Eb 2020: Mancini veretlen legrégebben, Rossi a 2. – legek kapitányai

Bemelegítésként arról, hogy a nemzeti csapatoknak már az elnevezésében is benne rejlik a nemzeti jelleg, így aztán a klubfutballhoz képest a topgárdák élére itt ritkábban hívnak külföldi segítséget, már csak büszkeségből is. A 2020-ról idénre halasztott kontinensviadalon nincsenek is nagy edzőhalmozó országok: a 24 közül mindössze négy válogatott indul „légiós” szövetségi kapitánnyal, és ezek mind más-más helyről importáltak tudást.

A spanyolok (Roberto Martínez, Belgium), a németek (Franco Foda, Ausztria), a portugálok (Paulo Sousa, Lengyelország), és nem utolsósorban az olaszok (Marco Rossi, Magyarország) adnak két trénert a mezőnynek, hiszen otthon a saját legjobbjaikkal természetesen az említettek honfitársai dolgoznak.

A múló idő nyomában

A legidősebbek. Kezdjünk egy ilyenkor kötelező körrel: kik a legéltesebb mesterek? A török Senol Günes magasan vezet, a napokban múlt 69 esztendős. Azonban lassabban öregszik, aki fiatalokkal veszi körül magát: erős kontraszt gyanánt éppen az övé a legalacsonyabb átlagéletkorú keret. Hatvanon túl még ketten járnak, a portugál Fernando Santos (66) és – nahát, hogy szaladnak az évek… – a búcsúra készülő német Joachim Löw (61).

Érdekes lehet, hogy mi volt a „korhelyzet” a kinevezésekkor. Nos, e téren Günes (akkor még 66), Santos (60), a cseh Jaroslav Silhavy (56) és a skót Steve Clarke (55) után – a svéd Janne Anderssont (53) alig megelőzve – a mi Rossink (53) következik, aki születési ideje szerint csupán a 10. a sorban, de az öttel kisebb itteni helyezése jelzi: viszonylag későn kapta meg élete nagy lehetőségét (hát még ha kivesszük előle a félholdasok veterán szakvezetőjét, aki első megbízatása idején, 2000 nyarán csupán a 49. évét taposta; Günesnek még három kollégája járja amúgy a második ciklusát, bár közülük a spanyol Luis Enrique mindössze átmenetileg tartott szünetet 2019-ben, a szlovák Stefan Tarkovic pedig egymeccses beugróként debütált anno, azaz igazából a törökön kívül még Santosnál beszélhetünk két külön, klasszikus értelemben vett felkérésről – nála viszont olyannyira éles a határvonal, hogy 2014-ben a görögöktől igazolt haza Ronaldóékhoz, rajta kívül nincs is másik országduplázó a mezőnyben).

A legifjabbak. Andrij Sevcsenko (44) nyilvánvalóan főként páratlan játékoskarrierje révén nyerhetett el ilyen fontos tisztséget. Az akkoriban még nem északinak nevezett Macedóniában Igor Angelovszki (45) az ukrán sztárral ellentétben klubedzőként küzdötte fel magát az első számú pozícióig, míg a walesi Rob Page (46) előtt a walesi ikon, Ryan Giggs sajnálatos rendőrségi ügye miatt nyílhatott meg váratlanul az út az ősszel – ő csak ideiglenes címkével ténykedik, de mi a tényleges helyzetet figyelembe véve vele számolunk összeállításunkban. Ha a kinevezéskori életkort nézzük, némi eltérés mutatkozik: Angelovszki (39 volt) a listavezető a tőle pár hónappal elmaradó Sevcsenko, illetve Martínez (43) előtt.

A legkitartóbbak. Nincs elkötelezett drukker, aki ne tudná kapásból a megfejtést, hiszen Löw a nyári nagy tornák olykor kamerák előtt mélyen elgondolkodó állandó résztvevőjeként szinte már hozzánk nőtt. Majdnem 15 éve formálja a német válogatottat – furcsa lesz nélküle (a helyét nyártól korábbi segítője, Hansi Flick veszi át). Messze mögötte a szintén szépen kidekorált életművű Didier Deschamps jön, aki hamarosan a kilencéves évfordulóját ünnepelheti – már ha majd valóban lesz oka ünnepelni. A svájciakat dirigáló, szarajevói születésű Vladimir Petkovic 2014-től osztja a tanácsokat soknyelvű legénységének.

A legzöldfülűbbek. Paulo Sousa rögtön meg is orrolhat a nála kissé erőltetett kifejezésért: jól emlékezhetünk sok évvel ezelőttről az Európa keletebbi felében szerzett első tapasztalataira, azaz nem tegnap kezdte. Lengyelországban viszont még újonc, januárban húzták elő a helyi varázscilinderből, nem sok ideje maradt felmérni a terepet. Tarkovicnak (októbertől) és a holland csapathoz legendaként (vissza)érkező De Boernak (szeptembertől) valamivel több jutott az ismerkedésre.

A választás művészete

A „legválogatósabbak”. Nem tudni, mennyi szerepe volt ebben a késői edzőcserének, de tény: Sousa és Tarkovic az a két szakember, akik a legtöbb (25) alakulatból szedték össze „fiaikat” a 26-os végső Eb-listára. A lengyel és a szlovák keretben is összesen két-két játékos üdvözölhette egymást klubtársként. Miközben nálunk átlagoshoz közeli ez az adat (18), a másik – bár jóval kevésbé szélsőséges – végletet Sevcsenko jelentette 10 gárdával, de Roberto Mancini 11-e sem sokkal több. Az ukránoknál aligha lesz gond az összeszokottsággal a 10 dinamóst és 7 sahtarost látva, e két egylet közé a teljes Eb-állományból egyedül a Bayern 8-asa tudott beékelődni az 'egyazon válogatottba adott legtöbb csapattag' szerint szemlézve.

A legnemzetközibbek. Egyértelműen a finn Markku Kanerváé a pálma, 16 különböző bajnokságból verbuválta övéit. Hiába, a mértékadó Transfermarkt szerint legalacsonyabb keretérték is jelzi, hogy nem lehetett könnyű összeszedni egy versenyképes(nek gondolt) északi társaságot; jóval kisebb a merítés egy olyan, nem valami nagy lélekszámú nemzetből, amely erőforrásainak javát a jégkorongra összpontosítja, nem is rosszul (épp egyetlen döntős ráadásgóllal csúszott csak le a világelsőség megvédéséről). Angelovszki északmacedónjai 14 országot „képviselnek”, Rossi (11) pedig rögtön a szomszédban iparkodó Tarkovicot (13) követi a sorban. Bezzeg Mancini, Gareth Southgate és Clarke (3-3) olasz, angol, illetve skót munkatársainak a szövetségben nem sokat kellett variálni a repjegyfoglalásokkal, még úgy sem, hogy Skóciába azért a legtöbb futballistát egy másik ligából (Angliából) hívták haza.

A „legiós”-abbak. Szorosan az előző ponthoz kapcsolódik a légiósok aránya. „Tökéletes szétszórtsággal” némi bánatunkra nem szembesülhettünk a névsorok átbogarászása végén, mivel Tarkovic és Kanerva is „csupán” 25 szlovák, illetve finn légióst mozgósított – mint láttuk, a szélrózsa minden irányából –, azaz egy-egy fő menti a honi pontvadászat becsületét. Itthon, a Misternél vegyes a felhozatal: 14 tanítványa szolgál külföldi klubot, és közülük ketten is csak épphogy átnyergeltek Amerikába. Abban meg nincs semmi váratlan, hogy Southgate 3 meghívónál többet nem postázott az angol határokon túlra, de hagyományosan a squadra azzurra meg a szbornaja is hazai forrásokból építkezik (4-4 kivételt tett Mancini, illetve Sztanyiszlav Csercseszov).

A „legújítóbbak”. Ez alatt azon újoncok számát értjük, akik az Eb előtti összetartásra még lejátszott válogatott meccs nélkül utaztak el. A törököké fiatal csapat, erre rímel rá a 4 nulla meccses emberük (akiket persze a felkészülés során már szorgosan próbálgat Günes). Csercseszov és Clarke mellett Marco Rossi a harmadik, aki három (akkor még) újoncot nevezett: Bolla Bendegúz, Schön Szabolcs és Hahn János közül előbbi kettőnek még számos éve lesz gyűjtögetni a strigulákat, paksi társuk pedig élvonalbeli gólkirályi címmel tette magát kihagyhatatlanná. Bolla és Hahn a Ciprus elleni felkészülési meccsen már be is mutatkozott a válogatottban. Hat szakvezető egyetlen új fiút sem emelt be a 26-ok közé.

A dicsőség ösvényein

A legpontosabbak. A meccsenkénti pontátlagok alapján Martínez belga együttese (2.46) és Mancini olasz legénysége (2.33) magasan túlszárnyalja a többieket, utánuk egy szoros ötös boly jön 2.09 és 2.17 közti értékekkel: a legnagyobbakról van szó (mínusz Luis Enrique és pláne De Boer alakulata, felvonultatva viszont Kasper Hjulmand Dániáját is). A mieink 1.75-je négyes holtversenyben a 12. legjobb, ám hogy ez a fajta statisztika könnyen megtévesztő lehet – lásd eltérő mérkőzésszám, és főleg eltérő szintű ellenfelek –, ahhoz remek adalék, hogy a sor végén messze leszakadva Paulo Sousa (1.25) áll az általa nemrég felkarolt lengyelekkel.

A „leghosszabbak”. Van aztán egy olyan nézőpont is, ki milyen hosszú ideje őrzi veretlenségét. Kimagaslóan Mancini áll a legjobban, mindössze a bő három éve tartó időszakának első öt meccse során kapott ki az azzurrikkal (kétszer), de 2018 szeptembere óta már 27 mérkőzésen át nem kellett éreznie a vereség keserű ízét! A második helyen is egy olasz kolléga nevét találjuk a sorban: Marco Rossiét! A magyar kapitány a múlt szeptemberi, Oroszország elleni 2–3 óta immár 10 találkozón nem maradt alul (azon alkalmakkor sem, amikor koronavírus-fertőzése miatt tavaly ősszel a kispadtól távolabbról kényszerült szemlélni a fejleményeket, akárcsak egyébként Mancini is két fellépés erejéig), ennek büszkeségével – avagy terhével? – készülnek legjobbjaink ma este az írek elleni Eb-főpróbára. A listán a harmadik név pedig szintén nem akárki: Martínez belgái 9 veretlen összecsapásnál tartanak éppen.

A legtöbbszörösök. Ha azonban valakit a fenti számok nem győznek meg, vagy azok nem nyújtanak biztos kapaszkodót, fordulhatunk a múlthoz is. Először is a régmúlthoz, felidézve, mely szakvezetők hányszoros válogatottak voltak játékosként (már akik voltak, persze, mert sikeres edző enélkül is lehet valakiből, elég, ha csak a legutóbbi vb dobogójáról a horvát Zlatko Dalicot és a „vörös ördögök” Martínezét vesszük, a 2014-es világbajnok Löwről nem is szólva). De Boer (112) hajszállal futott be Sevcsenko (111) előtt, de Deschamps (103) is maga mögött hagyta a százas mérföldkövet.

További négyen jutottak ötven fölé: Luis Enrique (62), Kanerva (59), Southgate (57) és Sousa (52), de ha már 49-szer pályára lépett, az exkapus Csercseszovot sincs szívünk innen kihagyni. Tíz tréner nem hallgathatta felnőtt játékosként a gyepről a himnuszát, ám ők sem feltétlenül voltak kutyaütők, például Marco Rossi is topligában (Serie A) gazdagodott rangos élményekkel.

A legsikeresebbek 1.0. A nemzeti mezben összehozott számnál van még beszédesebb szempont is egy-egy pályafutás megítélésére: az elhódított címek, az elért döntők. Meglehetősen szubjektív dolog sorrendet felállítani – az egyszerűség kedvéért a jelentősebb nemzetközi címekre szorítkozunk –, azonban Deschamps a maga 2 megnyert és további 3 elért BL-döntőjével, vb- és Eb-aranyával (plusz Eb-bronzával) roppant erős pályázó. Miként Sevcsenko is, akinek „csak” 3 BL-finálé jutott (egynek a végén kupát is emelgetve), ugyanakkor az Aranylabdája felettébb ütős érv. De Boer, Sousa, Mancini, vagy akár Southgate és Luis Enrique is eljutott nagy tornák végküzdelmeiig, ám nem szeretnénk „előző életük” részletes felsorolásával túlságosan eltéríteni írásunkat a kapitányi témáról.

A legsikeresebbek 2.0. Térjünk is át a kispadon szerzett renoméjukra. Ezen belül is szét lehet választani a klubkarriert a válogatottbelitől – utóbbi minőségben három emberünk nyert címeket: Löw vb-t (és Konföderációs Kupát), Santos Eb-t (és Nemzetek Ligáját), Deschamps pedig „csak” vb-t. Sikerült is őket összesorsolni, és hova máshova, mint a magyarok mellé... Mindhármuknak voltak amúgy egyéb elődöntős produkcióik is, ahogy Dalicnak, Southgate-nek, Martíneznek, mi több, az első ciklusa idején vb-bronzot(!) kiérdemlő Günesnek is.

Másrészt ha egybeöntjük egy gyűjtőtálba az összes fontosabb serleget (a hazai és nemzetközi bajnokságok, kupák végén kapottakat), tehát a klubfociból hozottakat is, fölényesen Signor Mancini termése csörömpöl a leghangosabban: 13-szor végzett az élen, méghozzá öt különböző gárdával. Luis Enrique (9), Santos és Deschamps (8-8, vagyis már klubok élén megalapozták a továbbiakat!), De Boer (7), Günes (6), vagy akár Paulo Sousa (5) sem panaszkodhat, illetve a (régebbi) munkaadók őrájuk. A portugálra testközelből emlékezhetünk, a Videotonnal 1 Ligakupát és 2 Szuperkupát nyert, miközben szakmailag ugye nem is ezek voltak a lényegesebbek, hanem az El-főtábla.

A legtapasztaltabbak. Végül a játék kedvéért adjuk össze szakvezetőink futballistaként és kapitányként átélt nagy tornarészvételeinek (vb, Eb) számát, hogy láthassuk, ki érezheti magát legrutinosabban a most következőhöz hasonló erőpróbákon. Itt is Deschamps az éllovas, aki címeres mezben 4, öltönyben 3 nagy versenyt élt meg, enyhén szólva nem is sikertelenül, mint láttuk. Löwnek 6 szereplés (0+6), De Boernak (5+0), Southgate-nek és Csercseszovnak 5-5 (utóbbiaknak egyaránt 4+1), Luis Enriquének (eddig csak a játéktéren) és Santosnak (kizárólag az oldalvonal mellett) 4-4, Sousának 3 (3+0) jutott korábban.

Itt érdemes kitérni némely örökranglistákra is: Joachim Löwnek ez lesz a hetedik nagy tornája a németek irányítójaként, ami nemzeti csúcs náluk, s persze világviszonylatban is óriási fegyvertény. A hat részvételből ötször dobogós is lett (az Eb-n a négy közé jutást is ideszámolva), egyedül a legutóbbi vb volt (jókora) kudarc. A 17 eddigi Eb-meccse pedig abszolút rekord. Fernando Santos 11-en állva legalább a 3. helyre lép előre néhány héten belül, de ha továbbjut a csoportból, minimum holtversenyben 2. lesz – az Eb-döntős döntetlenek terén viszont már jelenleg is csúcstartó 5-tel! Deschamps ezalatt arra tör, hogy ő legyen a legelső a futballtörténelemben, aki játékosként és szövetségi kapitányként is vb-t és Eb-t is nyerni tud!

A szakma eme legendái mellett kilenc tréner akad, aki most fog debütálni a nagyszínpadon – köztük Marco Rossi. Neki és a magyar tizenegynek (huszonhatnak) kellene sokkal nagyobb tapasztalatokkal felvértezett kapitányok sokkal veretesebb életrajzú játékosokból álló csapatait megállítani. De bármi is lesz a végeredmény, a bitang kemény sorsolás – no meg kétharmadban a hazai pálya – jóvoltából legalább közelről láthatjuk (időrendben) a hivatalban lévő Európa-bajnoki, a világbajnoki, majd (Münchenből) a Konföderációs Kupa-címvédőt.

Ilyen sem volt még, nem csak 11 országos multirendezés meg lelátói Covid-korlátozások…