Villeneuve a kedvence, bírja Verstappent, zsugázott Kubicával

– Mi a közös a tornában, az öttusában, a teniszben, az úszásban, a sznúkerben, a futballban és a gyorsasági autósportban?
– Én – mosolygott Wéber Gábor, az M4 Sport csatorna Formula–1-es szakkommentátora. – Ezekbe a sportágakba mind belekóstoltam, és még ezeken kívül is jó néhány kerülhetne a sorba. A szüleim sportoltak, engem is a sportra neveltek, s a mai napig szoros a kötelék: nagyon sok sportot nézek és űzök magam is. Talán kevesen tudják, de többedmagammal én alapítottam a Magyar Baseball Ligát, amely azóta két osztállyal és harminc fölötti csapatlétszámmal működik, már a kilencvenes évek elején belekóstoltam az amerikaifutballba, szeretem az NBA-t az NHL-t, de tulajdonképpen a végtelenségig tudok sportot nézni

– Azt mondják, a sport megtanít nyerni, de megtanít veszíteni is. Ön tud veszíteni?

– Megtanultam. Nem mondhatnám, hogy szeretek, de már tudok.

– Melyik sportág tanította meg rá?
– Az autósport. Akkorra nőtt be a fejem lágya annyira, hogy megértsem: hiába vagyok jó, nem vagyok legyőzhetetlen. Hogy nem mindig sikerül a maximumot nyújtani, s hogy vannak nálam jobbak. El kellett fogadnom, hogy még ha jó napom van, akkor is befolyásolhatnak a külső körülmények: kilöknek, vagy technikai hiba hátráltat, kiütöm az autó alól a futóművet egy versenybalesetben... Nehéz elfogadni, de muszáj. Egyrészt, hogy ne hurcold magaddal a kudarcélményt a következő futamra, másrészt, hogy az adott versenyből, az aktuális helyzetből is megpróbáld kihozni a maximumot.

– A tyúk volt előbb vagy a tojás? Előbb autóversenyző akart lenni vagy sportriporter?
– Az én életemben nem volt ilyen tyúk-tojás pillanat. Három-négy éves korom óta érdekelt az autósport, a Formula–1 minden aspektusa.

– Egyáltalán közvetítette akkor már a tévé Magyarországon?
– Nem. Óvodásként a német Stern magazinban közölt cikkekből, az Autó-Motorban írt rövid beszámolókból, fekete-fehér képekből tájékozódtam. Nem tudtam németül, de amit a képek elmeséltek, az nagyon magával ragadott. Később megkaptam az Autóversenyzők és versenyautók című könyvet, megnéztem vagy hatszázszor a Sebességláz című filmet, szóval ért egy csomó impulzus, ami táplálta a tüzet. Magával ragadott a motorsport világa, miközben még jó néhány másik sportágat is követtem. És érdekes, hogy hetvenhatból sem arra az osztrák futamra emlékszem, amelyet elsőként közvetített a Magyar Televízió, hanem Niki Lauda balesetére, amely majdnem az életébe került. Azt nyilván részletesen taglalták a német újságok.

– Sokat tett azért, hogy információhoz jusson?
– A lehető legtöbbet. Kilenc-tíz évesen addig mentem házról házra, amíg nem találtam egyet a balatoni szomszédok közül, aki tudta fogni az ORF adását. Tisztában voltam vele, mikor kezdődik a verseny, vártam a híreket. Amelyek persze nem jöttek azonnal, mint manapság, volt, hogy csak egy rövid beszámolóhoz jutottam hozzá, s volt, hogy nem is tudtam, az adott évben hogy néznek ki az autók, mert a tudósításhoz sokszor nem volt kép. Javult a helyzet, amikor a Telesport minden év végén összefoglalót adott a szezonról. Mert azokban már láthattam a Tyrrellt menet közben, egy-két balesetet, és például azt, miként néz ki élőben egy pálya. Addig ugyanis csak rajzokat láttam a pályákról, azok alapján képzeltem el, milyenek lehetnek, de a mozgókép új dimenziót nyitott. Aztán nagy szerencsémre lett Magyar Nagydíj...

– Gondolom, nem is lehetett kérdés, hogy ott lesz-e az elsőn.
– Nemigen. Sohasem felejtem el, a kommentátorfülkék fölötti meredek dombon ültem, amelyen akkor még nem nőtt ki a fű, viszont nagyon jól be lehetett látni onnan a pályát. Néha még eszembe jut, amikor megyek fel közvetíteni a fülkébe: tinédzserként nem gondoltam, hogy harminc-harmincöt évvel később ott ülök az egyik fülkében azok közül, amelyekben akkoriban James Hunték kommentáltak. Pedig akkor már nagyon is az volt a célom, hogy kommentátor legyek.

– Mennyire rögös út az, amelyet választott?
– Ezen az úton semmire sincs biztosíték. Nincs iskola, amit ha elvégzel, biztosan odaadják neked a mikrofont. Önmagában semmit sem jelent, ha elhatározod, hogy riporter szeretnél lenni. Fontos, hogy van-e hozzá adottságod, ismered-e annyira a sportágat, amennyire kell, és még sorolhatnám. Régen azért volt nehéz ez a szakma, mert alig volt információ, most meg azért nehéz, mert túl sok van, és nehéz kiszűrni az álhíreket.

– És persze a nézők öntől várják a megoldást. Hogy elmondja, mi miért történik a pályán.
– Ez egyáltalán nem zavar, mert szerencsére könnyen átlátom a pályán zajló eseményeket. Persze, így is van, hogy nem veszek észre valamit, mert éppen a részeredményeket, az élő adatokat böngészem, nem a képernyőt. És el kell fogadni azt is, hogy van kérdés, amelyre nincs azonnal válasz, mert a csapatok bezárják az ajtót az orrunk előtt. Ha tudják, mi a gond, akkor sem mondják el az újságíróknak. Ezért nevetek, amikor bennfentes infókról hallok. Egyetlen csapat sem árulja el a titkokat, pláne nem egy újságírónak. Néha pedig csak várni kell, információkat gyűjteni, és akkor kialakítani az összképet, amikor az utolsó puzzle is a helyére kerül.

– Volt, hogy rajongott egy pilótáért?
– Gyerekként. Niki Lauda volt az első nagy kedvencem, s utána jött Gilles Villeneuve. A gyerekkori rajongást nehéz megmagyarázni, mert az annyira tiszta és szép, hogy teljesen mindegy, miért alakul ki, de én Gilles Villeneuve versenyzői stílusával, habitusával tudtam azonosulni hat-hét éves koromtól – egyszerűen láttam benne a tüzet, s később ugyanúgy álltam a versenyzéshez, ahogy ő annak idején. Egyébként mindig is az olyan típusú pilótákat kedveltem, mint Gilles Villeneuve, Jean Alesi vagy a maiak közül Max Verstappen. De ez nem azt jelenti, hogy drukkolok Verstappennek, vagy jobban kedvelem, mint bárki mást a mezőnyből, mert ez nem igaz. Akkor is ugyanúgy közvetítenék, mint most, ha a húsz versenygépet az ABC betűi alapján neveznék el. Nekem az a lényeg, hogy a versenyző és az autó egysége miként működik a pályán, s nem számít, hogy az adott pilótát emberileg kedvelem-e, meghívnám-e egy pohár borra vagy sem.

– Kivel zsugázna végig egy estét?
– Zsugáztam már jó néhány emberrel, sőt, volt, hogy én szerveztem a partit. Kétezerkilencben történt, amikor Felipe Massának volt az a hatalmas balesete a Ringen, amikor eltalálta a fejét a rugó. De még előtte, csütörtökön elmentünk egy BMW-sajtóbeszélgetésre, s ameddig vártunk Nick Heidfeldre, szóba elegyedtünk Robert Kubicával. Először a lengyel szurkolókról esett szó, majd bedobtam, hogy foglalkozik-e mással a versenyzésen kívül. Mondta, hogy pókerezik, sőt, magyarokkal is szokott játszani az interneten, és elkezdte sorolni a neveket. Mivel akkoriban én is játszottam, mindenkit ismertem, akit említett, ettől persze teljesen felvillanyozódott, és mondta, hogy hozzunk össze egy partit. Így történt, hogy szombat este mentem értük a szállodába – Kubica is beszervezett néhány pilótát –, és fél nyolctól majdnem éjfélig kártyáztunk. Persze, amikor megérkeztem értük, az első kérdés az volt, tudok-e valamit Massáról, mert mindenki nagyon aggódott, de utána alig esett szó a Formula–1-ről.

– Jó kis sztori, gondolom, nem az egyetlen.
– Ennyi év alatt sok minden történik az emberrel, egyszer talán megírom majd az emlékirataimat. Más kérdés, hogy egyikről sem lesz fotó, mert én soha életemben nem készítettem szelfit a versenyzőkkel, mint ahogy arra sem vállalkoztam – az ismerősök unszolására sem –, hogy bárkitől autogramot kérjek. Egyszerűen azért, mert én a fejemben gyűjtöm az emlékeket, magamnak szeretem megélni a pillanatokat. Még akkor is, ha ez fura lehet, hiszen nagyjából egymillió embernek beszélek futamról futamra. De higgye el, ha csak anyukám hallgatná, vagy ha csak Szujó Zoli, én akkor is ugyanezt mondanám.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. március 23-i lapszámában jelent meg.)