Eb 2020: Nagyapám a klubhűség mintaképe volt – Kovács Ádám Zoltán

– Jól érzékeljük, hogy a római nyitány adott az Eb-nek egy sajátos színezetet az olasz szurkolók szemében?
– Óriási presztízst jelentett nekik, hogy az olasz fővárosban rajtolt a torna. Kedvelik a teátrális elemeket, a kulturális utalásokat, a megnyitóünnepség méltóképpen tükrözte ezt a szemléletet, például Andrea Bocelli csodálatos előadásával.

– Élőben hallgatta a tenoristát a Stadio Olimpicóban?
– Ott ültem a lelátón, elég siralmas volt az olasz–török nyitó meccsen a csökkentett, 16 500-as közönséget látni. A szurkolók lelkesek voltak, igazán kitettek magukért, de egy Eb-meccs azért több nézővel lett volna az igazi.

SZINTE MINDENKI KÖTŐDIK VALAMELYIK KLUBCSAPATHOZ

– Főleg ebben az országban… Mit jelent az olaszoknak a futball?
– Nagypapámtól, Kovács Imrétől hallottam mindig, hogy ez a világ legszebb játéka, és ugyanezt hangoztatják az olaszok is: „É il gioco piú bello del mondo.” Hatással van a társadalmi kapcsolatokra, a gazdaságra, az egyéni érvényesülési lehetőségekre is. Szinte mindenki kötődik valamelyik klubcsapathoz, pontosan tudom például, hogy az üzletemberek közül ki húz a Romához, ki a Lazióhoz, ki az Interhez és ki a Juventushoz. A futball évente egymilliárd euró bevételt hoz a költségvetésnek, ami számításaim szerint úgy értelmezhető, hogy az olasz állam minden befektetett euró után körülbelül tizenöt eurót vesz ki a sportágból. Ennek hátterében az olasz egyesületek szempontjából kedvezőtlen adózási rendszer áll, hiszen például a spanyol kluboknál arányosan sokkal több járulékot kell fizetniük. Hogy konkrét példát mondjak, Antonio Conte tizenkétmillió eurós éves fizetése az Internek húszmillióba került.

– Viszont ha jönnek a sikerek, az közvetve a gazdaságot is élénkítheti: a La Gazzetta dello Sport hivatkozott az Eb-rajt előtt a statisztikára, amely szerint a 2006-os világbajnoki évben – nem függetlenül a sportsiker pozitív következményeitől – a bruttó nemzeti össz­termék Olaszországban két százalékkal nőtt.
– A nemzeti büszkeség ilyen módon is megnyilvánul. Gazdaságilag fejlett, G7-es országról beszélünk, ahol a futball messze a legnépszerűbb sportág.

– A törökök elleni három-nullás győzelem megadta az alapot, az utcákon érezhetően euforikus hangulat lett úrrá. Milyen várakozásokat fűznek az emberek a csapat szerepléséhez?
– Hatalmas a bizakodás, ahogyan azt ebben az országban megszokhattuk, de inkább a higgadtságra intő Roberto Man­cini szövetségi kapitány szava a mérvadó. Ő figyelmeztette az ünneplőket, ne vigadjanak idő előtt, a nagy célig még hat mérkőzés hátravan.

– Giorgio Chiellini, az olasz válogatott hátvédje úgy fogalmazott, a 2018-as világbajnoki selejtezősorozat kudarca az olasz futball utolsó ötven évének legfájóbb csapása volt. Rómában mit érzékelt ebből?
– A kihagyott világbajnokság dráma volt, nagyon megütötte az olaszokat. Nem összehasonlítható a kettő, mégis eszembe jutott, amit olvastam-hallottam az 1953-as Európa-kupa-döntőről, a Stadio Olimpico avatójáról, amelyen három-nullára legyőzték az olaszokat a magyarok, nagyapámmal a kispadon. Azt is nagy csalódásként élte meg az olasz közvélemény, elismerve ugyanakkor, hogy Olaszország a világ legjobb csapatától kapott ki. Az akkori reakció valahol érthető, hiszen ha az 1952-es olimpiai mérkőzést nem nézzük, az olaszok huszonnyolc év után szenvedtek vereséget Magyarországtól.

OLASZORSZÁGBAN ELISMERIK MARCO ROSSI MUNKÁSSÁGÁT

– A futball jelen van az olasz–magyar kulturális és diplomáciai kapcsolatokban is?
– Létezik a két nemzet között egyfajta történelmi barátság, amelynek a gyakorlati oldala is megmutatkozik, ide tartoznak a kereskedelmi, kulturális és sportkapcsolatok. Az olasz futball infrastruktúráját szokták bírálni, hatvan év a stadionok átlagéletkora, a bajnoki mérkőzéseken a látogatottságuk mindössze ötvenöt százalékos, ami elmarad más nyugat-európai nagy bajnokságokétól, a szakmai képzés mégis az egyik legjobb a világon. Ezen a vonalon érdemes erősíteni a szakmai párhuzamot.

– Meg is van a kapocs Marco Rossi szövetségi kapitány személyében. Hogy ítélik meg szülőhazájában magyarországi sikereit?
– Az informális beszélgetések során rendszeresen előkerül a magyar futballmúlt témája, Puskásék, az Aranycsapat, a nagy Honvéd, és az olaszok szemében Rossi tevékenysége is ehhez az örökséghez kötődik.

– Bár munkáját díjazták a covercianói futballszakmai központban is, az olasz sportsajtó mintha későn vette volna észre a Magyarországon kibontakozó edző értékeit.
– Tudni kell, hogy az olasz edzők szakmai­lag nagyon felkészültek, viszont sokuknak vannak nyelvi hiányosságai, ami gátolja a kilépést a nemzetközi porondra, ráadásul amúgy is szívesebben dolgoznak Itáliában. Hogy Carlo Ancelotti a Real Madridhoz szerződött, még mindig inkább kivételnek számít. Az olaszok szeretnek magukkal foglalkozni, a külfölddel kevésbé, de éppen ezért vált ki elismerést a szakmából, ha egy olasz edző külföldön bajnok lesz klubcsapatával, és egy idegen ország válogatottjával eredményeket ér el. Marco Rossi esetében már tapasztaljuk ezt.

– Olaszországban is örökké aktuális kérdés: szétválasztható a sport és a politika?
– Szerintem teljesen összeforr a kettő, ahogyan ez az az élet legtöbb területére igaz itt. A korábbiaknál kicsit halványabban, de a kluboknak is megvan a maguk színezete, a hagyományosan baloldali Livornótól a jobboldalinak számító Lazio–Inter vonulatig széles a paletta. A legtöbb politikus, miniszter valamelyik klub elkötelezettje, nagy élet zajlik a meccseken a VIP-páholyban.

SEBES GUSZTÁVNAK NEM TETSZETT A RÚZSOS SZÁJ

– Az imént megmutatta a fényképet, amelyen kisgyermekként ül nagyapja, a neves futballista és edző, Kovács Imre nyakában. Miként csapódott le az unokában a különleges családi örökség?
– Malév-tisztviselőként dolgozó édesapám megbízatásai miatt sokáig éltünk külföldön, Madridban és Milánóban, ezért kevesebb lehetőségem nyílt találkozni Budapesten élő nagyapámmal. Kedves, megértő, családszerető emberként emlékszem rá. Ha otthon voltunk, vasárnap rendszeresen nagyszüleim budapesti, Napos utcai otthonában ebédelt a család. Nagymamám főzött-sütött, legtöbbször rántott húst, nagyapám meg kitöltötte kedvenc Radeberger sörét, és örömmel mesélt az ötvenkettes olimpiáról, a londoni hat-háromról – az ötvennégyes vb-döntőről kevésbé szívesen. Tőle hallottam az azóta közismert történetet, amely szerint Sebes Gusztáv és Sándor Károly között feszültség támadt, miután egy összetartáson Sebes megjegyzést tett Csikar feleségére, nem tetszett neki, hogy rúzsozza a száját. Ez az összezördülés is közrejátszott abban, hogy később mellőzte őt. Azt is nagyapámtól tudom, hogy a svájci világbajnokság idején a csapat szálláshelyén, Solo­thurnban a helyi fúvószenekar hajnali háromig játszott az ablakaik alatt, a játékosok nem tudtak aludni. Sohasem beszélt a futball árnyoldalairól, pedig volt olyan mérkőzése edzőként, amelynek a vége előtt besétált az öltözőbe, mondván, nem vállalja azt, ami a pályán történik. Csapatnevet hadd ne mondjak!

– Látta őt edzőként dolgozni?
– Pécsi edzői időszakában jártam mérkőzésén, és gyerekként is érzékeltem, mekkora szeretet veszi körül. Korábban kétszer nyert bajnokságot az Újpesttel, az ő igazi otthona azonban az MTK volt. Ahogyan a Honvédban Puskás Ferenc, az MTK-ban csapatkapitányként ő volt a szószóló az ötvenes években. Na igen, ha nincs Bozsik József, biztos, hogy nem csak nyolc alkalommal játszik a válogatottban.

– Miért nem Zakariás Józseffel versenyeztette Sebes Gusztáv szövetségi kapitány?
– Kipróbálta Bozsikkal párban is, például a Finnország elleni ötvenkettes olimpiai mérkőzésen, ám mivel mindketten támadó szellemű fedezetnek számítottak, nagyapám helyett inkább a védekező felfogású Zakariást tette Bozsik mellé.

– Nem neheztelt emiatt Sebesre?
– Elfogadta a helyzetét. Jól példázza alázatos hozzáállását a Nemzeti Sport nekrológja, amelyből kiderül, hogy miután 1964-ben a Celtictől elszenvedett glasgow-i vereség miatt elküldték az MTK-tól, annyira nagyvonalú volt, hogy a budapesti visszavágón odaszaladt a kispadhoz, és a helyére kinevezett Volentik Bélának adott tanácsokat. MTK-kötődése mindent felülírt, majdnem másfél évtizedig játszott a csapatban, amelyet még az ötvenes években is következetesen MTK-nak hívott, nem érdekelték a kényszerű átnevezések, ő nem ismert Textilest vagy Vörös Lobogót. A klubhűség mintaképe volt.