Formula–1, IndyCar: ...és aztán egyszerűen csak elsétáltak...

Egy dolog közös ezekben a balesetekben: az érintett pilóták hatalmasat – vagy kacagtatót – buktak, és aztán egyszerűen csak elsétáltak az esés után, azaz súlyosabb sérülés, kórházi kezelés nélkül megúszták az ütközést. Éppen ezért fontos hangsúlyoznunk, hogy kimaradtak összeállításunkból azok a balesetek, amelyek után a pilóta nem csak egyszerű orvosi kivizsgáláson esett át, vagy nem vehetett részt a soron következő versenyen. Ezért nem szerepel például Robert Kubica 2006-os montreali bukása, Rubens Barrichello 1994-es imolai pályaelhagyása, vagy Mika Häkkinen 1995-ös gumifalba csapódása Adelaide-ben.

Afféle étvágygerjesztőként rögtön megmutatnánk hogy néz ki a szendvics az autóversenyzés világában: az IndyCar-sorozat 1998-as szezonjában az Elkhart Lake-i Road America-pályán rendezett verseny 11. körében a második helyen haladó Bryan Herta az ötödik kanyarban megcsúszott fékezés közben, és az aszfaltcsík melletti kerítés mentén hátrafelé gurulva megállt. Néhány másodperc múlva aztán érkezett a kanyart szintén elrontó Alex Barron...



Maradva még a tengerentúli szériánál: a legendák is csak emberek, amit Mario Andretti bizonyít. Az egyetlen autóversenyző, aki a Formula–1-ben és az IndyCarban is bajnoki címet szerzett, győzött a nagy presztízsű daytonai NASCAR-futamon, valamint az IndyCar csúcseseményének számító Indy 500-as futamon, az 1991-es detroiti Indycar-versenyen egyszerűen belecsattan a pályamunkásk vontató jármúvébe. És ki érkezik 0:24-nél? Hát persze hogy Mario fia, Michael – aki egyébként abban az évben bajnok lett a szériában.



Mario Andretti igazi megszállott, amit jól mutat, hogy visszavonulásából is visszatért 2003-ban, hogy fiát, Michaelt segítse. Beugrott tesztelni az indianapolisi oválpályára, és sokáig minden rendben is ment. Két perccel az edzés vége előtt azonban egy korábbi baleset után pályán maradó törmelék letörte autója első szárnyát. Az eredmény: dupla hátraszaltó, 320 kilométeres óránkénti sebességgel. A 63 éves nagypapa kicsit bevágta az állát, más baja nem esett...



Ha már szaltó, ennek a műfajnak Dario Franchitti a legnagyobb művelője. A 2007-es év IndyCar-bajnoka az összetett elsőséget hozó idényében előbb Michiganben, majd alig két hét múlva Kentuckyban is légi útra állt járgányával. Franchitti Michiganben az első helyért csatázott Dan Wheldonnal – rövid röppálya és tömegbaleset lett a vége, a versenyt heten fejezték be, a karambolban senki sem sérült meg. Két hét múlva, Kentuckyban a skót nem vette észre, hogy leintették a futamot, így már a 8. helyen célba érve mutatott be egy szaltót, miután felöklelte a kockás zászlót (vele ellentétben) észlelő Mucuura Koszukét.





Természetesen a Formula–1 sem mentes a szaltóktól; a legszebb, már-már művészi „példányt” még 1993-ban Christian Fittipaldi vezette elő a monzai futam utolsó körében. Minardijával ráfutott csapattársa, Pierluigi Martini hátsó kerekére, szaltózott egyet, majd átgurult a célvonalon – nyolcadikként. Ha pontoznánk, sajnos nem adhatnánk tízest, mivel a landolás közben elhagyta a jobb hátsó kerekét. Így csak 9.1-et kap.



Persze a kockás zászló meglehetősen ritkán lát ilyen baleseteket, sokkal gyakoribb, hogy a rajtnál történik jelentős kalamajka. Sokaknak most nyilván az 1998-as belga verseny ugrik be elsőként, ám először mégis egy korábbi futamot mutatunk. Az 1989-es francia GP startja a Paul Ricard-pályán igencsak kaotikusra sikerült: Maurício Gugelmin elrontotta a szűk jobbkanyar előtti féktávot és ez elég is volt a hatalmas balesethez – amely szerencsére inkább látványosan alakult, mint veszélyesen.



Gyorsan visszaugrunk még egy évet, az 1988-as Mexikói Nagydíjhoz, ahol az időmérőn Philippe Alliot a célegyenesben elvesztette az uralmát Larousse-Fordja fölött, és több mint 240 kilométeres sebességgel indult az emberekkel tömött boxutca fala felé. Hatalmas bukása után nemcsak hogy senki sem sérült meg, de még a rommá tört kocsit is újjáépítették a csapat szerelői, így elindult a versenyen. Más kérdés, hogy a felfüggesztés hibája miatt végül 13 kör után kiállt.



Ha már az előbb Belgiumot említettük, akkor azért minden idők legnagyobb rajtbalesetét is megmutatjuk: az 1998-as futam startjánál a szakadó esőben az első hajtűt még bevette a mezőny, ám a gyors Eau Rouge-kanyar előtt David Coulthard és Eddie Irvine autója összeért, ami elég volt a láncreakció beindításához. A mérleg: 13 roncsautó, egyetlen sérült nélkül.



Jacques Villeneuve, 1997 F1-es világbajnoka egy évvel később az időmérőn megpróbálta bevenni az Eau Rouge-t. Nem sikerült neki, és igencsak csúnyát esett, ám gond nélkül megúszta. Pedig az autó becsapódásának a szögét és a BAR maradványait elnézve elképesztő mázlija volt.



Ha Villeneuve szerencséjére az elképesztő szót használtuk, akkor nem tudjuk, mit mondjunk Kathrine Legge esetére: az angol hölgy a már említett Road America-pályán 2006-ban mászott fel a drótkerítésre, miután leszakadt a hátsó szárny a ChampCar autójáról. "Beütöttem kicsit a térdem, amikor fejre állt a kocsi" – mondta Legge az esés után, amely valóban „komoly" sérülést okozott, figyelembe véve, hogy autója ripityára tört és még lángra is kapott...



Nem állítjuk, hogy a következő baleset hasonlít Legge bukásához, ám közös pont, hogy a pályamenti kerítés itt is szerephez jut: a 2003-as brazil futamon előbb Mark Webber szállt el, és küldte középre jobbról a gumifalat alkotó abroncsokat, majd jött Fernando Alonso, aki a bal oldali gumifalat bontotta le. Főleg a spanyolnak volt szerencséje, hogy sértetlenül megúszta, mert ahogy eltalálta a pálya közepén heverő gumit, látszik, amikor a jobb első kereke átcsapódott az autója orrán. Egy ilyen kerékcsapás pedig végzetes lett volna, ha a bukósisakját találja el, és bizony volt már ilyenre példa a Formula–1-ben...



Brazíliából még egy esetet idéznénk fel: 1994-ben a verseny 35. körében Eddie Irvine és Jos Verstappen éppen Éric Bernard Ligier-jét akarta lekörözni, amikor Irvine kikergette a gyepre a hollandot. A végeredményt lásd alább; az ugródeszka szerepében a McLarenben ülő Martin Brundle.



Egyébként ha már az első videóknál az IndyCar klasszikusait emlegettük, nem árt megemlékezni a Formula–1 klasszikusairól sem. A Monacói GP ugyan a száguldó cirkusz leglassabb pályája, mégis jó néhány súlyos balesetet feljegyezhettünk már ott. Elég csak Karl Wendlinger 1994-es ütközésére gondolni, amely után az osztrák hetekig kómában volt. Alex Caffi karcolás nélkül megúszta, amikor 1991-ben belecsúszott a falba és gyakorlatilag lerobbant mögüle a komplett Footwork-Porsche. Érdekes élmény lehetett az olasz pilóta számára, amikor menetiránynak háttal csúszva megállapíthatta, hogy lehagyta a hátsó szárnyát.



Ha pedig már klasszikusokat emlegettünk, akkor nem maradhat ki a felsorolásból a Formula–1 történelmének legeredményesebb versenyzője, Michael Schumacher sem. Igaz, csak Luciano Burtinak hála kerülhet be az összeállításunkba. A 2001-es Német Nagydíj rajtjakor a brazil nem vette észre időben a hibás autójával csak lassan nekilóduló Schumachert, és hely híján fölülről próbált előzni. A versenyt újraindították, és mindketten ott lehettek a megismételt startnál – igaz, mindketten ki is estek, egyaránt a 23. körben, de egymástól függetlenül.



Ha az elején demonstráltuk, hogy néz ki egy szendvics az autósport világában, akkor hasonló nyomvonalon haladva bemutatnánk az "ideális" csapatszellemet is: a GP2 2007-es francia futamán a ma már ismét a Formula–1-ben szereplő Timo Glock és csapattársa, Andreas Zuber az első két helyről indulva viszonylag gyorsan lerendezte a rajt problémáját.