Öcsi tényleg bácsi lett – Szántó Imre nyolcvanéves

CSÖPI BÁCSIRÓL, A FATERRÓL

Ha nem is az anyatejjel, de az apai vérrel szívta magába az ökölvívást, hiszen idősebb Szántó Imre (mindenkinek: Csöpi bácsi) a háború előtti Fradi oszlopos tagja volt, aki a nagy Kocsis Antal, Amszterdam aranyérmese – nem mellesleg: 1928-ban a magyar ökölvívás és a Ferencvárosi Torna Club első olimpiai bajnoka – öltözőszekrényét is megörökölte, amikor a bálvány elment Amerikába profinak. És légsúlyban, ami akkor „pontosan” 50.8 kg-ot jelentett, hiszen a bunyóban fontban mértek, 1934 és 1937 között négyszer nyert zöld-fehér színekben országos bajnokságot.

„A Fater bokszolt a Fradiból mindig elsőnek, hiszen ő volt a legkisebb, aztán szépen odaült a ringsarokba a mester mellé, onnantól ő volt a szorítósegéd, és magába szívta az edzői szakma minden fortélyát – emlékezett kispesti házának teraszán a 80 éves Szántó Imre. – A háború után már edzősködött, akkor alig múlt harminc, és maradt is volna a Fradiban, ha 1949 végén nem jön létre a Budapesti Honvéd, és nem indít a bevonultatásokkal bombaerős ökölvívó-szakosztályt. Így aztán őt is beszippantották, piros-fehérben folytatta, és lett Magyarország egyik legnagyobb bokszedzője. Rengeteg híres tanítványa közül is kiemelném Kajdi Jánost, a korszak legnagyobb bunyósát, akit Dunaújvárosban szúrt ki magának, de Badari, Orbán Laci, Botos, rengeteg nagyágyú bokszolt a keze alatt.”

A BOKSZPÁLYAFUTÁSÁRÓL

Szántó Imre (most már az ifjabbik) korán, 1961-ben elveszítette az édesanyját. Könnyűsúlyban, 60 kg-ban bokszolt, képzett öklöző volt, de – amint azt a már kilencven felé járó édesapja egy 1999-es NS-interjúban említette –: „Öcsi lelkületileg nem volt bokszoló típus. A harcos, vad parasztgyerekekkel már nem tudta felvenni a versenyt, ugyanakkor nekem az edzőség volt a kenyerem, hajszolnom kellett a srácaimat...” Ettől még az ifjabb Szántó 1964 és 1966 között háromszor állt a bajnoki dobogó harmadik fokán, súlycsoportjában vitathatatlan tagja volt az akkor még jóval szélesebb hazai elitnek.

„Miután konkrétan beleszülettem a bunyóba, nem volt kérdés, hogy ökölvívó lesz belőlem. Már ötéves korom óta kijártam a meccsekre, egyszer Győrben meg volt beszélve, hogy az egyik csapkodós, mindenkit kiütő menő meccse után a bíró kiszól a közönségnek, hogy ki mer ellene kiállni. Nekem kellett jelentkeznem, voltam vagy nyolcéves, a pali meg nyolcvan kiló, felmentem a ringbe, árnyékoltunk egy jót, szerencsére nem ütött meg, mert belehaltam volna... Fiatalon egészen jó voltam, talán mert nem mértem fel, milyen veszélyes sportág is ez. Velem nem apám foglalkozott egyébként a Honvédban, hanem későbbi edző kollégám, Szabó Gyugyó édesapja, az 1937-es Eb-bronzérmes Szabó Gyula. Kajdi Jancsira mind felnéztünk, de egyébként sokszor nem szerettük, az egész Honvéd fellázadt, mert apám annyira kivételezett vele, ugyanakkor nagyon nem merünk vele szemtelenkedni, mert a ringben mindannyiunkat szétvert...”

AZ EDZŐSKÖDÉSRŐL

A bunyót hamar, még harmincéves kora előtt abbahagyta (így tett később a cigarettával is, azt 2001 végén tette le, a reszelős hang persze maradt, igaz, ma már talán kisimultabb, mint fénykorában...), és azonnal a ringsarokban találta magát. Dolgozott Óbudán, a Vasasnál és a Honvédnál, szépen építgette magát, szívta magába a tudást, és kialakította azt a stílust, ami aztán később szövetségi kapitányként versenyzőivel együtt a csúcsra emelte.

„A feltételezhetően nagy tudású és tapasztalt edzőnek elsőrendű feladat, hogy a gyerekeket megtartsa a sportágnak. A kezdők elsősorban érzelmileg kötődnek az edzőhöz, társaikhoz, a klubjukhoz. Ebben a szoktatási-megtartási időszakban elvétve akad olyan edző, aki mellette felnőtt élversenyzőkkel is eredményesen tud foglalkozni. Én a hetvenes években ennél a korcsoportnál kezdtem, aztán rájöttem, hogy a kapacitásom legfeljebb öt-hat ember képzésére elegendő, igaz, velük szemben maximalista lehetek. Nagy létszámú csoportot az én igényeim szerint nem tudtam képezni, a bokszban nem lehet félmunkát végezni. Kovács Pistát, Bedákékat, Harcsáékat vagy Kátét nem egy időpontban edzettem, de valahol nekik is a nevelőedzőjük voltam. Arról nem beszélve, hogy egy sportoló a pályafutása végéig nevelhető. Annyira, hogy szerintem nem a vesztes, hanem a megnyert meccsekből lehet tanulni. Én csak a győzteseket szerettem kritizálni, vesztes meccsből nemigen lehet tanulni, főleg mert a bunyósom a végén rászokik a vereségekre, ha igazán tanulékony. És azt is fel kell ismerni, ha a bokszolóm méltatlan teljesítménnyel nyer, mert olyan is van. A fő cél mindig az első hely volt, ennek az esélyére kell felkészíteni a sportolót, és ha sikerül, egyből lesz értéke a bronzéremnek is. De csak akkor.”

PAPP LÁSZLÓRÓL

A Kokó-, Mizsei György-, Szűcs László-féle, kirobbanóan tehetséges juniorválogatottat irányító Szántó Imre Szöul után a felnőttekhez került, ami meglehetősen éles váltás. „Főállásban” ugyanis a nyolcvanas évek második felében körúti butikosként dolgozott családja megélhetésén, innen ült át hirtelen a nemzeti színű szorítósarokba a háromszoros olimpiai bajnok, Papp László mellé, az onnan akkor távozó későbbi MÖSZ-elnök, Csötönyi Sándor elárvult helyére. London, Helsinki és Melbourne azóta is csak utolért, de meg nem előzött triplázó aranyérmeséről ma sem tud úgy beszélni, hogy sokat látott szeme ne kezdjen el gyanúsan csillogni.

„Magam is megerősíthetem a tisztességet, a becsületességet, a példamutatást és a szorgalmat, azaz mindent, ami kering róla a szóbeszédben, de inkább Laci bácsi szakmai vonatkozásairól beszélnék. Ugyanis edzőként is messze megelőzte a korát. Egyfelől a kiválasztásban, hiszen pontosan tudta, hogy az ökölvívás nem csapatsportág, hanem egyéni, éles szemmel felfedezte, ki az a három-négy srác, akivel érdemes kiemelten foglalkozni. Rendkívüli érzékkel nyúlt az embereihez, évtizedekkel a világ előtt járt abban is, hogy felismerte a rekreáció, a terhelés és a pihenés arányának fontosságát, ha nem is ezekkel a kifejezésekkel. Továbbá fantasztikus volt a ringsarokban, nyugalom áradt belőle, a nagy bajnokoknak is képes volt feladni akár egy sorsdöntő meccsét is, ha úgy érezte, hogy azt kell tennie, mert józanul, tisztán ítélte meg versenyzői erejét. Mindenben próbáltam és próbálom követni, de el kell ismernem, hogy nehéz...”

A KAPITÁNYSÁGRÓL

És tényleg, szó szerint mindenben követhette, hiszen Barcelona után Papp László végérvényesen átadta a marsallbotot, Szántó lett a szövetségi kapitány. Ugyanúgy nem volt híve az egyenlősdinek, mint nagy elődjei: a legjobbak a legjobbakat megillető figyelemben és bánásmódban részesültek – egyebek mellett ennek is volt az eredménye a kilencvenes évek szárnyaló magyar ökölvívása Kovács Istvánostul és Erdei Zsoltostul.

„Sohasem voltam valami nagy csapatember, a közösködésből, bratyizásból előbb-utóbb nagy veszekedések lesznek. Nehezen viseltem, amikor a versenyzőm riválisának az edzője a meccs után ölelgette az én tanítványomat. Három hónapig azt magyarázta az övének, hogy miként verje agyon az enyémet, most meg barátkozik?! Képmutatás. Ez ugyanis harc, nekem a másik oldallal nincs dolgom, sem építeni, sem rombolni nem akarom. Fogjunk össze? Ugyan... Inkább mindenki tegye a saját dolgát. Az más kérdés, hogy tanulmányozni kell, ha átveszem a jót, az rendben van. Még egy fiatal edzőtől is lehet tanulni, de a legtöbbet a saját versenyzőimtől. Hiszen ők reprodukálták azt a munkát, amelyet beléjük tettem. Ebben a hamis világban kevesen hiszik el, hogy én nem csábítottam senkit magamhoz, hiszen csak pénzzel lehetett volna, az meg nekem nem volt. Mindig megkerestek. De ez nem elég, odaadás is kell, és az nincs mindenkiben meg. Kovács Pista mondta mindig, hogy több bokszolót beszéltem le a bunyóról, mint amennyit rá. De vegyük figyelembe, hogy amíg egy gyenge futballista balhátvédben húsz évig elalibizget, egy ugyanolyan képességű bunyóst tizenhat éves korára szétvernek.”

KOKÓRÓL ÉS MADÁRRÓL

Kovács István az 1997-es budapesti világbajnokság lélekemelő aranyával távozott az amatőrök közül, hogy ha sportértékében mérve nem is, de csillogásában feltétlenül még látványosabb profi karriert indítson, amelyet mai szemmel is felfoghatatlan milliós nézősereg követett figyelemmel a televíziók előtt. Szántó azonban nem maradt a válogatottnál vezér nélkül, hiszen a még mindig csak 23 éves, ám már szintén vb-aranyérmes Erdei Zsoltra bizton számíthatott. (Ezért, Kokó és Madár vb-győzelme miatt is lett 1997-ben Magyarországon az Év szövetségi kapitánya.)

„Kovács Pista rendkívül tehetséges ember volt, de rámenős, erőszakos is egyben, aki civilben is pontosan tudta mindig, hogy a sikerhez elhivatottság kell. Alkatilag is tökéletes volt a bunyóhoz, korábban például jégkorongozott, ami az egyensúlyérzékének hihetetlenül jót tett, mint ahogyan kiválóan futballozott is. Vékony dongájú srác volt, remek állóképességgel és ördögi ügyességgel. Aki papírsúlytól pehelysúlyig mindenhol nyert világversenyt, márpedig véletlenek itt már nincsenek. Zsoltinak fiatalon olyan csapkodós, önveszélyes stílusa volt, hogy könnyen beleszaladhatott volna súlyos vereségekbe, így aztán eleinte azt kértem tőle, hogy menetenként egy percet szánjon rá a helyes légzésre és a megbeszélt taktika végrehajtására. Ebből már el lehetett indulni. Később persze klasszis lett belőle, de akkor is mindig a helyes arányokra hívtam fel a figyelmét. Hogy legyen a ringben ragadozó, de közben olyan pontos is, mint egy mérnök. Mert a kettő együtt rendkívül nehéz! Később a profiknál tizenkét menetben inkább belefért, hogy néha kiessen a ritmusból, és egyik eset sem bizonyult végzetesnek, azokat a meccseit megnyerte. Hosszú évek tapasztalata kell ám ahhoz, hogy valaki kiismerje a versenyzőjét. Az a halálom, amikor egy edző azt mondja: »Fejben nem volt ott...« Hát hol volt?! Nem volt felkészítve. Én nem attól voltam edző, hogy edzésen stopperrel mértem a menetidőt, hanem attól, hogy lelkiismeretesen felkészítettem az emberemet a meccseire.”

KOVÁCS ISTVÁN OLIMPIAI DÖNTŐJE ATLANTÁBAN (1996)

A PROFIZMUSRÓL

Amint azt jó előre bejelentette, a 2004-es athéni olimpia után távozott a szövetségi kapitányi posztról. Bedák Pált még elvitte a magyar amatőr bunyó mindmáig utolsó vb-döntőjéig (2005), edzette Káté Gyulát és Harcsa Zoltánt, a korszak legjobbjait, és megmerítkezett a hivatásos ökölvívásban is. Azt persze pontosan tudta, hogy a profi és az amatőr bunyó két külön műfaj, nem is szereti párhuzamosan kezelni a kettőt. Még akkor sem, ha nagy az átjárás, számos volt tanítványa lépett át a hivatásosok közé, gyűjtögetett szép számmal ilyen-olyan öveket, hogy csak a legismertebbet, a WBO-nál pehelysúlyú vb-címig jutó Kovács Istvánt említsük. És persze Kótai (akkor már Tornádó...) Mihály és Bacskai Balázs ringsarkában az öreg a 2000-es évek második felétől a hivatásos gálákon is feltűnt, naná, pénzből él az ember.

„Hivatásos ökölvívás? Ha arra gondolok, hogy mennyi silány, értéktelen bunyó jön le a képernyőről, arra csak azt mondom, ott a távkapcsoló, nem kell nézni. Az embereket, ugye, levitték egy bizonyos szintre, az újszülöttnek minden új, a profi boksz meg ömlött a képernyőről, és idő kellett, amíg kinevelődtek a műfaj értő nézői. Ehhez képest voltam a hivatásos Kótai Mihály és Bacskai Balázs edzője is, de a végén én magam mondtam, hogy belekóstoltam, és nem ízlett.”

HOBBISTÁKRÓL, PÉNZRŐL, JÖVŐRŐL

Kilátástalannak látja az ökölvívás jövőjét, ha valaki, ő megteheti. Nem köntörfalaz, amúgy sem szokása, de a vidám csillogás azonnal eltűnik a tekintetéből, amikor a jelenről, és főleg a jövőről beszél. A sportág irányítói, az olimpizmussal karöltve reménytelen folytatás, a bíráskodás, az általános edzőhiány, és a többi, itthon és külföldön, az amatőröknél és a profiknál egyaránt.

„A sportág haldoklik, és ez az edzők hibája. Az ütés, védés, ellenütés folyamata az ökölvívás, de erre ki kell képezni az öklözőket, hogy megtévesztő, félrevezető ütéseket alkalmazzanak, amire az ellenfél ráharap, mint hal a tóban. Manapság meg csak csapkodnak, nyaki ütőérre alkarral, szörnyű... Arról nem is beszélve, hogy annak a gyerekéből sohasem lesz olimpiai bajnok, aki otthon fekszik egész nap, brazil sorozatokat néz, még a gyerekét is a szereplőkről nevezi el, dohányzik az ágyban, és abban a pléhtányérban nyomja el a csikket, amelyből a rántott húst eszi. Ahelyett, hogy elmenne dolgozni, így aztán a bokszedzőnek kell átvennie a család és az iskola szerepét. Mondjuk úgy, ez nem szerencsés... Edző pedig azért nincs, mert azok, akik eddig a jó képességű bunyósokkal foglalkoztak, most a hobbistákból gyönyörűen megélnek. Annak örülni kell, ha sokan bokszolnak, csak ott van a probléma, hogy ezek jórészt negyvenes-ötvenes, vagyis idősebb hobbibokszolók. De ez nem sport, aki lejár az edzőterembe, azért teszi, hogy szépen kigyúrja magát, meg ha balhé van, képes legyen megvédeni, az edzőknek pedig a velük való foglalkozás pusztán pénzkereseti forrás, minimális felelősséggel. Azelőtt az ilyenek be sem jöhettek a terembe... A magyar sport sarkalatos problémája különben sem a pénz, hanem a szakemberképzés. Attól még senki sem lett jobb edző, hogy a sokszorosára emelték a fizetését.”

Több mint ötven éve kiegyensúlyozott házasságban él feleségével, az eredendően épületgépész Erzsivel. Lánya, Éva 1968-ban született, és rendkívül büszke rá, hogy unokái közül Réka a Heim Pál Gyermekkórházban orvos. Ám a kispesti családi házban, ahol Szántóék a nyolcvanas évek vége óta élnek, nem feltétlenül a ring mellett vezetésre termett Öcsi bácsi a főnök. Korábban vizslái voltak, most azonban Buksi, az igényesen lenyírt szőrű, lelkes pulikutya az első a sorban – ezt tanúsíthatom, az ünnepi beszélgetés alatt fotóriporter kollégámmal végig kisebb birkanyájnak érezhettük magunkat, úgy vigyázott ránk.