Egyetlen másik Formula–1-es istállót sem övez akkora rajongás, tisztelet és érdeklődés, mint a Ferrarit, amely nélkül elképzelhetetlen lenne a sportág. Múltját, eredményeit, legendáit tekintve páratlan csapatról van szó, épp ezért is elképesztő belegondolni, hogy az egyéni vb-címet 14, a konstruktőrit pedig 13 éve nem sikerült elhódítania. Idei biztató évadkezdete fényében viszont újra él a remény, hogy a Scuderia visszatalál a nagy elődök által kitaposott ösvényre.
SCHUMACHER TÁVOZÁSÁVAL SZÉTESETT AZ ARANYCSAPAT
Amikor néhány perccel a 2006-os Olasz Nagydíjon aratott nagyszerű győzelme után Michael Schumacher bejelentette, hogy az idény végén visszavonul a Formula–1-től, az olyan volt, mintha tőrt döftek volna a Ferrari-rajongók szívébe. Noha ezután is kitartóan hittek imádott csapatukban, legbelül sejtették, a legenda távozásával véget érhet az aranykorszak, félelmeik nem sokkal később be is igazolódtak. Mert igaz ugyan, hogy az akkori technikai éra utolsó két évében a csapat még Kimi Räikkönennel „lendületből” nyert egy egyéni, illetve két konstruktőri vb-címet, ez idő alatt a többi kulcsfigura (Jean Todt csapatfőnök, Ross Brawn technikai igazgató, Rory Byrne főtervező) is elhagyta Maranellót, így Schumacher távozásával valóban nem maradt el a dominóhatás.
Olyan csapat hullott szét ekkor, amely az 1999 és 2008 közötti tízéves periódusban nyolc konstruktőri
PECHES ÉVADZÁRÓK, ÜRES ÍGÉRETEK, BELSŐ FESZÜLTSÉGEK
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a 2010-es és a 2012-es egyéni vb-címet Fernando Alonso elképesztően szoros küzdelemben bukta csak el egyaránt az évad utolsó futamán, vagyis minimális szerencsével a Domenicali-korszak is sokkal szebben festene. Ami azonban a Ferrari-rajongók szemében megbocsáthatatlan bűn, hogy a csapat mindeközben az óriási lehetőségekkel kecsegtető 2014-es radikális technikai szabályváltozásokra nem készült fel tisztességesen. Az akkor már a Mercedest irányító Brawn elmondta, ők az istállón belül évekkel korábban elkülönítettek egy munkacsoportot, amely kizárólag a jövőbeni projekttel foglalkozott, és ennek a munkának a gyümölcsét aratták le az új érában.
A motorgyártás terén évtizedes hagyományokkal büszkélkedő Ferrari eközben gyakorlatilag magától értetődőnek vette, hogy V6-os turbóhibrid hajtóegysége rögtön a legjobbak közé tartozik majd, és nem is fektetett annyi energiát megtervezésébe, mint a Mercedes. Pedig Montezemolo ettől várta a nagy áttörést, és korábban gyakran nyilatkozta is, hogy az F1-ben túl nagy szerepe van az aerodinamikának, pedig ők autókat, nem repülőgépeket akarnak építeni. A háttérben zajló munka azonban csapnivalóan sikerült, mert a csapat még úgy is a vert mezőnybe került, hogy 2013 második felét már feláldozta az új éra oltárán.
A botrányos 2014-es évadkezdet láttán a Ferrari akkori vezérigazgatója, Sergio Marchionne tajtékzott dühében, és nem látott más megoldást, mint „kitakarítani” az istálló teljes vezetőségét az elnöktől kezdve a csapatfőnökön át a technikai igazgatóig. A teljes megújulás szép jövőképpel kecsegtetett, csakhogy mindenki tudja, az F1 élmezőnyében a sikeres építkezés legalább négy-öt éves folyamat, és a legutóbbi világbajnoki cím már így is csupán távoli emlék volt. A csapatfőnöknek kinevezett Maurizio Arrivabene irányításával aztán 2017-2018-ra formálódott egy olyan brigád, amelynek hosszú idő után végre ismét esélye nyílt elhódítani a vb-trófeát. Ebben az időszakban több nagydíjon is sikerült erőből megverni a Mercedest, csakhogy a végjátékban rendre homokszem került a gépezetbe, ami szép lassan belső feszültségekhez vezetett. Technikai, stratégiai és versenyzői hibák sora borzolta a kedélyeket, miközben a nagy ellenfél legyőzéséhez tökéleteshez közeli teljesítményre lett volna szükség.
Az akkori technikai igazgató, Mattia Binotto meg volt róla győződve, hogy kompetens csapatvezetéssel autóik képesek lettek volna megnyerni a világbajnokságot, ezért válaszút elé állította Marchionnét: vagy Arrivabene megy, vagy ő. Mivel a reménykeltő konstrukciók Binotto technikai iránymutatásával készültek, 2019-re megkapta az istálló teljes irányítását, csakhogy a belső csatározások mintha felőrölték volna a gárda erejét, így az idénykezdet maga volt a katasztrófa. A kilátásokat tovább rontotta, hogy az új csapatfőnök is a nulláról akarta kezdeni az építkezést, vagyis borítékolható volt, hogy újabb évek mennek pocsékba, miközben a Ferrari drukkerei több mint egy évtizede nem örülhettek világbajnoki címnek.
A Bahreini GP dobogósai: 1. Leclerc (Ferrari), 2. Sainz (Ferrari), 3. Hamilton (Mercedes). A Szaúdi GP dobogósai: 1. Verstappen (Red Bull), 2. Leclerc (Ferrari), 3. Sainz (Ferrari). Az egyéni bajnokság élmezőnye 2 futam után: 1. Leclerc (Ferrari) 45 pont, 2. Sainz (Ferrari) 33, 3. Verstappen (Red Bull) 25, 4. Russell (Mercedes) 22, 5. Hamilton (Mercedes) 16. A konstruktőri bajnokság élmezőnye 2 futam után: 1. Ferrari 78 pont, 2. Mercedes 38, 3. Red Bull 37, 4. Alpine 16, 5. Haas 12. Következik: Ausztrál GP (április 10.) |
NEGYVENÉVES MÉLYPONTUTÁN JÖHET EL AZ ÁTTÖRÉS
Eleinte úgy tűnt, Binotto túl nagy fába vágta a fejszéjét, mert az évad második felében hiába született
A Ferrari rajongói most mindkét vb-tabellát párás tekintettel nézegethetik, de ők is jól tudják, csak az számít, november 20-án este kinek a neve áll majd az egyes szám mellett.
Alberto Ascari (olasz) Már az F1 legelső idényétől, 1950-től fogva a Ferrari színeiben versenyzett, és 1952-ben, majd azt követően 1953-ban is a csúcsra vezette az alakulatot. Első világbajnokaként a csapat nagybetűs legendája. |
Juan Manuel Fangio (argentin) Vándormadár típus volt, ami nem is csoda, hiszen az 1950-es évek egyik legjobbjaként kapkodtak utána az élcsapatok. A Ferrarihoz 1956-ban csatlakozott, és rögtön meg is nyerte a világbajnokságot. |
Mike Hawthorn (brit) Egy év kihagyással 1952-től versenyzett az olasz csapat színeiben, és 1958-ban rendkívül erős, kiegyensúlyozott idénnyel lett az F1-történelem első brit világbajnoka. Diadala után rögtön visszavonult. |
Phil Hill (amerikai) Eleinte Le Mans-ban képviselte a Ferrarit, majd az F1-ben is lehetőséget kapott. 1961-ben tragikus körülmények között szerezte meg a vb-címet Monzában, ahol ellenfele, Wolfgang von Trips halálos balesetet szenvedett. |
John Surtees (brit) Gyorsaságimotoros-világbajnokként nyergelt át az F1-be 1962-ben, és máig egyedülálló módon 1964-ben a Ferrarival már ott is vb-címet ünnepelt, miután az idényzáró utolsó köreiben minden a kezére játszott. |
Niki Lauda (osztrák) Pragmatizmusával és nyers őszinteségével rángatta ki a középszerűségből a csapatot, amelyet 1975-ben és 1977-ben is vb-címre vezetett, 1976-ban pedig szörnyű balesete ellenére is az idényzáróig harcolt. |
Jody Scheckter (dél-afrikai) Nyolcadik F1-es idényében, 1979-ben igazolt a Ferrarihoz, ahol minden rutinját és tudását be kellett vetnie ifjú, tehetséges csapattársa, Gilles Villeneuve-vel szemben. Erőfeszítéseit siker koronázta, vb-címmel zárt. |
Michael Schumacher (német) Megváltóként érkezett 1996-ban, de sokáig elkerülte a szerencse, így először 2000-ben ünnepelt vb-címet a Ferrarival. Onnantól viszont 2004-ig nem volt megállás, összesen öt vb-trófeát szerzett a csapattal. |
Kimi Räikkönen (finn) Schumacher utódját látták benne, és bár 2007-ben a drámai idényhajrában felért a csúcsra, a folytatásban már egyszer sem volt esélye a vb-címre, pedig még hét idényt lehúzott a Scuderia színeiben. |