Kenyér vagy kalács – Malonyai Péter jegyzete

LETOLTÁK a MOB elnökét, Gyulay Zsoltot, mert kiejtette a száján, hogy tíz aranyérmet szeretne a nyáron Párizsból. Rosszul tették. Ha engem kérdeznek, én is szeretnék tízet, nincs azzal semmi baj, hogy az embernek – akár van funkciója, akár nincs – vágyai vannak. Hogy érthetőbb legyek, a MOB-elnök nem követel, garantál, elvár tíz aranyat. Szeretne.

Velem együtt – ismétlem –, mert ez a tízes szám azt a korszakot idézi, amikor az olimpia minden volt a sportban, itthon is. Tokió (1964) és Mexikóváros (1968) tíz magyar aranyának fényében döbbentem rá, szerencsére még gyerekként, hogy nem csak foci van a világon.

Ezt most is így van, noha azért a futball mindent visz, tényként említem, nem a nemzetközi sportélet vívmányaként. Sőt. De legalább négyévente (most éppen a vírus miatti három) valamivel több mint két héten át az öt karika jegyében telnek majd a sportrajongók napjai, ez is valami.

Még úgy is, hogy a játékokról szólva nem csupán a klasszisokról esik szó. Lám-lám, Gyulay elnök úrnál sem az esélyek állnak a középpontban a vele készült interjúban, hiszen szó esik a hivatalról (MOB), a felkészülésről, a kvalifikációról, még arról is, hogy mi jobb olimpiát rendeznénk, mint Párizs fog.

Biztosan, de most Párizs a soros, az érdeklődő, egzisztenciálisan és anyagilag független kívülállót (közkeletűen: drukker) az érdekli, ha érdekli már egyáltalán, hogy mi lesz velünk. A Gracenote adatelemző cég szerint 2 arany-, 12 ezüst- és 4 bronzéremmel zárunk majd, a jóslat nem csupán visszafogott, hanem sértő is, legalábbis szurkolói szívvel. Kimondjuk vagy nem, némi lebecsülést érzünk a jóslatban, amit persze kikérünk magunknak, ez a legkevesebb a nemzeti önérzet birodalmában.

Ugyanakkor még igazuk is lehet, hiszen elmúlt már az a kor, amikor ilyentájt úgy összegzett népünk, hogy a vívók kettőt biztos hoznak, az öttusában is lesz legalább egy, aztán ott van még a birkózás, atlétikában a dobószámok és persze a labdajátékok, közöttük a futballisták, meg persze a vízilabdázók, azok azért szoktak nyerni. Hat évtizedes emlékről beszélek, most azért rághatjuk a körmünket, hogy a férfi pólósaink mellett mások is labdázhassanak Párizsban, és legalább olyan fontos, hogy ami nálam érzelmi kérdés (büszkeség), az a játékokon küzdő honfitársaimnak egzisztenciális is.

Igen, a pénz. Mert nem mindegy, hogy a Los Angelesig (2028) hátralévő esztendőkben kenyér vagy kalács – nagyon kérem, ne legyünk naivak.

Én annyit tehetek a pénz világfogságában, hogy fogadok a legalább hat aranyra, kérem, ezt könyveljék az optimizmusom javára.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!