Mark Cavendish boldogságos pokoljárása – film a világbajnok kerékpáros hányattatásairól

Abban alighanem megegyezhetünk, hogy Mark Cavendish nincs a világ tíz, de talán a száz legismertebb sportolója között. Sőt, ha tíz embert megállítunk itthon az utcán (feltéve, ha nem egy országúti kerékpárosversenyen történik), talán egy, legfeljebb kettő tudja megmondani a 38 éves brit férfi sportágát.

Pedig egyébként Cavendish nem akárki: ő minden idők egyik legjobb és legsikeresebb országúti sprintere. Specializációjából fakadóan az olyan nagy presztízsű és egészen más képességekre igényt tartó viadalokon, mint a Tour de France vagy a Giro d'Italia sohasem indulhat nyerési eséllyel, már ami az összetett versenyt illeti. A szakaszsikereket ellenben szorgalmasan gyűjtögeti, hogy mást ne mondjunk, a nagy Eddy Merckxszel holtversenyben övé a Francia körverseny legtöbb (34) etapsikere. Van világbajnoki címe országúti mezőnyversenyről, de ünnepelhetett már olyan klasszikus egynapos viadalon is, mint a 2009-es Milánó–San Remo. Az országúti szakág mellett pályakerékpárban is letette a névjegyét, a madison versenyszámban háromszor nyert vb-t, omniumban pedig ezüstérmet a riói olimpián.

És mégis, ha mondani kellene egy olyan nemzetközileg is elismert, a világ minden táján jegyzett sportágban jeleskedő bajnokot, akinek az életéről, vagy annak egy jól behatárolható szeletéről szívesen megnéznék egy egész estés dokumentumfilmet, eszünkbe sem jutna Mark Cavendish neve. Sőt, a Netflix gyártásában készült, és a streamingszolgáltató műsorán most is elérhető film első negyedórája után nem is értettük igazán, ugyan miért olyan érdekes személyiség a Man-szigeten született brit kerékpározó, akinek a viselkedése inkább arrogáns, mint megnyerő, a habitusa pedig jobban emlékeztet egy bármikor kitörni kész vulkánra, mintsem egy páncéljába visszahúzódó teknősbékáéra.

Aztán a siker, a pénz és a csillogás felszínes fecsegése mögül váratlanul megszólalt az addig hallgató mély.

„Annyira rohadtul üres voltam. Az érzés, hogy értéktelen vagyok, teljesen a hatalmába kerített. Minden motivációmat elvesztettem. Emberként, apaként, barátként és férjként egyaránt.”

Ezt már a mély depresszióba süllyedt Mark Cavendish mondja a dokumentumfilm közepe táján, s megrendítő látni, hogy az újabb szakaszgyőzelmek iránt egyre reménytelenebbül ácsingózó sportoló szinte belepusztul a fájdalomba. Nem abba, hogy a jó eredmények elmaradásával az érdeklődés, az ismertség és persze a hangosan csilingelő banki átutalások száma is megcsappant. Cavendisht az terítette le ennyire, hogy úgy érezte, elveszítette a győzni tudás képességét. „Olyan nincs, hogy egyszer a világ legjobbja vagy, utána meg egy senki”   – hangzik el a film tételmondatának is nevezhető kijelentés az alkotás több különböző pontján is.

És ez az ellen-teremtéstörténet (vö. valamiből semmi), pontosabban ennek a (sport)emberi megélése már elég izgalmas ahhoz, hogy elvigye a hátán a dokumentumfilm fennmaradó részét. Amelyből egyébként addigra kiderült, hogy Cavendish amolyan terápiás jelleggel kezdett el kerékpározni, hogy már gyerekként (jók az archív bejátszások) is sikerorientált volt. Azt is megtudjuk, hogy profi sportolóként nemcsak nem tudott mit kezdeni a média érdeklődésével, de kifejezetten irritálta és személyes támadásnak vette a feltett kérdéseket. Beszédes, hogyan viszonyul a családjához, miért kapja fel a vizet olykor a legjelentéktelenebb semmiségen, s hogy miként írható le a szemellenzős, mindig csak a következő feladat minél eredményesebb megoldására törekvő sportoló természetrajza.

Az apró, baljós árnyak az országúton elmaradozó szakaszgyőzelmekben, egyre gyakoribb és súlyosabb bukásokban, majd folyamatos fáradtságérzetben jelentkeztek, utóbbiról ráadásul kiderült, hogy nem közönséges kimerültségről, hanem a versenysportolók körében mind inkább jelen lévő Epstein-Barr vírusról van szó. Az ördögi körből Cavendish nem talált menekülő útvonalat, a gyengeségét a testsúlyával hozta összefüggésbe, alig evett, elfogyott az ereje, ám ahelyett, hogy pihent volna, edzeni és versenyezni kezdett, üldözve a régi pozitív érzések árnyékát. Amelyeket sosem ért utol, hiába becézték „Rakétának”, és hiába tartották a világ egyik leggyorsabb kerékpárosának.

A depresszió egyre jobban hatalmába kerítette a lelkét, nem érdekelte semmi és senki, sem a felesége, a filmben kendőzetlen őszinteséggel nyilatkozó Peta Todd, sem a gyermekeik. „Még csak nem is vitatkoztunk, semmi sem érdekelte, ami körülötte zajlik – mondja a film egyik legőszintébb jelenetében a feleség – Nem tudtam, hol van Mark, és fogalmam sem volt, mit csináljak. Nem ismertem ezt az oldalát, pedig ott aludtam mellette. Féltem attól, hogy átlép egy határt, és nem lesz képes visszajönni onnan.”

Aztán a szuicid gondolatok valahogy észhez térítették a sportolót, és belátta, segítséget kell kérnie. S a segítség valóban használt. Cavendish ráébredt, mi igazán fontos számára a kerékpározásban (aki a korlátlan szabadságélményre gondol, nyugodtan kitölthet egy lottószelvényt), elkezdte újra szeretni és értékelni önmagát és a teljesítményét. Mindez odáig vezetett, hogy visszatérhetett a versenyzéshez és nincs kizárva, hogy az idei Tour de France utánra tervezett karrierbefejezését az ott szerzett sérülése miatt még egy évvel eltolja. Hátha 2024-ben is olyan állapotban lesz, hogy megszerezheti 35. Tour-szakaszsikerét, amivel egyedül állna az örökrangsor élén, ami ha nem is jelent egyet a halhatatlansággal, de azt azért bizonyítja, hogy nem dolgozott hiába.

Bár Cavendish kálváriáját látva éppen az a tanulság, hogy még ennyi sem kell hozzá.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 2-i lapszámában jelent meg.)