„A szovjeteket nem tartottuk konkurenciának”

– Mik voltak az elvárások a Buenos Aires-i sakkolimpia előtt?
– Ehhez kicsit vissza kell mennünk az időben. 1970-ben és 1972-ben másodikok lettünk a Szovjetunió mögött, 1974-ben nagyon gyengén szerepeltünk, és csak a hatodik helyen végeztünk. 1976-ban politikai okokból a szocialista országok nem játszottak Izraelben, és az ellenolimpián, Tripoliban sem, az komolytalan volt. Az 1977-es Eb-n megint ezüstérmesek lettünk, de hozzá kell tenni, hogy a csapat egy része kicserélődött. Portisch Lajos mindig nagyszerűen sakkozott, és mi Sax Gyulával felnőttünk hozzá. Az elvárás pedig, mint abban az időben mindig, a dobogós helyezés volt.

– A mindig kimagasló szovjeteknél játszott két világbajnok, Borisz Szpasszkij és Tigran Petroszjan is…
– Két nagy ellenfelünk volt. A szovjetekről nem beszéltünk, őket nem tartottuk konkurenciának, mivel sokkal jobban játszottak nálunk. 1952 óta valamennyi sakkolimpiát – az előbb említetteken kívül – ők nyerték meg kisebb-nagyobb fölénnyel. A fő riválist az Egyesült Államok és kisebb mértékben Jugoszlávia jelentette.

– Azért nem jött rosszul, hogy Anatolij Karpov nem ült asztalhoz, mert éppen előtte ért véget a világbajnoki döntője Viktor Korcsnojjal.
– Korcsnoj viszont igen, aki akkor már a svájciakat erősítette. Nyert is az amerikaiak ellen, ami nekünk nagyon jól jött.

– Buenos Airesben a tizennégy fordulós tornán a nyolcadik kör után a szovjetek két ponttal vezettek.
– Utána kikaptak az NSZK-tól. Nem is tudom, mikor szenvedtek vereséget olimpián azt megelőzően, mi viszont legyőztük Bulgáriát, és rögtön kisebb lett a különbség. A tizedik fordulót követően ők huszonhat ponttal álltak, mi huszonöttel. Nem is nagyon tudom megmagyarázni, mi történt ezután. Nekünk nagyon kijött a lépés, a megszerezhető tizenhat pontból tizenkettőt gyűjtöttünk.

– Nem mindennapi utolsó fordulót játszottak a jugoszlávok ellen.
– Akkor már mi vezetettünk fél pont előnnyel, és egy ponttal az amerikaiak előtt. Nekem valahogy mindig szerencsém volt a jugoszlávok ellen.

– Milyen volt a csapat hangulata a sorsdöntő meccs előtt?
– Feszült. De nagyon jó csapatvezetőnk volt, Gábor Zoltán, aki fantasztikusan kezelte ezeket a problémákat, udvariasan beszélt, nagyon jól kézben tartotta a dolgokat. A szövetségi kapitány Navarovszky László is zseniális volt, rajta kívül senki más nem tudta volna rábeszélni Portischt, hogy játssza végig mind a 14 fordulót.

– Emlékezetes partit játszott Ljubomir Ljubojeviccsel, egy darabig megegyezett a pár fordulóval korábban játszott Portisch–Radulov játszmával, amit Portisch megnyert
– Ljubojevics nyilvánvalóan készült, de nem Portischra, így ő nem ismerte azt a játszmát, én viszont igen. A körülmények szerencsésen alakultak, akkor még jó memóriám volt, emlékeztem a lépésekre, ezért sikerült nyernem. Akkoriban még nem vették annyira szigorúan, hogy a partik közben nem szabad beszélgetni, így előfordulhatott volna, hogy felhívják Ljubojevics figyelmét a hasonlóságra, amikor feláll pihenni. Egyébként is gyorsabban játszom az átlagosnál, és ezúttal gyakorlatilag azonnal léptem, nem engedtem, hogy ez megtörténjen. Így nem tudták figyelmeztetni. Amikor mégis felállt, már késő volt… (A Portisch–Radulov partit ide kattintva, a Ribli–Ljubojevics játszmát ide kattintva lehet megnézni.)

– Figyelték közben, hogyan állnak a rivális csapatok?
– Akkor törődtünk a többiekkel, amikor mi partink véget ért. Tudtuk, hogy a 3:1-es győzelem nagyon jó. Amikor nyertem Ljubojevics ellen, gyakorlatilag eldőlt, hogy miénk az arany. Igazából fel sem fogtuk, hogy olimpiai bajnokok lettünk, szerintem ez akkor tudatosult bennünk, amikor már itthon voltunk. Láttuk, hogy rengeteg embernek szereztünk örömet.

– Argentínában mégis elmaradt a himnusz…
– Korábban minden alkalommal eljátszották a győztes nemzetét. Sértett minket, de a nőknél első szovjeteket is, hogy ezúttal nem történt meg. Argentínában akkoriban katonai diktatúra volt, emiatt a rendezők teljesen nevetséges módon nem játszották le a himnuszokat.

– Hogyan fogadták a hazatérő aranycsapatot?
– Nagyon ünnepeltek minket, Kádár János is fogadott minket. A Szovjetuniót senki sem tudta megelőzni 1952 óta, elsőként nekünk sikerült. Jobbak sakkoztak, de nálunk játszott Portisch Lajos, aki egy félisten volt. Mi megpróbáltunk felnőni hozzá.

– Két évvel később Máltán majdnem összejött a címvédés…
– Azonos pontszámmal végeztünk a szovjetekkel, akiket Karpov mellett a tizenhét éves Garri Kaszparov és Mihail Tal is erősített. A Buchholz-pontszámítás során a mi értékünk másfél ponttal kisebb volt, így ezüstérem lett a vége. Meg nem erősített hírek szerint az utolsó fordulóban a görög–skót meccsen Kaszparov segített a görögöknek, akik így nagyobb arányban nyertek, 3.5:0.5-re, és ezért lett jobb a szovjetek Buchholz-értéke. De a második helyekre is büszkék vagyunk! Sikereinkhez nagyon kellett Portisch Lajos, akivel nagy megtiszteltetés volt egy csapatban játszani, az eredményeinket elsősorban neki köszönhetjük.

– Érdekes feladata lesz a budapesti olimpián…
– Sao Tomé és Príncipe női csapatának leszek a kapitánya. A Nemzetközi Sakkszövetség mindig meghirdeti, hogy szakembereket keresnek megfelelő képesítéssel – nekem a legmagasabb szintű, FIDE Senior Trainer címem van. Jelentkeztem, kiosztottak rám egy csapatot. Már a harmadik alkalommal dolgozok így.