„Fentről fogták a kezem” – exkluzív interjú Christian Panuccival

– Magáénak érzi valamelyest a mai orosz válogatottat?
– A világért sem! – vágta rá határozottan Christian Panucci, akit Nyizsnyij Novgorodból hívtunk fel telefonon. – Ilyet nem szabad még gondolnom sem, a világbajnoki negyeddöntős szereplés a jelenlegi garnitúra és elsősorban Sztanyiszlav Csercseszov szövetségi kapitány érdeme.

– Pedig a mostaniak közül jó néhány futballistával dolgozott együtt Fabio Capello oldalán, a válogatott segédedzőjeként.
– Éppen ezért tudom, mennyi munkájuk és áldozatuk van abban, hogy idáig jutottak. Őszintén örülök a sikerüknek.

– Önöknek annak idején kevesebb jutott belőle. Mi volt az akadály? Az orosz–olasz gondolkodásbeli különbségek?
– Ne felejtsük el, hogy Capello kivitte a brazíliai világbajnokságra a csapatot, amely a németországi és a dél-afrikai tornáról egyaránt lemaradt. Nem hiszem, hogy a kulturális eltérések problémát jelentettek volna, ilyesmivel mindenütt számolni kell. Hogy az idei csapat messzebbre jutott, a játékosok és az edzők dicsérete, emellett a tornán rengeteget számít a hazai pálya előnye, a közönség támogatása.

– Albánia szövetségi kapitányaként mit szól a világbajnokság eddigi legérzékenyebb ügyéhez, a svájciaknál játszó Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri albán kétfejű sasos gólöröméhez, és az azt követő felháborodáshoz, majd FIFA-büntetéshez?
– A történteket kommentálni az érintett szövetségek feladata, különösen a svájciaké, ebbe én nem kívánom beleártani magam.

– Akkor így kérdezem: mondhatjuk, hogy az albánok körében a futballt övező nacionalista érzelmek erősebbek, mint a legtöbb más nemzetnél?
– Vitathatatlan, az albánok számára a futball a minden, a maximum. Munkám során én is látom, tapasztalom, mit jelent a népnek a válogatott, érzem az ebből fakadó hatalmas felelősséget. Két évvel ezelőtt Franciaországban ott volt a csapat, most az a feladatunk, hogy kijussunk a 2020-as Európa-bajnokságra.

– A nemzeti összefonódások miatt különös lehetett a májusi, Zürichben rendezett Koszovó–Albánia testvérmérkőzés.
– Számunkra elsősorban szomorú volt, mert három-nullára kikaptunk – némi magyarázat, hogy nyolc fontos játékosunk hiányzott. Testvéries, baráti volt a légkör, a két szövetség elnöke szoros kapcsolatban állt egymással. Sajnos a koszovóiak első embere, Fadil Vokrri nem sokkal később, június elején elhunyt.

– Mivel magyarázza, hogy az Albániát, Magyarországot is magában foglaló kelet-európai régióból toronymagasan kiemelkedik az éppen az oroszok elleni vb-negyeddöntőre készülő horvát labdarúgás?
– A titok nyitja alighanem az utánpótlás-nevelésben, a fiatalok beépítésében keresendő. Az pedig szerencsés egybeesés, hogy beérett egy olyan erős horvát nemzedék, amelynek tagjai közül Modric és Kovacic a Real Madridban, Rakitic az FC Barcelonában, Lovren a Liverpoolban, Perisic és Brozovic az Interben, Mandzukic a Juventusban játszik. Lenyűgöző névsor…

– Miként éli meg Olaszország a vébéévben a vébémentes nyarat?
– Nagy csend telepedett az országra. Hogy lemaradtunk a tornáról, az utánpótlásképzésünk súlyos kritikája, most viszont már bizakodó a légkör, a közvélemény hisz abban, hogy hamarosan visszatérünk méltó helyünkre.

– Roberto Mancini szövetségi kapitány vezetésével?
– Jó döntés volt a kinevezése, ő abszolút alkalmas a szerepre, képes egységet teremteni, csapatot építeni.

– Détári Lajossal váltották egymást a Genoánál: amikor ő érkezett a csapathoz 1993-ban, ön akkor távozott. Ellenfélként azonban lehetnek emlékei a korábban a Bologna és az Ancona játékosaként futballozó magyar középpályásról.
– Vannak is! Meghatározó alakja volt akkoriban a Serie A-nak, olyan labdarúgó, akinek nemcsak a technikája volt meg a játékhoz, látott is a pályán.

– Márciusban az Üllői úton nézte meg a Magyarország–Skócia (0–1) mérkőzést – minek köszönhettük a látogatását?
– Szeptemberben Skóciával játszik az albán válogatott a Nemzetek Ligájában, igyekeztem feltérképezni az ellenfelet. És ha már ott jártam, körbenéztem Budapesten, a város hangulata közel áll a szívemhez. Tudja, hogy félig prágai vagyok?

– Csak azt hallottam, hogy édesanyja oldaláról cseh származású. Az ottani gyökerek miként alakították a jellemét?
– Szeretem a rendet, a tisztaságot, a precizitást, ezt valószínűleg nem olasz vonalon örököltem. Édesanyám szigorúan fogott gyermekkoromban, hamar hozzászoktatott az áldozatok fontosságához, a munka becsületéhez.

– Miként ismerkedtek meg a szülei?
– A hatvanas évek végén olasz édesapám Prágában járt, ott találkozott majdani édesanyámmal, rögvest beleszeretett. Az akkori törvények szerint nem vihette haza Csehszlovákiából, csak abban az esetben, ha feleségül veszi. Így aztán két nappal azután, hogy hazatért, felkerekedett, visszatért Prágába, és megkérte a kezét.

– Ennél már csak az a meghökkentőbb, ahogyan az 1996-os atlantai olimpián megmentette életét egy szerencsés véletlen. Tényleg jegye volt a New York–Párizs repülőjáratra, amely aztán az Atlanti-óceánba zuhant fedélzetén kétszázharminc személlyel?
– Megsérültem az edzésen, ott kellett hagynom a csapatot, és idő előtt hazarepülnöm. Úgy volt, az említett repülőgéppel utazom, de a bőröndöm a repülőtéren elkeveredett, nem tudtam felszállni rá. Végül a New York–Milánó járattal tértem haza. Aznap valaki üzenni akart nekem, odafentről fogták a kezem.