Eb 2016: párizsi magyar sarok – Eb-napló

Feleségem telefonál, ők otthon nézik kis Julcsival, Sebit elviszi apám a Szent Imre Gimnázium kivetítős udvarára, András öcsém a Szabadság térre megy, Balázs a Margitszigetre. Körülöttem több száz külföldi újságíró. Nyüzsögnek, beszélgetnek, laptopjukba mélyednek, nem érdekli őket a képernyőn gimnasztikázó Dzsudzsák. A sarokban kávét árulnak, beállok a sorba. Közben nem bírom nem a tévét nézni, Kleinheisler labdázik, izzad a tenyerem, csak menjen neki most is. Egy tapasztalt öreg azt tanította, az újságíró legyen mindig elfogulatlan, akkor is, ha a saját válogatottja játszik. Nem izzad a tenyerem. „Tessék? Ja igen, egy presszó kávét, legyen szíves.” Mutatják a csoportállást: „1. Hungary”, nem folytatom.

Magyarország–Izland, kívülállónak nem túl izgalmas párosítás. Párizsban láttam egy kávézó szombati tévés kínálatát: „15.00: Belgium–Írország, 18.00: –, 21.00: Portugália–Ausztria.”

Ez övön aluli. Mindenki dolgozik, hang nélkül megy a közvetítés, kezdődnek a himnuszok. Felállok, a körülöttem ülők furcsán bámulnak rám, nem értik. Izlandi helyzet, néhány asztallal arrébb néhányan felhorkannak, sajnálják, hogy kimaradt. Sajnálják csak! Bárcsak ne tetvészkedne annyit az előttem ülő francia fotós, mindig akkor kezd el a képernyőt takarva pakolgatni, amikor mi támadunk.

Kleinheisler lövése éppen csak mellé. Velem szemben Keir Radnegde, a neves brit sportújságíró fel sem néz, közönyösen eszegeti szendvicsét. Közben osztják a fotósmellényeket, déja vu érzésem van. A magyar–osztrák alatt, a saint-étienne-i sajtóközpontban is úgy éltem át Szalai és Stieber gólját, hogy közben a hangosbemondón valaki a furcsa országokból érkező emberek furcsa neveinek kiejtésével küszködött. Király rosszul jön ki, tizenegyes, gól. Mellettem két portugál pacsizik, a magyar győzelem rontaná kilátásaikat.

Feleségem telefonál, ők otthon nézik kis Julcsival, Sebit elviszi apám a Szent Imre Gimnázium kivetítős udvarára, András öcsém a Szabadság térre megy, Balázs a Margitszigetre. Körülöttem több száz külföldi újságíró. Nyüzsögnek, beszélgetnek, laptopjukba mélyednek, nem érdekli őket a képernyőn gimnasztikázó Dzsudzsák. A sarokban kávét árulnak, beállok a sorba. Közben nem bírom nem a tévét nézni, Kleinheisler labdázik, izzad a tenyerem, csak menjen neki most is. Egy tapasztalt öreg azt tanította, az újságíró legyen mindig elfogulatlan, akkor is, ha a saját válogatottja játszik. Nem izzad a tenyerem. „Tessék? Ja igen, egy presszó kávét, legyen szíves.” Mutatják a csoportállást: „1. Hungary”, nem folytatom.

Magyarország–Izland, kívülállónak nem túl izgalmas párosítás. Párizsban láttam egy kávézó szombati tévés kínálatát: „15.00: Belgium–Írország, 18.00: –, 21.00: Portugália–Ausztria.”

Ez övön aluli. Mindenki dolgozik, hang nélkül megy a közvetítés, kezdődnek a himnuszok. Felállok, a körülöttem ülők furcsán bámulnak rám, nem értik. Izlandi helyzet, néhány asztallal arrébb néhányan felhorkannak, sajnálják, hogy kimaradt. Sajnálják csak! Bárcsak ne tetvészkedne annyit az előttem ülő francia fotós, mindig akkor kezd el a képernyőt takarva pakolgatni, amikor mi támadunk.

Kleinheisler lövése éppen csak mellé. Velem szemben Keir Radnegde, a neves brit sportújságíró fel sem néz, közönyösen eszegeti szendvicsét. Közben osztják a fotósmellényeket, déja vu érzésem van. A magyar–osztrák alatt, a saint-étienne-i sajtóközpontban is úgy éltem át Szalai és Stieber gólját, hogy közben a hangosbemondón valaki a furcsa országokból érkező emberek furcsa neveinek kiejtésével küszködött. Király rosszul jön ki, tizenegyes, gól. Mellettem két portugál pacsizik, a magyar győzelem rontaná kilátásaikat.

A második félidőre helyet szorítanak maguk közé a magyar tévések, annyi „Na!”-t öt ember nem kiabált még negyvenöt perc alatt, mint mi a magyar támadások során. Dzsudzsák-szabad, hátha. Nem. Kleinheisler-lövés. Nem. Mennyi van még hátra? Tíz perc. Nyolc. Öt. Nikolics beadás, Saevarsson belenyúl – igeeen! A sajtóteremben ordít a magyar sarok, én egy vadidegen operatőr hátát csapkodom. A hosszabbításban izlandi szabad, kivágódik, lövés, lepattan – vége!

Azaz, dehogy van vége…

CSILLAG PÉTER