Szilágyi Áron: Izgulok Szatmári Andrásért

– Március végén a budapesti világkupa-viadal csapatversenyén sérült meg, a combhajlítójában keletkezett vérömleny miatt adódik a kérdés: hogy van?     
– Köszönöm, minden rendben van – válaszolta Szilágyi Áron, aki egyéniben a nyolcaddöntőben búcsúzott a madridi vk-viadalon, míg a csapattal bronzérmet szerzett. – Én magam is kíváncsi voltam arra, hogy hogyan „viselkedik” a lábam Madridban: az elmúlt két hétben nem jelentkezett a fájdalom, de azért a versenyhelyzet más – szerencsére a vk-viadalon sem éreztem semmit, úgyhogy remélem, magam mögött hagyhatom ezt a sérülést.

– Amelyik talán tovább tartott, húzódott, mint azt előzetesen hitte, nem?
– Makacs sérülés volt, ez kétségtelen. Öt héten keresztül nem tudtam teljes értékű edzésmunkát végezni – az is a tényekhez tartozik azért, hogy az óvatos utat választottam, semmiképpen sem akartam semmiféle kockázatot vállalni az olimpia előtt, de ettől még igaz, hogy amit egy-két hétre prognosztizáltam, abból jóval több lett.

– Hogyan viselte mindezt, nem volt a kelleténél feszültebb, türelmetlenebb emiatt?
– Szerencsére tudtam, hogy van időnk, hiszen már megvolt a csapatkvóta, emellett a világranglistás pozíciónk is stabil, ám az nem esett jól, hogy hétről-hétre visszafognak – és visszafogom magamat én is. Nem esett jól, mert dolgozott bennem az élsportolói énem, ám próbáltam türelmes maradni, ebben pedig segített az, hogy tudtam, van még kellő versenyzési lehetőségem, no meg az, hogy az olimpia a legfontosabb esemény.

– A sérülése után nem sokkal a csapat másik meghatározó tagja is kidőlt a sorból, ráadásul testközelből láthatta Szatmári András rossz mozdulatát – mi futott át a fejében?
– Valóban ott voltam Andris közelében, nagyjából négy-öt méterre voltam tőle, és elsőre nem ijedtem meg, rossz kifejezés, de talán mindenki érti: úgy véltük, csak a szokásos ficam, amely előfordul a sportágunkban. Aztán sajnos később kiderült, hogy egy csontdarab is letört a bokájában, és hosszabb rehabilitáció vár rá. Én még most is izgulok érte… Nagyon remélem, hogy képes lesz ő is türelmes lenni, s hogy a közvetlen olimpiai felkészülésben már jó állapotban és a tervezett időben elkezdheti.

– Szatmári András sérülése okán lehetőséget kapott Rabb Krisztián, így értek oda a bronzéremre. Hogy tetszett a vasárnap madridi csapat önnek?     
Kíváncsi voltam, mit tudunk kihozni ebből a felállásból, hiszen amellett, hogy Rabb Krisztián bekerült a csapatba és Decsi Tamással váltogatták egymást az asszók során, Gémesi Csanád is másik pozícióban vívott. Amikor bajban voltunk a németek elleni negyeddöntőben, Kiki rángatott ki minket a mélyből, az első asszóban pedig Csani és Tomi ment nagyot. Az én feladatom az volt az öt hét kihagyás után, hogy újra megérezzem a vívást, így aztán örülök annak, hogy amennyire a nap elején még nem éreztem az akciókat, úgy tudtam a nap végén egyre több pluszt adni a csapatnak. Pozitív élményekkel távoztam Madridból, ugyanakkor az is egyértelmű, hogy az amerikai csapatra nagyon fel kell készülnünk, hiszen jó eséllyel Párizsban is ellenük vívjuk az elődöntőt.

–  A sportág klasszisa, rendkívül profi és tapasztalt vívó, mégsem lehetett könnyű elviselnie, hogy bár 32:40-nél kötött be az elődöntő legvégén, és 41:41-nél utolérte Eli Dershwitzet, az amerikai a végén mégis képes volt befejezni a meccset. Nehéz volt innen odaállnia a bronzmeccsre?     
– Azt azért szögezzük le, hogy mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy az amerikaiak az esélyesebbek. Dershwitz egyéni világbajnok, vagyis nagyszerű vívó, és képes volt váltani. Számomra az volt a fontos, hogy „visszaépítsem” a vívásomat, így nem bosszankodtam feleslegesen amiatt, hogy kikaptunk. Ráadásul így találkozhattunk a franciákkal is, velük mostanában elkerültük egymást, ám Párizsban bármi megtörténhet, úgyhogy én örültem ennek a forgatókönyvnek. Viszont a negyedik helynek nem örültem volna, hiszen az idén háromszor voltunk negyedikek, ezúttal nem szerettem volna lemaradni a dobogóról…