A Sakkvilághírességek Csarnokának tagja lesz Portisch Lajos, a „magyar Botvinnik”

– Melyik díját mutatná meg legszívesebben, amellyel lefényképezné a kollégám?
– Semelyiket sem… Legszívesebben megmutatnám a Bibliámat, az arany Bibliámat, az a kedvenc „nagydíjam” – mondja nevetve megannyi serleg árnyékában Portisch Lajos, a nemzet sportolója, a „magyar Botvinnik”, az 1978-ban sakk­olimpiai bajnok férficsapatunk első táblása. – De azt fényképez, amit akar. Rövidnadrágban vagyok, a lábam ugye nem lesz benne? Nem éppen futballistaláb, amúgy mindig kapus voltam, amikor fociztunk – állítólag jók voltak a reflexeim.

– Ugyanakkor a sakkozónak jóval több ideje van a lépésre, mint a kapusnak a védésre…
– Valóban, de a viccet félretéve, Mészöly Kálmán kapitánysága alatt Nyilasiék tizenegyeseket rúgtak nekem a tatai edzőtáborban. Szerettünk összejönni, hülyéskedtünk, sakkoztam is velük. De vívtam az öttusázókkal, gyerekkoromban egész jól forgattam a pengét.

– Viszont most nem az az apropó, hogy Nyilasiék hány tizenegyesét védte ki, hanem hogy a Nemzetközi Sakkszövetség, a FIDE javaslatára november tizenharmadikán beiktatják a St. Louis-i Sakkvilághírességek Csarnokába Polgár Zsuzsával és a néhai Bent Larsennel együtt. Várta már ezt az elismerést?
– Megmondom őszintén, azt sem tudtam, hogy létezik. Nézze, én már annyiféle díjat és kitüntetést kaptam, eggyel több vagy kevesebb, már igazán nem számít.

– Nem is érinti meg?
– Nem erről van szó, de annyira nem, hogy elutazzam Amerikába.

– Vagyis nem lesz ott személyesen?
– Nem. Azzal utasítottam vissza, hogy a jelenlegi feszült nemzetközi helyzetben nem kívánok most Amerikába menni. Pedig még kísérőt is vihetnék, az úti- és szállásköltséget is fedeznék. Véglegesen így döntöttem.

– Hogy reagáltak, nem kapacitálják?
– Még nem tudom, mert a Hírességek Csarnoka kurátora, Emily Allred szabadságon van.

– Köztudomású, hogy nagy operarajongó, sőt évtizedek óta dalestekkel bizonyítja operaénekesi vénáját. Ha mégis meggondolná magát, milyen dalcsokorral köszönné meg beszéd helyett a beválasztását?
– Orosz dalokkal, elsősorban Csajkovszkijjal, ő nagy kedvencem.

– Gyakorol még, skálázik?
– Amikor éppen kedvem van, skálázom, ugyanakkor a zongoristámnak, Hegedüs Valérnak begyulladt a jobb válla, hetek óta nem tudunk gyakorolni. Egyébként tervbe van véve egy magyar áriaest itt, az Újlipótvárosi Klub-Galériában. Legutóbb Schumann-dalokat adtam elő.

– Körülnéztem, de sakktáblát nem láttam...
– A sakk-készletemet évek óta nem nyitottam ki, csak a számítógépen igyekszem követni a nemzetközi és a hazai sakkhíreket.

– Elemzés, partik? Nem érdeklik már?
– Nem, nem csinálok semmit már. Sakkal kapcsolatos meghívást sem fogadok el.

– Mi tölti ki a sakk helyét? Hobbi, utazás...?
– Rendszeresen úszom, de semmi különös, jól érzem magam itt, a kerületben. Ismerek minden környékbeli kocsmát, kávézót – mondhatnám, hogy a k betűs helyeket, de még a végén félreértik. (Nevet.) Tisztában vannak már a mániáimmal... Ja, egyébként ezért nyertük meg a sakkolimpiát 1978-ban Buenos Airesben.

– Mire gondol?
– Akkor még valamelyest beszéltem spanyolul, és a főpincér minden este élvezte, hogy vitatkozhat velem. Mondtam neki, én itt, a marhák országában nem eszem csirkét, különben sem fogyasztok semmit, ami repül. Ezek után mindig megkaptam a magam bifsztekjét, a többiek meg megették az olcsó dögöt…

– Ha jól értettem a tanmesét, azért is nyertek, mert csirke helyett marha került a gyomrába. És még minek volt köszönhető a siker?
– A jugoszlávok elleni utolsó fordulós mérkőzésünkön Ribli Zoltán Ljubojeviccsel játszott a második táblán. Ribli nagyon jó utánzó volt, és lemásolta az én öt fordulóval korábbi győztes játékomat a bolgár Ivan Radulov ellen. Ráadásul mindig nagyon gyorsan lépett, így nem engedte felállni az asztaltól Ljubojevicset, hogy információt kaphasson a társaitól, akik figyelmeztethették volna, hogy beleesett a csapdába, egy már lejátszott sémába. Ennek is köszönhetően nyertünk három-egyre, és az oroszok előtt végeztünk.

– Arra még kíváncsi vagyok, honnan ered a beceneve, a „magyar Botvinnik”?
– Valószínűleg onnan, hogy őt tanulmányoztam legtöbbet, és próbáltam utánozni a stílusát, de nem tudom, ki ragasztotta rám. Meg vagyok becsülve ezzel a becenévvel, de igazából sohasem voltam olyan pontos, mint Mihail Botvinnik, az egyetlen igazi hasonlóság, hogy ő is későn kezdett sakkozni.