Amikor Peléék nem a győzelembe menekültek, hanem a győzelem miatt

Nem elírás, nem tévedés, ugyanis az autogram- és relikviagyűjtők aranykora volt ez, amikor a mezei szurkolók a szó szoros értelmében közel kerülhettek kedvenceikhez. Olykor túlságosan is.

Somos István ír részletesen erről az Ezerarcú futball című, 1971-ben megjelent könyvében, hogy nem újkeletű ez a szokás: a nem éppen áldott emlékű játékvezető, Nyikolaj Latisev vezette az 1962-es finálét, partjelzője a 6:3 bírája volt, Leo Horn, aki előre figyelmeztette a szovjetet, hogy a lefújás után jól vigyázzon a labdára. Latisev szorította is a labdát, de egy jól szervezett csoport elvette tőle a lefújás után: egy brazíliai kávéültetvényes ugyanis a fejébe vette, hogy megszerzi az összes vb-döntő labdáját. A Latisev kezéből a labdát kiütő galeri neki dolgozott.

Pelééknek kisebb gondja is nagyobb volt 1970-ben a lefújás után, mint holmi labda: az ünneplő tömeghez egy idő után csatlakoztak a relikviagyűjtők is. A mérges szurkolónál csak a diadalittas szurkoló veszélyesebb, az előbb még a szurkolók vállán lévő Pelé egy idő után konkrétan az életéért rohant, a lépcsőn valósággal levetődött, csoda, hogy nem lett nagyobb baja, írja Somos – az a holmi száz drukker, aki Pelét üldözte, csalódottan visszafordult a pálya felé, de akkor már ezer néző tolongott a gyepen: pár brazil játékos ütött és rúgott önvédelemből, amikor az alsónadrágjára is szemet vetettek, volt, aki nyúlként próbált volna cikkcakkban futni, a nagy Rivellino lerogyott, és átadta magát a tömeg fájdalmas szeretetének.

Amikor elfogytak az emléktárgyak, akkor a szurkolók egymás ellen fordultak, és „osztozni” kezdtek a ruhadarabokon, jó 45 percig tartott az őrjöngés, állítja Somos.

A csapatkapitány Carlos Alberto bírta a legjobban a megpróbáltatásokat, O Capitao do Trit nem merték bántani, így aztán megmenthette Rivellino életét, aki a legnagyobb drukkerkupac aljára szorult. Carlos Alberto hívta a mexikói rendőröket, akik husángokkal verték le a megvadult nézőket a gyakorlatilag félhalott és teljesen meztelen középpályásról, aki aztán az élete végéig emlegette, hogy csak egyetlen dolog hiányzik az életéből: az a 7-es mez, amelyet azon a döntőn viselt.

A megviselt, de megmentett játékosok kaptak új felszerelést, és mehettek birtokba venni a trófeát.

Az ezerarcú Mundial című könyvében írja Palotai Károly (Peterdi Pál stílusában...) az 1978-as argentin-brazil csata lefújása utáni pillanatokra visszaemlékezve:

„A szurkolók és a riporterek ellepték a játékteret, üldözőbe vettek mindenkit, aki bőrszeges csukát viselt. Dübörgött a játéktér, nagy stampede volt ez, vadnyugati filmeken lehetett látni effélét, amikor a bölcs és busa bölények masszív tömege robog át a prérin. Vágtattunk valamennyien. Mi, rövidnadrágosok, focicsukások. Rettenetes fogócska volt, cseles irányváltásokkal, belegyorsításokkal. A játékosok rémült arckifejezése élénk ellentétben állt vidor és trükkös mozdulataikkal. Amikor a tömeg üldözi az embert, akkor két eset lehetséges. Vagy agyonüti, vagy agyonszereti. Bizonyos hangulati különbségek lehetnek a két változat között, de a lényeg keservesen egyforma. Ráadásul a közönség jobb erőben is volt. A játékosok a lábukat lefutották a gyilkos iramú mérkőzésen, a szurkolók másfél órát üldögéltek. Büszkén konstatáltam, hogy nem volt hiába az a számtalan óra, amelyet a győri stadionban lélekölő és lábszaggató edzésekkel töltöttem. Jó erőnlétem most is kisegített”.

Rivellino ezen az üldözéses versenyen is részt vett, ez volt az utolsó vb-je.