A világ legnagyszerűbb játékában győzött a magyar szív

A skót–magyar meccsről szóló hangulatjelentő, szubjektív értékelésünket először is kezdjük azzal, hogy a futball az egyik legnagyszerűbb „találmány”, amivel a Fennvaló megáldotta ezt a kis bolygót. Egy játék, ami sok-sok millió embernek szerte a világon meghatározza az életét. Még akkor is, ha az ő kedvenc csapata vagy éppen hazája válogatottja nem tartozik a legjobbak közé ebben a különleges játékban. Ezért a játékért képesek ezer kilométereket is utazni a szurkolók Skóciától Magyarországig, napokig vagy hetekig lakókocsikban élni (Stuttgartban láttunk egy hatalmas parkolót tele a szigetországból érkezett lakóautókkal), sokan még úgy is, hogy még csak jegyük sincs a mérkőzésekre, de ott akarnak lenni a közelben…

Nemzeti hovatartozás kifejezése, kötődés, hazaszeretet, szenvedély, tisztelet és megannyi leírhatatlan érzés, ami a futballt körbeveszi. Amikor Stuttgartban két, az Eb-n addig csak epizódszerepet játszó válogatott szurkolói végig dalolják a napot, együtt söröznek, énekelnek és ünneplik még győzelem nélküli csapatukat, aztán a stadionban ötvenezer ember teli torokból biztatja övéit, az egyik oldalról szól a skót duda, a másikról zeng a Tavaszi szél vizet áraszt moldvai-csángó népdal, akkor joggal érezheti úgy az ember fia, lánya, hogy valami olyan élménynek a részese, ami semmihez sem hasonlítható.

Az Eb előtt volt egy cikkünk, amiben felvidéki, erdélyi és vajdasági magyar szurkolók nyilatkoztak nekünk arról, hányan utaznak majd az Eb-re a mieink meccseire, milyen érzésekkel várják a tornát. Közülük az egyik, székelyföldi drukker, József az elindulás előtt a következő sorokat osztotta meg közösségi oldalán, amikbe minden benne van.

A magyar válogatott okosan kezdett a skótok ellen. A mérkőzés előtti sajtótájékoztatókon is elhangzott, nem szabad túl nagy kockázatot vállalni a meccs elején. A saját játékunkra kell törekedni, a területek lezárására, a szervezett védekezésből támadásba való gyors átmenetekre. Utóbbiból ugyan a meccs első szakaszában nem sok volt, de aztán szép fokozatosan egyre többször merészkedtünk át az ellenfél térfelére, és az első félidő legnagyobb helyzetét is mi hagytuk ki, amikor Szoboszlai Dominik közvetett szabadrúgása után Willi Orbán centikkel fejelt fölé, még a lécet is súrolta a labda.

A mérkőzés előtti sajtótájékoztatókon az is elhangzott, hogy a korábban ránk jellemző, nagyon fegyelmezett, a védekezésben egymást kisegítő, egymás hibáit kijavító játékra lesz szükség, a tüdőnket is ki kell tenni a gyepre, és csúszni-mászni kell. Ez most mind megvolt és sokkal kevesebb hibával játszottunk, mint az első két meccsen. Willi Orbán az eddigi rontásai után ismét tanári módon söprögetett hátul. És akkor jött a 70. perc, amikor Varga Barnabás félelmet nem ismerő módon ütközött a kezét fegyverként használó Angus Gunn kapussal, aki nemes egyszerűséggel, ha nem is szándékosan, de kiütötte a csatárt, aki súlyos fejsérülést szenvedett, percekig kellett ápolni a pályán. Ráadásul az orvosi személyzet annyira nem volt a helyzet magaslatán, hogy Szoboszlaiéknak kellett beráncigálniuk a hordágyat cipelő embereket a pályára, hogy ugyan segítsenek már. Hihetetlen jelenetek voltak… Azon viszont persze már meg sem lepődtünk, hogy az egyébként sok esetben összevissza fújkáló, következetlenül sárga lapokat osztogató Facundo Tello játékvezetőnek eszébe sem jutott videón visszanézni az esetet, történt-e szabálytalanság… Az egyetlen, aminek örülhettünk, hogy a másik oldalon is néma maradt a síp, amikor a tizenhatoson belül Willi Orbán szorításában hasra esett az egyik skót.

Ezután viszont olyan lelkierőről tett tanúbizonyságot a magyar válogatott a lelátóról is szörnyű (hát még közvetlen közelről átélve...) pillanatok után, amit talán még sosem láttam a nemzeti csapatunktól, hasonlóan nagy tét mellett. Ráadásul egy olyan tornán, amin valahogy semmi sem akart eddig sikerülni. A csapat fejben félre tudta tenni azt, ami a csatárunkkal történt. Nagy nyomás alá helyeztük a skótokat, tényleg a szívüket-lelküket kitették a pályára a fiúk, de a legnagyobb helyzetek is kimaradtak, mint Csoboth Keviné, aki a kapufát találta el.

De ahogy már az előző meccsnél is idéztem Vörösmarty Mihály klasszikus sorait: „Az nem lehet, hogy annyi szív…/Még jőni kell, még jőni fog...”

És jött is az a gól, az utolsó, 100. percben! De ez nem az a „sors ajándéka” típusú gól volt, ami ki tudja, hogy csorog be a védők között. Hanem egy tanítani való módon végigjátszott kontra végén, amikor Szoboszlai indítása után Csoboth kitette a jobb szélre a labdát Sallai Rolandnak, aki úgy gurított vissza a második hullámban érkező Csoboth Kevinhez, ahogy az a nagykönyvben megvan írva!

A Fennvaló most velünk volt, de ezért kegyetlenül meg kellett dolgozni. Viszont arra jó volt ez a meccs, hogy megmutathassuk annak, aki az életben nagyon szeretne elérni egy célt, hogy igenis érdemes kitartani, harcolni, mert egyszer meglesz az eredmény. József is boldogan mehet haza Sepsiszentgyörgyre és kérdezheti meg a kollégáit: „na mi a helyzet azzal a zakóval?”

Végezetül már csak egy kérdésem maradt: azt mondtam már, hogy a futball a világ egyik legnagyszerűbb találmánya?

EURÓPA-BAJNOKSÁG, NÉMETORSZÁG
CSOPORTMÉRKŐZÉSEK, 3. FORDULÓ
A-CSOPORT
SKÓCIA–MAGYARORSZÁG 0–1 (0–0)
Stuttgart, Stuttgart Aréna, 54 000 néző. Vezette: Facundo Tello (Gabriel Chade, Ezequiel Brailovsky) – argentinok
SKÓCIA: Gunn – Ralston (McLean, 83.), Hendry, Hanley, McKenna, Robertson (Morgan, 89.) – McGinn (Amstrong, 76.), Gilmour (Christie, 83.), McGregor, McTominay – Ché Adams (Shankland, 76.). Szövetségi kapitány: Steve Clarke
MAGYARORSZÁG: Gulácsi – Botka, W. Orbán, Dárdai M. (Szalai A., 74.) – Bolla (Csoboth K., 86.), Schäfer, Styles (Nagy Á., 61.), Kerkez (Nagy Zs., 86.) – Szoboszlai D., Varga B. (Ádám M., 74.), Sallai R. Szövetségi kapitány: Marco Rossi
Gólszerző: Csoboth K. (90+10.)
Sárga lap: Styles (18.), W. Orbán (26.), Schäfer (44.), McTominay (50.), Kleinheisler (75., pályán kívül), Csoboth K. (90+11.)