Népsport: öt centin múlhatott a még nagyobb siker

Remek esztendőt zárt 1972-ben a magyar vívás, a müncheni olimpiáról két arany-, négy ezüst- és két bronzéremmel tért haza. Egy évvel később Göteborg rendezett világbajnokságot, amely előtt elnyertük a Feyerick-vándordíjat. „A magyar vívás utóbbi években elért kitűnő eredményeiért, és a magyar versenyzőknek a pástokon tanúsított korrekt magatartásáért”ítélte nekünk a nemzetközi szövetség (FIE) a volt elnöke (1933–1940), Chevalier Feyerick emlékére alapított, kétévente átadott díjat.

Öröm volt még, hogy Bay Béla maradt a szövetségi kapitány, München előtt az olimpiai szerepléstől tette függővé a döntést, a nyolc érem után természetesen maradt.

A Népsport bennfentes szakírója, Dávid Sándor – mint az olimpiák után általában – a meglepetések világbajnokságára számított Göteborgban, s csak remélte, hogy megőrizzük első helyünket a nemzetek pontversenyében.

A férfi tőrözők kezdték a viadalt, nálunk természetesen Kamuti Jenővel az élen. Az akkor 36 esztendős klasszis 1957 óta tartozott a világ élvonalába, Münchenben már második olimpiai ezüstjét szerezte egyéniben. Ezúttal bronzig jutott, csapatban (4. hely) is jól vívott, írta is a Népsport, hogy „ez a világbajnokság újra megmutatta, hogy egyedül Kamuti Jenő dr. képes ilyen szintű versenyen egyenletes formára és megbízható teljesítményre”. Még az sem zökkentette ki a ritmusból, hogy zsűri nem vele volt, a román Ardeleanu ellen az is megesett, hogy „elfelejtették” beírni egy találatát.

„Mit csináljak? Örülök a harmadik helyemnek”– mondta Kamuti, miközben a svéd vasgyáros, M. Taff tiszteletdíját nézegette. Négy likőröspoharat – acélból (!).

Jöttek a kardozók – egyéniben. Tőlünk Kovács Tamás jutott a legtovább, a döntőig. Neki is meg kellett küzdenie a zsűrivel, a francia Vitrac ellen technikai tust kapott, pedig nem lelépett a pástról, hanem akció után leszaladt. Aztán a döntőben sem volt szerencséje, a szovjet Viktor Szigyak ellen úgy látta, hogy ellenfele lelépett a pástról, megállt, s a későbbi ezüstérmes megvágta. Így lett ötödik.

De aztán a csapat... 1966 után állt újra a világ élére. Már az elődöntőben (Lengyelország: 9:4) látszott, hogy lendületben vannak a fiúk. A fináléban sokáig úgy nézett ki, hogy a Szovjet­uniónak áll a zászló (4:6), ám aztán előbb Marót Péter Viktor Krovopuszkov ellen nyert, Kovács Attila pedig Eduard Vinokurovot győzte le (6:6). Aztán ismét jött a zsűri, nevezetesen a francia Marcel Parent, és a közönség tüntetése ellenére 8:6 – oda.

Igen ám, de Gerevich Pál nyert Vinokurov ellen, így Kovács Attilán volt a világ szeme – 5:3-ra kellett legyőznie Krovopuszkovot, hogy a miénk legyen az arany – találataránnyal. Nos, hatszoros olimpiai bajnok kardozónk, Kovács Pál idősebbik fia ellenállhatatlan volt (5:1), s ezzel világbajnok: Magyarország.

Nem mellesleg, az akaraterő, a szív egyébként is jellemző volt Kovács Attilára. Figyelemre méltó, hogy az 1966-ban világbajnok csapatból csak ő maradt meg, ráadásul úgy, hogy négy év szünet után lett újra válogatott.

A nők egyszerűen káprázatosak voltak. Egyéniben két versenyzőnk lett döntős, Tordasi Ildikó csoportelsőként, Rejtő Ildikó nagy csata után. A szintén olimpiai és világbajnok Jelena Bjelovával vívott ki-ki asszót, s az utolsó másodpercekben adott tussal került be a döntőbe,

Ahol hármas holtverseny alakult ki Rejtő, Tordasi és a szovjet Valentyina Nyikonova között. Tordasi legyőzte Rejtőt, aki Nyikonovától is kikapott, így Tordasi és Nyikonova csörtéje döntött az aranyról – nem a magyar lány javára.

Aztán itt is jött a csapat... Az elődöntőben Rejtő volt a vezér, Románia ellen (9:5) valamennyi csörtéjét megnyerte, a döntőben pedig Szolnoki Mária.

Az állás 7:7 volt, „s mivel találatarányunk lényegesen jobb volt, Szolnokinak Gyerazsinszkaja elleni győzelme esetén a magyar csapat hat év után visszahódítja a világbajnoki címet! A szovjet lány 2:0-ra elhúzott. Alig néhány másodperc telt még csak el a csörtéből, Szolnoki Mari máris szépített, sőt az egyenlítést jelentő találatot is megszerezte. Újabb néhány másodperc és a magyar vívónő, akinek döntőbeli teljesítményéről csak a legnagyobb elismerés hangján lehet beszélni, két újabb találatot ért el. Megnyerte a csörtét, megnyertük a világbajnokságot!”– írja Dávid Sándor, majd az összefoglaló:      „Tordasi száguldozik. Szikrázik és robban, sőt szúr is. A teljes vívóidőt kivívja mindenki. Bóbis ismét lehiggad. Rejtő küzd, Szolnoki elegáns, és pokolian gyors – nem, ezt a csapatot nem lehet most legyőzni. Utolsó csörte: Szolnoki Mari remekel. »Féltél, Mari?« A válasz nem is lehet más. »Ott belül egy cseppet sem«”.

A legtöbbet mindenki a párbajtőrözőktől várta. Ezúttal hiába. Egyéniben a világ elismerten legjobb párbajtőrözője, Kulcsár Győző nem jutott be a döntőbe. „A világbajnokságot nem nekem találták ki. Tizedik alkalommal indulok, és tizedszer sem sikerült döntőbe jutnom, miközben olimpián kétszer is sikerült”– mondta. Végül München bajnoka, Fenyvesi Csaba volt az egyetlen magyar a legjobb hat között – negyedik lett. Nagyon elfáradt a végére, érthetően, hiszen az edzőtáborok közben tette le vizsgáit az orvosegyetemen.

Csapatban viszont jó esély volt az aranyra. Főként azután, hogy az elődöntőben a Szovjetuniót 8:6-ra legyőztük. Következett az utolsó meccs, az NSZK ellen. Vezettünk (2:0), ám aztán a nyugatnémeteknél volt az előny (4:6, 5:7), s maradt is, hiszen Kulcsár még visszahozta reményt Reinhold Behr legyőzésével, ám Fenyvesi szinte pillanatok alatt kikapott Joachim Petertől.

A nemzetek pontversenyében a Szovjetunió megelőzött bennünket, ám a hat érem nem rossz eredmény. Dávid Sándor azonban a földön maradt: „Ha nem félünk balsiker esetén a balszerencsére hivatkozni, akkor most merjük vállalni, hogy a tudás és a felkészülés mellett szerencsénk is volt. Szerencsénk, amiből mindig kell egy csipetnyi a sikerhez.”

Hogy mi hiányzott? A tudósító a világbajnokság párbajtőrversenyéből hoz példát: „Amikor az egyéni döntő negyedik csörtéjében az addig szenzációsan vívó Jacobson fergeteges lerohanó támadásai kezdtek »nem bejönni«, edzője, Rerrich dr. ezt mondta: »Vége. Eddig bírta erővel. Most már hiányzik az az öt centi, amiért egy évet kellett volna futnia, de ő csak heteket dolgozott«”.

Dávid szót ejt persze a zsűriről is. Megemlíti a nemzetközi vívóélet francia központúságát, s persze azt is, hogy sokan nézik görbe szemmel, hogy jók vagyunk. „Mindenki a piacról él, mindenkinek a saját eredménye a fontos – ott tesz tehát keresztbe a másiknak, ahol csak tud. Nem szép dolog, de így van. Így jönnek aztán azok a már-már zaklatás számba menő esetek, amikor a zsűrielnök csak a magyar versenyzőt figyelmezteti azonnal, a fejvéd felvételére és minden apróságra, amit a szabály előír – mert eleve úgy küldték oda, hogy »vigyázzon« a vívónkra”     .

Ebben a helyzetben pedig különösen hiányozhat a Rerrich Béla által említett öt centi.