklya alakú híres dohai torony, a Torch Tower változtatható felületét pedig „Gyógyulj meg mihamarabb!” buzdítással aktualizálták. Nem mellesleg ugyanez a szöveg szerepelt a brazil szurkolók hétfői mérkőzésen kifeszített, egész szektort betöltő óriástranszparensén is. A sportág egyetlen háromszoros világbajnokának (1958, 1962, 1970) neve összeforrott a legrangosabb válogatott torna történetével, hírével, a katari Pelé-kultusz napokban tapasztalt fellángolásának azonban a „vb-társadalom” együttérzése mellett van más eredője is.

Negyvenezer dolláros meccs, megfizethetetlen élmény

Egy híján ötven évvel ezelőtt, 1973. február 14-én rendeztek egy mérkőzést Dohában, amely évtizedekre meghatározó élménnyel szolgált az éppen csak éledező helyi futballköröknek, és máig a katari futballmúlt talán legszebb ünnepének számít. Úgy is fogalmazhatunk, az volt a nap, amelyen Pelé meghódította Katart.

Két évvel azután, hogy Muhammad Ali, az ökölvívás világhírű csillaga Dohába érkezett az Alonzo Johnson elleni bemutatómérkőzésre, újabb sportklasszist köszönthetett fővárosában a brit protektorátusként töltött idők után éppen csak függetlenedett Öböl menti ország. A brazil sikerrel záruló mexikói világbajnokság után három évvel közel-keleti „pénzes túrára” indult a Pelé nevével fémjelzett Santos, a neves Sao Paulo közeli klub a százezer dolláros kuvaiti és a 75 ezer dolláros bahreini fellépése közé iktatta be a potom 40 ezer dollárért elvállalt katari haknit. Akkoriban még nem volt efféle eseményhez méltó futballpálya az országban, a mostani világbajnokságon is használt Kalifa Nemzetközi Stadion elődjét éppen a brazil egyesület vendégjátéka után, részben annak ösztönzésére kezdték el építeni 1974-ben. Jobb híján az elvileg kétezer néző befogadására alkalmas, prózai módon Dohai Stadionnak nevezett pályára futottak ki a dél-amerikai mesterek és ázsiai tanítványaik, a nézők pontos számát ennyi idő távlatából pedig megbecsülni sem lehet. Jellemző mindenesetre a példátlan érdeklődésre (és a kezdetleges biztonsági óvintézkedésekre), hogy egy – kissé hihetetlennek tűnő – adat szerint 12 ezren is összezsúfolódhattak az ennek alapján hatszorosan megtelt miniarénában.

 

 

 

„Az a nap olyan volt, amilyent még nem éltünk meg addig – idézte a manapság sportpublicistaként dolgozó, az események idején 12 éves Szultan al-Jaszimot a The Peninsula című portál. – Minden jegyet eladtak előzetesen, valójában azonban senkit sem érdekelt, hogy jutott-e neki belépő vagy sem. Az emberek bármire képesek voltak azért, hogy valahogy bejussanak. Ha kellett, átmásztak a kerítésen vagy egymás ölében ülve nézték a meccset, csak hogy élőben láthassák játszani Pelét. Én az öcsémmel együtt besurrantam a kavargó tömegben, de tartottunk attól, hogy elkapnak minket, ezért a stadion különböző részein húztuk meg magunkat. Leírhatatlan volt a hangulat, életem meghatározó élménye marad. Nem tagadom, ennek köszönhetem, hogy a futballhoz közel kerültem és azóta is a sport áll a munkám középpontjában.”

 

A feltartott szurkolót maga ment megölelni

A tengerparttól nem messze eső, ma is működő dohai pályát azóta is úgy emlegetik, mint a futballhelyszínt, amelyet megszentelt Pelé. És ezt a jelenlévő korabeli kiváltságosok akkor is így érezték és érzik, ha a pályán zajló események a kívülálló szemében nem sok okot adtak az ünneplésre: a Santos könnyedén, 3–0-ra megnyerte az Al-Ahli csapata elleni mérkőzést, a tízes számú csillag pedig a találkozóból fennmaradt néhány másodperces filmfelvétel tanúsága szerint a gyepen is udvarias vendégként viselkedett, egyszer például gólhelyzetben odapasszolta a labdát az előtte álló, kiszolgáltatott katari hátvédnek.

„A futballisták a meccs kezdetéig el sem tudták hinni, hogy valóban a félelmetes Pelé ellen küzdhetnek hamarosan – emlékezett vissza a napra az Al-Ahli akkori játékos-edzője, az ellenfél rettegett csapatkapitányának aznapi őrzője, a 82 éves Bajumi Ejsza. – Igyekeztem úgy felkészíteni a csapatot, ahogyan a bajnoki mérkőzésekre is. Elővettem szokásos taktikai táblámat, felrajzoltam krétával a pozíciókat, a teendőket, és próbáltam bátorítani a többieket. Mindannyian tisztában voltunk azzal, mennyire erős a Santos, az volt a célunk, hogy ne hozzunk szégyent a klubra és magunkra. Szerencsére csak három nullára kaptunk ki, méltóképpen helytálltunk, és gazdagodtunk egy felejthetetlen tapasztalattal: játszottunk Pelé ellen.”

Az Al-Ahli korabeli szélső középpályása, Mohamed al-Sziddiki is örök büszkeségként gondol arra a februári délutánra, ám őt nemcsak a pályán varázsolta el a brazil futballkirály.

„Mindannyiunkat elbűvölt azzal, amit a labdával művelt, de igazán akkor lopta be magát a szívembe, amikor láttam, a pályán kívül is különleges egyéniség – mondta a legjelentősebb katari csapat akkori játékosa. – Sohasem felejtem a jelenetet, amikor egy szurkoló beszaladt a pályára, hogy a brazil futballista közelébe férkőzzön. A biztonsági őrök közbeléptek, elkapták, nem engedték oda hozzá. Ezt látva maga Pelé ment a drukkerhez, és barátságosan megölelte őt. Ilyen volt mindig is. A nép fia, aki megtestesíti mindazt, amit a futballnak képviselnie kellene.”

Felértékelődött plakát, fotó, személyes emlék

Az imént tértem vissza a világbajnoki sajtóközpontba a hipermodern dohai könyvtárból, ahol az intézményben kialakított katari futballtörténeti kiállítás részeként – természetesen – kiemelt szerep jut az 1973-as Al-Ahli–Santos mérkőzés kultuszának és a korabeli játékosok emlékeinek. Hasonló tárlat fogadja mostanság a látogatót a megszentelt pályán, vagyis a kis Dohai Stadionban is; az akkori meccsplakát, a fiókokban őrzött négy-öt fénykép és a visszaemlékezésekben rögzített néhány személyes epizód rendkívüli módon felértékelődött az idők során. Nem kétséges, a globális futballtörténelem apró betűs mellékmozzanata az itteniek máig eleven büszkesége, és ez nemcsak a sovány katari futballmúltnak tudható be, hanem Pelé egyedülálló kisugárzásának is. A megtisztelő tapasztalatban közvetlenül is részesülhettem, amikor a 2014-es brazíliai világbajnokság előtt Budapesten interjút készítettem vele a Nemzeti Sportnak. És nem felejtem, miként felelt, amikor megkérdeztem: szokott-e gondolkodni azon, mit mond az embereknek Pelé neve huszonöt, ötven vagy száz év múlva?

„Igen, ez gyakorta eszembe jut. Azt szeretném, hogy ne úgy emlékezzenek rám, mint a világ legnagyobb játékosára, háromszoros világbajnokra vagy gólkirályra, hanem mint jó emberre.”

Ha a dohai ellenfelekben hagyott, fél évszázad távlatából is őrzött szeretetteljes emlékekre gondolok, a brazil játékoskirály kívánsága már életében teljesült.