Karácsonyi dupla ünnep: Imre Géza ötvenéves

– Kicsit hihetetlen, hogy ötvenéves. Foglalkoztatja az idő múlása?     
– Annyira nem, hogy néha meg is lepődöm, ha valaki eszembe juttatja a koromat. Gyerekként olyan távolinak tűnt az ötven év, és akkor persze az volt bennem, hogy az ötvenesek már öregek. De most, hogy elértem idáig, amellett, hogy furcsa, nem is érzem magam annyinak, bár nem tudom, hogyan kell éreznie magát egy ötvenévesnek. Egy tízessel korábban leragadtam, onnantól nem nagyon számolom az éveket, az ötvenedik születésnapom sem hoz nagy változást az életemben.

– Viszont mégiscsak egy szép kerek szám. Melyik típusba tartozik: amelyik ilyenkor számot vet, amelyik bulizik egy nagyot, vagy amelyik majdhogynem szó nélkül átlép rajta?
– Mivel a születésnapom december 23-án van, nem állíthatom, hogy eget verő nagy bulikon szoktunk ünnepelni, hiszen az emberek ilyenkor általában nem érnek rá – de lehet, hogy azért sem történt így ez a múltban, mert nem vagyok az az önmagát ünneplő ember, még csak az sem, aki szereti, ha mások ünneplik. A versenyek persze más kategóriát képeznek, ott azért szereti az ember, ha ünneplik. Mivel karácsony előtt születtem, leginkább családi körben zajlottak a születésnapjaim: a szűkebbel 23-án, a tágabbal karácsonykor ünnepeltünk.

– A szüleinek ön karácsonyi ajándék volt, de a kis Imre Géza sohasem bosszankodott, hogy tulajdonképpen nincs külön születésnapja, hiszen az majdhogynem egybeesik a karácsonnyal?     
– Nem, hiszen karácsonykor egybegyűlik az egész család, vagyis az én születésnapomat mindig nagyobb körben tartottuk meg, ellentétben szegény húgoméval, aki július 23-án született – nyári szünet volt, mindenki nyaralt, még a család nagyobb részével sem találkoztunk olyankor, úgyhogy azt hiszem, neki azért rosszabb volt…

LANTOS „BONI” ÚTRAVALÓJA: JÓ HELYRE JÖTTÉL!     

– Azt mondta, nem tartozik a nagy bulizósok közé, és mi is szerény, visszahúzódó, halk szavú emberként ismerjük, ami azért némiképp ellentétben áll azzal, hogy küzdősportot űzött, ráadásul igen eredményesen: a páston egy másik Imre Géza állt?     
– Lehet, hogy ott éltem ki az ilyen irányú hajlamaimat, hogy ott munkálkodott bennem a másik legyőzése, amely a hétköznapjaimat sohasem jellemezte.

– Egy ilyen visszahúzódó fiú hogyan keveredik le a vívóterembe?     
– A vívással történő találkozásomnak több összetevője is volt. Az egyik, amikor a szüleim vártak rám az általános iskola előtt, megláttak egy hirdetést, amelyen az állt, hogy játékos vívást oktatnak a közelben. A másik, hogy elég jó reflexekkel voltam megáldva: nem mondom, hogy nem vertem le sok mindent az asztalról vagy bárhonnan, de ezek többsége sohasem ért földet, mert időben elkaptam őket. Aztán megerősítette a szüleim döntését, hogy vigyenek el vívni, amikor észrevették, a József nádor téren egy edzőterem üvegablaka előtt hosszan álldogáltam, mert érdekelt, mi zajlik odabent. Ráadásul éppen akkor nem sportoltam semmit, úgyhogy belevágtunk. És amikor először lementünk a terembe, összetalálkoztunk a két házzal mellettünk lakó Lantos Gabriellával, Bonival, aki azt mondta, jó helyre jöttem.

– Ezt hamar megérezte?     
– Nem voltam különösebben tehetséges, ügyes gyerek, de szerettem lejárni a terembe. És nagyon nagy szerencsém volt, mert olyan edzőhöz kerültem, aki tudott bánni a gyerekekkel. Kopetka Béla bácsi megszerettette velünk a sportot, a vívást, nála tanultuk meg, mi az a rivalizálás, mert például meghatározta, ki mikor kaphat, illetve ki mikor vehet pengét. Nagyon boldog voltam, amikor sokadjára rám került a sor, és én is megvehettem az első pengémet. Sokat köszönhetek neki, nagyon sok mindenre megtanított.

– Vállalom az elfogultságot: a vívás az egyik olyan sportág, amelyik rengeteget ad a fiataloknak. Fegyelemre, elhivatottságra nevel, megadja az összetartozás érzését, tiszteletre tanít.     
– Ez így. Persze sokan mondják, hogy a labdajátékokban például a csapatszellem erősebb, meg hogy azok a sportágak játékosabbak, de én a vívásban is megtaláltam ezeket. És szerintem mások is. Jót tesz a sportágnak, hogy itt sok verseny van egy-egy szezonban, mellette a vívás különlegessége, hogy fiúk és lányok együtt edzenek, ez – ahogy nő az ember – csak még inkább vonzóvá teszi a sportágat. Itt képes kialakulni egy olyan közösség, ahol mély barátságok, még szerelmek is szövődnek.

– Ha nem volt különösebben tehetségesként elkönyvelve, nyilván nem is tervezte, hogy ilyen hosszú ideig benne marad a sportágban.     
– Egyáltalán nem terveztem, hogy hosszú évekig vívni fogok, ebből a szempontból nem nevezném tudatosnak a pályafutásomnak, inkább minden csak szépen jött magából. És hát sokat köszönhetek a szüleimnek, mert kiváló géneket örököltem tőlük: azt nem mondom, hogy sérülésmentes volt a pályafutásom, de súlyos nem fordult elő.

– A pályafutásának rengeteg szép pillanata volt, emeljünk ki hármat – nem mindegyik kötődik feltétlenül a pásthoz. Az első Atlanta, de nem az olimpiai bronzérem, hanem a megismerkedése későbbi feleségével, az akkor már ismert kézilabdázó Kökény Beatrixszal. Hogyan viselte, hogy sokan a kapcsolatukkal is foglalkoznak, hogy az embereket érdekli a szerelmük, hogy már nem csak vívóként írnak önről?     
– Nekem duplán furcsa volt az egész, hiszen én addig vívóként sem voltam túlságosan ismert, még a sportágon belül sem feltétlenül tudta mindenki, ki is az az Imre Géza. Aztán jött, hogy én szereztem a magyar olimpiai csapat első érmét, azt a bronzot Atlantában. Ezek után pedig Magyarország egyik igen felkapott sportolójával kerültem közelebbi kapcsolatba – nem mondom, hogy akkor nem fordult fel kicsit az életem. Kellett hozzá egy év, hogy az egészet a helyére rakjam. Bea számára a felhajtás nem feltétlenül volt újdonság, ő korábban jobban hozzászokott már ehhez, nekem viszont mindez teljesen ismeretlen volt, nem is volt jó hatással a teljesítményemre sem, beletelt egy évbe, mire újra megtaláltam önmagam – a páston is.

– A második, szorosan a pályafutásához kapcsolódó találkozás már sportágon belüli. Sokan azt mondják, az évek során már-már testvéri viszony alakult ki ön és Boczkó Gábor között. Ez a szépsége mellett hozhatott némi nehézséget is, hiszen mégiscsak vetélytársak voltak a páston.     
– Én hosszú éveken keresztül az edzőtáborokban és a versenyek idején Fekete Attilával laktam egy szobában, amikor pedig Boczek bekerült a válogatottba, Kovács Iván szobatársa lett, csakhogy Iván később aludt el, Boczeket meg ez zavarta, így kerültünk mi egy szobába – és maradtunk is mindvégig együtt, bárhogy is alakult a válogatott összetétele.

– Az elejétől megvolt önök között az összhang?     
– Igen. Boczek a páston és mellette nagyhangú, de valójában nagyon is csendes ember. Emellett egy ritmusban pihentünk, sok mindenben hasonlítottunk és hasonlítunk egymásra, úgyhogy könnyű volt kijönni vele.

– Akkor is, ha előtte egyikük megverte a másikat a versenyen?     
– Ritkán vívtunk egymás ellen versenyeken, és a történethez hozzátartozik az is, hogy én őt még az edzéseken is alig-alig vertem meg.

IGAZÁN EMLÉKEZETESET ALKOTOTT A RIÓI JÁTÉKOKON     

– Na, akkor épp ide jön a harmadik momentum, mégpedig Rio, mert ott viszont éppen Boczkó Gábort verte meg a nyolcaddöntőben.     
– Az egy furcsa helyzet volt, hiszen én már napokkal korábban tudtam, ha az első kört mind a ketten sikerrel vesszük az olimpián, egymás ellen fogunk vívni. Boczek viszont sohasem nézte meg az ágát, nem is engedte, hogy bárki elmondja neki. Úgyhogy amikor leszálltunk Rióban, én a közös edzőnktől, Dancsházy-Nagy Tamástól megtudtam, mi várhat ránk, onnantól pedig úgy teltek a napjaink a közös szobában, hogy én hallgattam erről – Boczek meg nem kérdezett.

– Nem lehetett könnyű.     
– Nem is volt az… Boczek nem fogott ki jó napot, én meg iszonyatosan koncentráltam ellene az asszóban, hiszen korábban nem sok sikerélményem volt ebben az összevetésben. Az is lehet, annyira koncentráltam, hogy a későbbi nehézségeim abból adódtak, hogy erre az asszóra elment az energiám nagyobb része. És persze lelkileg is sokat kivett belőlem, hogy azzal az emberrel vívok olimpiai nyolcaddöntőben, aki a barátom, akivel sokszor több időt töltök, mint a feleségemmel.

– Azt mondja, ezen is múlott, hogy Rióból nem bajnokként tért haza?     
– Lehet. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy amikor kikaptam a döntőben, és túl voltam az újságírói kérdéseken, az első ember, aki várt rám a folyosó végén, az Boczek volt. Csak annyit mondott: tudom, mit érzel. És megölelt. Szerintem azok után, hogy én vertem meg őt, ő pedig így fogadott engem, és elsőként, mindent elmond kettőnk kapcsolatáról.

– Zavarja, hogy még mindig sokan kérdezgetik az elveszített riói döntőről?     
– Nem. Viszont el szoktam mondani, hogy a verseny másnapján találkoztam a negyedik helyezett svájci sráccal, és beszélgetni próbáltam vele – lelki társat kerestem a „nyomoromban”.

– Na de az ön nyakában azért ott volt az ezüst!     
– Éppen ezt mondta ő is, amikor beszéltem hozzá. Volt egy olyan érzésem, ha ott lenne a közelünkben egy benzineskanna, lehet, hogy felgyújtaná magát… Én viszont ezüstérmet szereztem, még ha ki is kaptam a döntőben.

– Risztov Éva szokta emlegetni, amellett, hogy még mindig gratulálnak neki a londoni győzelméhez, az emberek többsége elmeséli, hol volt és kivel, amikor nyert tíz kilométeren. Szerintem sokan tudunk arról is beszélni, mit csináltunk, amikor Imre Géza kikapott az olimpiai döntőben.     
– Minden sportoló álma az, na nem az, hogy második legyen egy olimpián, hanem hogy nyomot hagyjon maga után. Minden ötkarikás arany hatalmas teljesítmény, nagyszerű siker, de sajnos van, akire alig-alig emlékszünk – az én olimpiai ezüstérmemet tényleg nem felejtik el az emberek. Lehet, ha nyerek, már azt sem tudják, ki vagyok.

– Emlegettünk már neveket az ötven évéből, de ki az, aki úgy igazán meghatározta ezt az öt évtizedet vagy éppen a vívópályafutását?     
– A három edzőmnek nagyon sokat köszönhetek – ez olyan hármas, amelyre büszke lehetek. Mármint arra lehetek büszke, hogy ők voltak a mestereim. Mindhármukra felnéztem. Kopetka Béláról már beszéltem, őt Udvarhelyi Gábor követte, vele tíz évig dolgoztam együtt, tőle a vívás elméletéről és a sportágat körbevevő minden egyébről tanultam sokat. Aztán a pályafutásom végén jött Dancsházy-Nagy Tamás.

– Nem volt fura, hogy egykorúak?     
– Valamikor az ezerkilencszázas évek elején… Na jó, nem annyira régen, a kilencvenes évek elején egy kadétversenyen Tamás az egyik nap tőrben, a következőn meg párbajtőrben vert meg a négy közé kerülésért – akkor azért nem gondoltam, hogy jó néhány évvel később ő lesz az edzőm. Tamás emberileg nagyon sokat adott, azt pedig, hogy ilyen szépen szálltam ki a sportágból, egyértelműen a megértésének, az emberségének köszönhetem.

AZ ATLANTAI BRONZRA SZÍVESEN EMLÉKSZIK VISSZA     

– Maradt önben bármilyen hiányérzet egy ilyen hosszú pályafutás után?     
– Ha megkérdezik, melyik versenyre emlékszem vissza a legszívesebben, rendre az atlantai olimpiát, az ott megszerzett bronzot mondom.

– Azt hittem, a 2013-as budapesti világbajnokság csapataranya megelőzi még az olimpiát is.     
– Amúgy jól hiszi, mert ezt a versenyt mondanám rögtön Atlanta után – vagy mellett. Elképesztően jó volt hazai közönség előtt versenyezni, a sportolók nagy vágya az olimpia után az, hogy otthon mutathassák meg, mit tudnak. Szerencsés vagyok, hogy nekem megadatott mindkettő, és még sikeres is voltam. Vagyis ilyen szempontból nincs bennem hiányérzet. Persze jó lett volna, ha megvan az olimpiai arany, mert úgy teljes lett volna az éremkollekcióm, de ez van, változtatni rajta nem tudok, és olyan nagyon azért nem búslakodom emiatt. Az élet nem állt meg, miután kikaptam a riói döntőben. Amúgy azt hiszem, ha Atlantában nyerek, legfeljebb még négy évig maradok a sportágban, így viszont sokkal teljesebb pályafutást mondhatok magaménak – olyat, amely rengeteg szép élményt adott: sokat utaztunk, nagyon jó csapattársaim voltak. E tekintetben is szerencsésnek mondhatom magam.

– Tegyük fel, hogy a hatvanadik születésnapján újra beszélgetünk. Akkor már nem kérdezem mindarról, amiről most beszélt, de miről szeretne beszámolni, mi az, amire vágyik?     
– Szeretném, ha a gyerekeim sikeresek lennének, és itt nem feltétlenül a sportbeli eredményességre gondolok, hanem arra, hogy érjék el, amit szeretnének, valósítsák meg az álmaikat. A feleségemmel, Beával nagyon jól megvagyunk, azt hiszem, tíz év múlva is ugyanilyen jól megleszünk, a vágyam csak az e tekintetben, hogy a kapcsolatunk továbbra is működjön ilyen jól. És azért vannak terveim, vágyaim a sport és a munka területén is, például szeretném, ha a Budapesti Honvéd továbbra is sikeres egyesület maradna és ugyanígy szeretném, ha a vívás az maradna.

– Vagyis most kerek minden, elégedett ember az ötvenéves Imre Géza?     
– Vannak pillanatok, amikor erre igennel felelek, de csak akkor, ha van időm arra, hogy egyáltalán elgondolkodjak rajta.

NÉVJEGY
IMRE Géza
Született: 1974. december 23., Budapest
Sportága: (párbajtőr)vívás
Klubjai: Újpesti TE, Budapest SE, BHSE
Edzői: Kopetka Béla, Udvarhelyi Gábor, Dancsházy-Nagy Tamás
Kiemelkedő eredményei: 2x olimpiai 2. (csapat, 2012; egyéni, 2016), 2x olimpiai 3. (egyéni, 1996; csapat, 2016). 4x világbajnok (csapat, 1998, 2001, 2013; egyéni, 2015), 2x vb-2. (csapat, 2009, 2011), 4x vb-3. (csapat, 1995, 2007, 2010, 2012), 6x Európa-bajnok (egyéni, 2008; csapat, 1998, 2006, 2007, 2009, 2010), 4x Eb-2. (csapat, 2008, 2011, 2012, 2013), 2x Eb-3. (egyéni, 2002; csapat 2005)

Mesék helyett sportközvetítések

Sportos család – a kitétel Imre Gézára és Kökény Beatrixra, valamint két gyermekükre, Bencére és Szofira teljes mértékben igaz, hiszen az olimpiai ezüstérmes szülők után a gyerekek is sportolni kezdtek, mindketten édesanyjuk sportágát, a kézilabdát választották.   Bencét már nem is nagyon kell bemutatni a sportrajongóknak, de Szofi is szépen bontogatja a szárnyait. „Nem gondoltunk mi arra, hogy Bence és Szofi ilyen komolyan űz majd bármilyen sportágat – vallotta be Imre Géza. – De természetesen abból, amit mi elképzeltünk, semmi sem lett. Bence nagyon szeretné, hogy ne Imre Géza és Kökény Bea fia legyen, szerintem mára ezt már elérte. Szofi kapus, jelenleg az NB I/B-ben játszik, de szeretne magasabbra jutni, és szoktuk mondani, hogy eredményesebb, mint a bátyja, hiszen a korosztályos világversenyekről több érme van, mint Bencének.” Imre Géza egyébként jól viseli, hogy a sportágát „elnyomják” a családjában, mi több, mára a kézilabda megszállottja lett, s amióta Bence fiuk a Bundesligában játszik, az egyik tévén folyamatosan a német bajnokság mérkőzései mennek. De a kézilabda (és a vívás) mellett minden más is jöhet az Imre családban. „Mindig is a sport játszotta az életünkben a főszerepet. A tévében is mindig sportközvetítés ment, a gyerekek ezen nőttek fel. Ők nem mesét vagy sorozatot néztek, minden bizonnyal ez is erősítette a sportszeretetüket.”