Szilágyi Áron: Nem biztos, hogy a műtét nélkül egyáltalán folytattam volna a vívást

A 35 esztendős sportember mesélt a rehabilitációjáról és arról, hogyan sikerült az első versenye a sérülése óta, hiszen múlt héten a szöuli Grand Prix-viadalon újra vívott, ahol a legjobb 64-ig jutott.

„Egy hónappal az olimpia után, szeptemberben volt egy Achilles-ín-műtétem, amivel már régóta adósa voltam a testemnek, és ekkor jutottunk el odáig, hogy pontot kellett tenni ennek a problémának a végére – nyilatkozta Szilágyi Áron. – A nagyszerű orvosi csapatnak hála sikeres is volt az operáció, majd azóta a rehabilitációt végeztem. (...) Az nagyon optimista terv volt, hogy el tudok majd indulni május elején a szöuli Grand Prix-n, és nagyon hálás vagyok a rehabcsapatnak, hogy ez összejött. Titkon reménykedtem benne, hogy oda tudok érni a legjobb 16 vagy akár a nyolc közé, aztán a világranglista-vezető Sébastien Patrice-szel sorsoltak össze a legjobb 64 között... Viszont örültem, hogy túléltem a selejtezőnapot, amelyen 2010 óta nem kellett vívnom, és a lábam is elég jól reagált – voltak fájdalmaim utána, de azt kezelésekkel sikerült minimalizálni, és másnap újra fel tudtam állni a pástra.”

Az is szóba került, hogy maga a műtét bizonyos szempontból még segítette is a sportolót: „Őszintén megvallva, az ötödik olimpiám, az ötödik érmem után, ha egészséges vagyok, nem biztos, hogy olyan könnyű lett volna a következő szezonra megtalálni a motivációt. Nem biztos, hogy a műtét nélkül egyáltalán folytattam volna a vívást. Persze nem mindig sikerült erre ilyen pozitívan tekinteni, voltak nehéz pillanatok is. Például amikor rajtam volt a rögzítő, és otthon rosszul léptem, majd ráestem a műtött sarkamra, ami miatt könnyeztem a fájdalomtól, akkor megfordult a fejemben, lesz-e ebből még egyáltalán sport, nemhogy élsport. Aztán persze megnyugtattak, hogy nem történhetett semmi baj, mert úgy van összevarrva az Achillesem, hogy az többé nem fog elszakadni.”

A mentális felkészülésről is szó esett, ennek fontosságáról, hogy pontosan milyen szerepe van az élsportban.

„Nem azért van szüksége sportpszichológusra vagy mentális coachra egy sportolónak, mert egy adott versenyen ő akar lenni a legjobb, mert azt meg akarja nyerni, és ez (a mentális felkészültség – a szerk.) lesz majd a nüansznyi különbség. Hanem azért, mert egyre nagyobb fizikai megterhelést jelent az élsport mindegyik sportágban, és bírni kell ezt a terhelést. Ha a vívást nézzük, heti 10-11 edzés van két-két és fél órán keresztül, mellette megfelelően kell táplálkozni, elegendő mennyiségű alvásra van szükség, illetve el kell menni gyógytornára, masszőrhöz, egyéb kezelésekre, s ez iszonyatos mennyiségű mentális erőt igényel. Tehát azért van szükség mentális felkészítőkre, hogy az ember fenntartható módon eredményes tudjon lenni az élsportban” – árulta el a háromszoros olimpiai bajnok kardvívó.

A teljes beszélgetés