Carlos Alberto Parreira hatodik vb-jére készül

Carlos Alberto Parreira 1943-ban született Rio de Janeiróban, és 1967-ben lépett a rögös edzői pályára, miután letette szakvizsgáit. Nagy hátránynak érezte, hogy nem volt soha labdarúgó, ennek ellenére 1970-ben a világbajnokságon már azaranyérmes brazil válogatott segédedzőjeként dolgozhatott.

Előtte afrikai vendégjátéka során szerzett némi tapasztalatot, ahol mint a brazil szövetség hivatalos kiküldöttje a ghánai válogatottat és a Kotoko SC-t vezette, meglehetős nagy sikerrel, hiszen ANK-ezüstéremmel és Afrikai Bajnokcsapatok Kupája-arannyal repülhetett haza.

A brazil olimpiai válogatottnál is dolgozott segítőként, de ez csak mellékállásnak számított, hiszen főállásban a Flu, a Sao Cristovao és a Vasco da Gama együtteseinél alkalmazták a vezetőedzők mögött, a második sorban.

1975-ben állt saját lábra egy igazi nagycsapatnál, a Fluminensénél, amellyel elhódította Rio de Janeiro állami bajnoki címét, majd a kuvaiti szövetség alkalmazottja lett: előbb természetesen pályaedzőként, de 1978-tól négy évig szövetségi kapitányként.

Több ázsiai torna győzteseként kvalifikálták magukat az 1982-es spanyolországi világbajnokságra, ahol nem okoztak csalódást, hiszen az 1976-os Európa-bajnok csehekkel döntetlent játszottak, a Peter Shiltont, Glenn Hoddle-t, Ray Wilkinst a soraiban tudó angol válogatottól pedig csak 1–0-ra kaptak ki!

Mivel a tornán a selecao, dacára zseniális játékosainak (Sócrates, Falcao, Zico, Junior, Careca, Renato), elmaradt a várakozásoktól, a CFB, a brazil szövetség vezetői Parreira kezébe adták a varázspálcát:

Az új kapitány 1983 áprilisában Chile ellen ült először hazája labdarúgó-válogatottjának kispadján. Mindösszesen 14 mérkőzést kapott első nekifutásra, és bár csak kétszer szenvedtek vereséget, az 1986-os világbajnokságra már nem ő vitte ki a válogatottat, hanem Tele Santana.

Parreira Ázsiában vigasztalódott, az Arab Emírségeket kivezette az 1990-es világbajnokságra, s a szokás szerinti balsikeres brazil szereplés miatt hazatérhetett a szövetségi kapitányi székbe: 1991-ben szavaztak neki újra bizalmat, és magabiztosan kivezette övéit az amerikai világbajnokságra.

Bár az 1990-es itáliai vb-n sok kritika érte a selecaót és kapitányát, Sebastiao Lazaronit a túlságosan is európai, csúnya (ráadásul eredménytelen) futball miatt, Parreira sem tért vissza a Jogo Bonitóhoz, a tradicionális brazil szép játékhoz, hanem az egy szem zseniális irányító (Raí) mellé csupa kőkemény labdaszerző középpályást sorakoztatott fel.

Elsősorban nagy kedvence, a csapatkapitány Dunga miatt szidalmazták, de sem Zinho, sem Mazinho, sem Mauro Silva nem tartozott a nagy labdaművészek sorába. Ám egy nemzet szerencséjére a két kiváló támadó, Romário és Bebeto egyszerre érte el karrierje csúcsát!

Az olaszok ellen minden idők legunalmasabb világbajnoki döntőjében tizenegyesekkel diadalmaskodó válogatott ugyan rengeteg kritikát kapott, még Pelétől is, azonban csak-csak lezárt egy 24 éves sikertelen időszakot.

A torna után gyorsan le is mondott az idegileg kimerülő kapitány: sikerét kihasználva Európába tette át székhelyét, hogy pénzzé tegye tudását. Valenciai kalandja a kiváló keret (Mijatovics, Mendieta, Romero, Otero, Engonga) ellenére sem volt sikeres, így aztán a következő évben már a török Fenerbahce edzőjeként Rüstüéket vezette bajnoki címre.

Az új esztendőt már a Sao Paolo mestereként ünnepelhette, de nemsokára ismét útra kelt: először az USA-ban (a Meola, Donadoni, Branco-féle New York/New Jersey MetroStarsnál), majd újra Szaúd-Arábiában dolgozott, nem sok sikerrel.

1999-ben a harmadosztályba visszasüllyedő egykori nagycsapat, a Fluminense hívta haza, amellyel meg is nyerte a bajnokságot, majd beült az arrafelé (is) szokásos edzőkörhintába: éves váltásokkal megfordult az Atlético Mineirónál, a Santosnál, az Internacionalnál és végül a Corinthiansnál. Mindenütt sikeresen tevékenykedett, ezért is gondolták úgy a CFB, a Brazil Labdarúgó-szövetség vezetői, hogy a 2002-es világbajnoki cím után lemondó Luiz Felipe Scolari megfelelő utódja csakis ő lehet.

A tapasztalt taktikus élete talán legjobb formájában sikeresen kormányozta a világ akkori legkiválóbb labdarúgóit: megnyerték fiai a 2004-es Copa Américát (ez a titulus még hiányzott Parreirának) és a németországi Konföderációs Kupát is, ez utóbbit ráadásul olyan imponáló magabiztossággal, néhány világklasszis pihentetésével, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá vált: a 2006-os tornát a brazilok csakis elveszíthetik!

És lőn, el is veszítették, köszönhetően annak, hogy a kőkemény európai idény kifacsarta a legnagyobb sztárokat, a fiatalok pedig nem tudtak az öregek helyébe lépni.

A negyeddöntőben a franciáktól szenvedett vereséget a Dida – Cafú (Cicinho), Lúcio, Juan, R. Carlos – Gilberto Silva, Kaká (Robinho), Juninho Pernambucano (Adriano), Zé Roberto – Ronaldo, Ronaldinho legénység, kiábrándító futballal.

Parreira bánatában felcsapott Dél-Afrika kapitányának, de felesége betegsége miatt lemondott, hogy aztán némi hazai edzősködés után visszatérjen a Bafanához, amellyel rekordot jelentő hatodik világbajnokságára készülődhet.