Özbas Szofi: Éreztem, hogy a szervezetem már nem sokáig bírja

– Súlycsoportváltás után azonnal aranyérmet nyert a bakui Grand Slamen. Gondolta volna, hogy ilyen hamar jön a siker?
– Őszintén szólva nem gondolkodom ilyeneken, nem teszek magamra terhet. Minden hatás, ami ér, az még új, főleg mert az olimpia óta nem is versenyeztem – mondta Özbas Szofi, világbajnoki bronzérmes cselgáncsozó a Nemzeti Sportnak. – Nagy szükségem volt a tiszta lapra, és hogy így sikerült a bemutatkozás a hetven kilogrammosok között, az hatalmas löketet ad nemcsak nekem, hanem mindenkinek, akik segítettek ebben az átmeneti időszakban.

– Az olimpia után hogyan találta meg újra a motivációt a dzsúdóhoz, hogyan dolgozta fel, hogy nem úgy sikerült a párizsi szereplés, ahogy szerette volna?
– Párizs után volt egy mélyrepülés, de nemcsak nekem, hanem sok sportolónak. Ez természetes, hiszen az ember előtte megfeszítetten, erőn felül, abnormális tempóban próbál készülni valamire, ami aztán egy nap alatt véget ér. Történtek velem jó dolgok a verseny után, amik elterelték a figyelmemet, akkor nem is volt gondom a feldolgozással, inkább néhány hónappal később, amikor elkezdtem érezni, hogy rengeteg minden megváltozott, és nem akarom és nem is szabad ugyanazt erőltetnem, mint az olimpia előtt. Az nagyon különleges időszak volt, utána rengeteget küzdöttem, nem mindig találtam a helyemet, de a magánéleti teendőim elterelték a figyelmemet, sikerült vennem egy ingatlant, folytattam az egyetemi tanulmányaimat, és senki sem erőltetett rám semmit. Akkor még nem tudtam, hogyan, de biztos voltam benne, hogy visszatérek a dzsúdóhoz.

– Mikor kezdte érezni, hogy hiányzik az edzőterem, esetleg a versenyek?
– Érzelmileg rettenetesen kimerítő és megterhelő volt az olimpiai ciklusban, hogy folyamatosan menni kellett, pontosan elő volt írva, mikor mit kell csinálnom, nem számított, hogy én hogyan tenném a dolgomat. Amikor ez az erőltetett menet véget ért, akkor megnyugodtam, és kialakult az igény – ha nem is olyan formában, mint közvetlenül Párizs előtt –, hogy elmenjek edzésre. Kellett ehhez a tudat is, hogy a közösség, amelyhez tartozom, jó hatással van rám, ott nem számít, hányszor voltam eddig olimpián, és ebben az átmeneti időszakban nagy szükségem volt a pozitív közegre, ami az énképemet is jó irányba befolyásolta. Nem éreztem kényszert, és novemberben jött el az ideje, hogy újra elkezdjek tréningezni.

– Ekkor már tudta, hogy súlycsoportot fog váltani?
– Már az olimpia előtt is felvetődött, de akkor nem voltam döntési helyzetben, hiszen egész végig a hatvanhárom kilósok között készültem. Mindig volt azonban egy egészségügyi vonzata ennek, éreztem, hogy a szervezetem már nem sokáig bírja ezt a megterhelést, és hiába fogtam fel, éreztem, hogy a testemnek nem tesz jót, amit csinálok, érzelmileg is nehéz volt elengedni valamit, amiben sikeres voltam, világbajnoki bronzérmet szereztem, és meggyőzni magamat arról, hogy adhatok esélyt erre egy súlycsoporttal feljebb is. Ijesztő volt, de amikor novemberben visszatértem, az edzőim nem sürgettek. Erősítettem, edzettem, és szinte magától értetődően megszületett ez a döntés. Most igazán jól érzem magam, egészséges vagyok, így versenyezni egészen felszabadító volt testileg és szellemileg is.

– Akkor végleges döntésről van szó?
– Az olimpia nekem nem tett igazán jót, azért küzdöttem, hogy a négyévente rendezett legnagyobb versenyen megfeszüljek, és jól teljesítsek, teljesen félretettem magamat, a személyiségemet. A maximalizmusom azt mondatta velem „Szofi, ez egy behatárolt életszakasz, fontos, hogy jól legyél, de mindent úgy kell megcsinálnod, ahogy csak tudod”. Sokszor ösztönösen működöm, és ennek most teret adhattam. Ha az edzőmmel, Toncs Péterrel beszélne, ő valószínűleg mosolyogva egyetértene velem, hiszen tudja, nálam nem működik, ha szoros keretek közé szorítanak, és pontosan megmondják, mit csináljak, hiszen magamtól, a saját késztetésem miatt is elvégzem a szükséges munkát. De ha nincs meg a bizalom és sarokba vagyok szorítva, akkor falakat húzok magam köré, míg ha szeretetből csinálom a dolgom, akkor sokkal könnyebben megy. Az évek alatt erős kohézió alakult ki köztünk, amihez persze jó és rossz tapasztalatok is kellettek.

– A gyakorlatban mivel jár a súlycsoportváltás? Megváltozik ilyenkor az étrendje, edzésmódszere?
– Sokat nem kellett változtatnom, mert nagyjából hetven kiló a normális súlyom. Szerencsére gyorsan izmosodom, ami viszont a fogyasztásnál hátrány is volt, mert nemcsak folyadékot, hanem izmot is kellett veszítenem, hogy elérjem a hatvanhárom kilót. Mostanában leginkább az erőfejlesztésen dolgozunk, de az edzőim úgy látják, a jelenlegi fizikai állapotom elég a hetvenkilós mezőnyhöz.

– Mik a tervei a jövőben? Gondolom, kiemelt helyen szerepel a versenynaptárában a hazai rendezésű világbajnokság.
– Egyelőre a vébéig terveztem meg az évet, ez egy elég sűrű időszak, mert júniusig szinte az összes fontos verseny lemegy. Nem szeretek nagy távlatokban gondolkodni, a következő versenyem az osztrák Grand Prix lesz, aztán talán a grúziai Grand Slam, az Európa-bajnokság és a végén a hazai vébé, amelyre szerencsére nem kell utazni, itthon, nyugodt körülmények között készülhetünk.