Miután a monacói utcai pálya teljesen más beállításokat követel, mint az összes többi helyszín, a Williams – akárcsak a többi csapat – egy teljesen új beállítású autót vitt el a hercegségbe. Ugyan a GP2-ben már versenyzett itt Nico Hülkenberg, azért természetesen izgult, mielőtt egy F1-es versenygéppel is végighajthatott Monaco szűk aszfaltján. A csütörtöki szabadedzés után vállalkozott arra, hogy elmesélje, milyen érzések kavarogtak benne, miközben mondjuk elszáguldott a híres kaszinó mellett.
„Bevallom, kicsit a torkomban dobogott a szívem, amikor a célegyenesre ráfordulva megkezdtem az első teljes körömet. Persze ez nem jelentette azt, hogy elvettem volna a gázpedálról a lábam, az első kanyarig például hetesig felváltva elérjük akár a 270-es tempót is. Ekkor viszont egészen kettesig vissza kell váltanunk, majd az emelkedőn megint jöhet a nagyobb sebesség, és a kaszinó előtti kanyarkombinációig ismét elérjük hetesben a 260-270 km/h-ás sebességet."
„A kaszinónál már csak hármasban megyünk, és az azt követő rövid egyenes szakaszon az aszfalt egyenetlensége miatt is figyelnünk kell – folytatta Hülkenberg. – A Mirabeau és a Portier kanyar között haladunk át a Formula–1 leglassabb részén, hisz a visszafordítónál egyesig kapcsolunk vissza és a sebességünk szinte sosem éri el az ötvenet. A Portier-ből kijőve jön a pálya leggyorsabb szakasza, az alagút, amelyet kettesben, nyolcvan körül kezdünk el teljesíteni, és mire újra kijövünk a napfényre, már hetes fokozatban majd 300 km/h sebességgel száguldunk. Ahogy elhagyjuk az alagutat, néhány pillanatra alig látunk valamit a hatalmas fényváltozás miatt, ám roppantul észnél kell lennünk, hisz rögtön jön egy nagyon nehezen bevehető kettős kanyar, amit már sokan levágtak a nagy igyekezetükben.
Mikor ezen túl van az ember, akkor az uszodáig egy aránylag gyors rész következik. A lendületünket itt csak egy kanyar töri meg, ám ekkor is maximum négyesig kapcsolunk vissza, és a 160-ról szinte azonnal kétszázig emeljük a tempót, majd az uszodához érve jön ismét a fékezés – ekkor hat ránk a legnagyobb erő: 3.6 –, majd kettesből éppencsak arra van lehetőségünk, hogy négyesig felváltsunk, mert jön a legendás Rascasse, melyet egyesben, körülbelül hatvanas tempóban teljesítünk. Az utolsó kanyar után pedig ráállunk a gázra, és kezdődik minden újra. Fantasztikus érzés!"
„A pályán végig nagyon figyelnünk kell, hisz a szalagkorlát az esetek nagy részében csak centikre van tőlünk, és elég egy pillanatnyi kihagyás, máris vége a versenynek. Előzési pont szinte nincs is, talán az alagút utáni lassítóknál van esély kifékezni a másikat, így Monacóban talán minden pályánál fontosabb a minél előkelőbb rajthely megszerzése" – vonta le a következtetést a fiatal német versenyző.
|