Minden körülmény – Deák Zsigmond jegyzete

HA A HYPPOLIT, A LAKÁJ című kultikus filmben Schneider úr és Makács minden körülmények között az Operában volt, miért ne lehetne ugyanott a magyar sport krémje évente egyszer? Persze nem mindig történt ez így az Év sportolója-választás 1958 óta tartó, tehát immár hatvanhét éves históriájában, egy eldugott kis irodából jutott az esemény az Ybl Miklós tervezte csodás, neoreneszánsz stílusú remekműbe, a magyar kultúra egyik fellegvárába. S mivel a sport deklaráltan a kultúra része már az ókori görögök óta (testkultúra, ugye), ennél méltóbb kulisszákat nem is találhatnánk a gálának, amely az előző esztendő sikereit elérőket köszönti, ünnepli. Mindig jót mosolygok azon, amikor az örök elégedetlenkedők, egyben sport ellen beoltottak épp a sportolók „védelmében” mennek neki ennek az ünneplésnek, mondván, szegényeket senki sem kérdezte meg, hogy akarják-e mindezt. Mintha teher lenne bárkinek is szépen felöltözni és elmenni hazánk egyik legszebb épületébe, ahol őt köszöntik. Segítek, nem teher, így csinálják ezt a világon mindenhol, s az élet minden területén, legyen szó a Nobel- vagy Oscar-díjról, bármi hasonlóról. De nem baj, majd javaslom a házigazda Magyar Sportújságírók Szövetsége (MSÚSZ) elnökségének, hogy minden januárban küldjön ki egy körkérdést az érintetteknek, s aki azt válaszolja, az adott évben elérendő olimpiai, világ- vagy Európa-bajnoki címe, korszakos sikere ellenére nem tart igényt ilyesmire, ám legyen…

Ha már minden körülmény, ezeket viszont nehéz a végeredményben teljességgel megjeleníteni, mert az értékelés nem egzakt tudomány, hanem szavazás, érzelmekkel, egyedi nézőpontokkal és saját döntési ismérvekkel. Majdnem hatszáz kolléga nem lehet teljesen hülye, mondom úgy, hogy számos kategóriában az én voksaim sem jöttek be. Szívesen vitatkozom is bárkivel erről, ám nem csinálom azt, mint egy társasjátékozni szerető, veszteni viszont utáló ismerősöm, aki szerint az a jó játék, amelyikben nyer, s az a rossz, amelyikben nem. Mert ez is egy játék, amelyiket élvezni kell, s nincs benne győztes vagy vesztes, legfeljebb egy-egy első az egyenlők között. Van, aki hasonlóan gondolja és elegánsan fogadja a mindenkori sorrendet, s van, aki hőbörög. Szinte sosem a sportoló, az edző. Az mindenesetre minimum érdekes, hogy egy olyan sportág, amely bizonyos kategóriában arat, s a díjátadók között felülreprezentáltak a képviselői, akiknek a meghívására sokat költöttek a szervezők, egy másik kategória vélt sérelmei miatt hivatalos honlapján minősíthetetlen hangnemben alázza a rendezvényt. S vele bizony, ha nem venné észre, épp saját klasszisait.

Mindegy, gondolkozni nem kötelező, legfeljebb ajánlott. Én azért jövő ilyenkor is minden körülmények között az Operában leszek, köszönteni 2025 magyar sportját. A 2024-et ünneplő gáláról pedig megmarad Gulyás ­Michelle, Kós Hubert vagy Golovin Vlagyimir hálás mosolya és Bölöni László könnyei.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!