Kibérelték a dobogót a magyar női tőrvívók a hatvan évvel ezelőtti vb-n

Három magyar vívó állt a gdanski világbajnokság női egyéni tőrdöntője után a dobogón 1963. július 19-én éjféltájban: Rejtő Ildikó győzött, a második helyen Dömölky Lídia, a harmadikon Juhász Katalin végzett. A 60 évvel ezelőtti esemény valamennyi résztvevője köztünk él, Rejtő 86, Dömölky 87, Juhász 90 évesen. Nem mellékesen az 1964-es olimpiai bajnoki címhez vezető úton is fontos állomás volt a lengyel kikötőváros, Rejtő Ildikónak különösképpen, mert ő Tokióban a csapat tagjaként és egyéniben is nyert. A három kiváló tőrözővel idéztük fel a vb néhány pillanatát, de főleg a korszakot, amelyben a páston hol egymás ellen, de főleg egymásért vívtak.

Az ötvenes évek második felétől tartó csaknem egy évtizedet a női tőrvívás aranykorának is nevezhetjük. A kétszeres olimpiai bajnok Elek Ilonát (1936, 1948) és testvérét, Elek Margitot már nem válogatták be a melbourne-i játékokra utazó vívók közé, annak ellenére, hogy az 1956-os csapat-világbajnokságon Magyarország (Elekék mellett Dömölky, Kiss Katalin, Kovácsné Nyári Magda, Marvalics Györgyi összeállításban) bronzérmes lett. Ám a forradalom sok mindent átírt, a melbourne-i csapatversenyben nem indultunk, mert hazánkat csupán ketten képviselték, Kovácsné Nyári Magda és Dömölky Lídia, s először fordult elő az olimpiák történetében, hogy nem került magyar a fináléba, Dömölky a középdöntőben, Kovácsné az első fordulóban búcsúzott. Pedig Lídia ott volt az 1955-ben a római vb-t megnyerő együttesben (Dömölky, Elek Ilona, Elek Margit, Kiss Katalin, Nyári Magda), mi több, egyéniben veretlenül ő győzött! A vezetőség meg volt lepve, hogy a nyolcas döntőben az egy nemzetbeliek csatájában mindkét magyar ellenfelét megverte. A győztes így emlékezett: „Fiatal voltam, az esélytelenek nyugalmával, nem kellett leadnom az asszóimat a rutinosabb csapattársaimnak. A vezetők azt mondták, ha így alakult, akkor nyerjem meg a vb-t.”  Tizenkilenc éves korára már rutinos vívónak számított, a szintén 1955-ben rendezett ifi-vb-n az első Kelemen Vera mögött harmadik lett, de a felnőtt országos bajnokságot megnyerte. „Emiatt nem is lehetett volna kihagyni a vébécsapatból, mert a bajnok védettséget élvezett.”  Lídia persze túl szerény, mert már az 1953-as brüsszeli vb-n is ott volt tartalékként, s noha nem lépett pástra, ugyanúgy aranyérmet kapott, mint a többiek, így világbajnoknak mondhatta magát. Melbourne-be tehát háromszoros világbajnokként, esélyesként érkezett, de a későbbi aranyérmes brit Gillian Mary Sheentől kikapott a középdöntőben. „Finoman fogalmazva sem tudtam koncentrálni, csak az foglalkoztatott, mi lehet az otthoniakkal.”  Az olimpiát követően későbbi férjével (1958-ban házasodtak össze), a kiváló tőröző és párbajtőröző Sákovics Józseffel részt vett a Sports Illustrated amerikai túráján, és 1957-ben tért haza.

De milyen utat járt be ez idő tájt Rejtő Ildikó?

Egy biztos: nem gondolta, hogy valaha olimpiai bajnok lesz. Gerincferdülése gyógyítására kezdett el vívni, s itt rögtön találkozunk egy ismerős névvel, Kovácsné Nyári Magdáéval, aki a Vajda Péter utcai iskolában testnevelő tanára volt, s azt javasolta neki, ballal vívjon, így kap a gerince arányos terhelést. A pedagógus 16 évvel volt idősebb nála, mégis vívtak egy csapatban. Történt, hogy a „gyógyszernek felírt” vívás egyre jobban ment Rejtőnek, 1956-ban Luxembourgban, s rá egy évre Varsóban megnyerte az ifjúsági világbajnokságot. Ennek folyományaként helyet kapott az 1957-es vb-n az Elek Margit, Juhász Katalin (igen, ő az a Juhász...), Nyári, Rejtő, Marvalics összeállítású csapatban – más kérdés, hogy a hölgyek egyéniben és együtt is helyezetlenül zártak. „Óriási megtiszteltetés volt, hogy Nyári Magdával – volt idő, amikor Magdi néninek hívtam – egy csapatba kerülhettem” – emlékezett vissza Rejtő Ildikó, hozzátéve, legyőzhette volna az 1958-as philadelphiai vb-n, de a tisztelet miatt nem vitte rá a szíve. A hatos fináléban 4:3-ra kikapott tőle, ha győz, második, így „csak” bronzérmes lett. De maradjunk még 1956-nál: szóba került, hogy viszik az olimpiára, nem vitték, fegyelmezetten tudomásul vette. Hogy milyen erős volt akkoriban a női tőröző-utánpótlás, jól jellemzi, hogy az 1954-es budapesti középiskolás bajnokságot a Veres Pálné Gimnázium tanulója, Marosi Paula nyerte meg a Fonóipari Technikum diákja, Dömölky Lídia és a Ruhaipari Technikum padjait koptató Rejtő Ildikó előtt. Ne higgyük, hogy Marosi neve kakukktojás, 1962-ben és 1964-ben ott volt Rejtő és Juhász mellett a világbajnoki, illetve Dömölkyvel kiegészülve az olimpiai aranyérmet nyerő együttesben. Rejtő megjegyezte: „Ott laktam a környéken, azért jártam a Rákóczi téren a ruhaipariba, amit magunk között csak Cérnaegyetemnek hívtunk...”

A fenti bekezdésben felbukkant Juhász Katalin neve is. Vajon kinek adta a tusokat?

Jó sokáig senkinek, mert kosárlabdázott, nem is akárkik, hanem a későbbi olimpikon Gabányi László és Bencze János árnyékában. A miértre egyszerű a válasz: „Hódmezővásárhelyen a gimnáziumi testnevelőm imádta a sportágat, mindenkinek játszania kellett a termetétől függetlenül... De aztán jött Belovai Péter mester – az ő tanítványa volt a későbbi tőrvívó-világbajnok Gyuricza József –, és beszippantott a sportág – mondta a kezdetekről Juhász Katalin, hozzáfűzve, jól érezte magát a páston, de fontosabbnak tartotta, hogy a szegedi egyetemen vegyésznek tanuljon. – Igaz, voltak már itt-ott eredményeim, Lídia biztos nem mondta, hogy 1950-ben egy utánpótláskorúaknak rendezett versenyen a döntőben legyőztem. Ez az OSC Kossuth Lajos utcai vívótermében történt – na jó, négy évvel idősebb voltam Lidinél...”  S azért lehetett ott az 1957-es párizsi vb-n az együttesben, mert megnyerte a magyar bajnokságot. Nem mellékesen ugyancsak a francia fővárosban az universiadén a győztes magyar együttes tagja volt, egyéniben ezüstéremig jutott.

S következett az 1958-as philadelphiai vb, amelyen Rejtő bronzérmet nyert, és összeállt az aranycsapat gerince: az Amerikából hazatérő Dömölky, az egyre jobb Rejtő és Juhász, mellettük Kovácsné Nyári Magda vívott még – negyedik hely lett a vége.

Felfokozott várakozás előzte meg az 1959-es vb-t, ugyanis Budapest fogadta a világ legjobb vívóit. Női tőr egyéniben nem ment, de együttesünk a döntőben Juhász 3, Dömölky és Rejtő 2, valamint Kovácsné egy győzelmével 8:6-ra megverte a Szovjetuniót. A Képes Sport így örökítette meg a mieink utolsó asszóját: „Prudszkova és Juhász még vív, de a háttérben már ráhelyezik a főárbócra a magyar lobogót, s aztán megszólal a hangszóró: »A magyar csapat már megnyerte a világbajnokságot, így a csapatok nem vívnak tovább!« A magyar nők zokogva állnak a legfelső emelvényen.” Juhász így emlékezett a sikerre: „Nagyon akartam bizonyítani, mert egy évvel korábban Philadelphiában betliztem. És a három Sieg, az három Sieg, az nem lehetett véletlen.” Igen, a győzelemre a német kifejezést használta Juhász Katalin. Dömölky pedig kiegészítette: „Nincs annál felemelőbb érzés, mint hazai versenyen a dobogó tetején állva a Himnuszt hallgatni. Még most is beleborzongok!” Egyetértett vele Rejtő Ildikó is, bár ő arra is felhívta a figyelmet, Lídiával nemcsak örömükben sírdogáltak, hanem azért is, mert egyéniben kiestek...

Ezek után adódik a kérdés, miért nem sikerült az 1960-as római olimpián legyőzni az örök vetélytárs szovjeteket? A döntőben 9:3-ra kikaptak...

Lídia szerint a kérdésben ott bujkál a válasz:„A legnagyobb ellenfeleink voltak, sehol sem volt megírva, hogy mindig nekünk kell nyerni. De ettől még tény: vívásban a második hely már kudarcnak számított.” Hozzátette, nem illik a zsűrivel foglalkozni, de gyalázatosan bíráskodtak, ezért megfogadták, Tokióban történhet bármi, nyerniük kell. Juhász más okot is felhozott: „Az igazság az, a döntőbe jutásért az olaszokat kellett legyőzni, mindent kiadtunk magunkból, a végére elfáradtunk.”

Az 1961-es torinói vb-n szintén ezüst, a szovjetektől elszenvedett 9:3-as vereség után. Ráadásul a sportág történetében a torinói vb volt az első, amelyen a magyar vívók nem szereztek aranyérmet. Az 1962-es Buenos Aires-i vb-n 9:3-mal sikerült visszavágni a szovjeteknek. A csapatnak nem volt tagja Dömölky Lídia, az év novemberében született meg a fia, viszont Rejtő két győzelmet tett hozzá a sikerhez, Juhász ismét az együttes pilléreként a szokásos három „Sieget”. Ám mégsem csupán az öröm hangján szólt erről a vb-ről: „Egyéniben óriási lehetőség előtt álltam, hármas holtverseny alakult ki, az egy évvel későbbi, gdanski eredmények ismeretében nyugodtan mondhatom, nem volt szerencsém. Jó, mondjuk, nem »mazsolák« ellen vívtam. A szovjet Gorohova és Orbán Olga előzött meg, utóbbi román színekben lépett pástra.”

Egy évvel a tokiói játékok előtt Gdanskban rendezték a vb-t. Egyéniben – ahogyan Dömölky Lídia felelevenítette: „Mindhárman bejutottunk a négyes döntőbe – Orbán Olga volt a negyedik, akiről azt mondtuk, ha velünk vívna, vethetetlen csapatunk lenne.” Nem elég, hogy holtverseny alakult ki a mieink között, ez háromszor is megtörtént! Dömölky Rejtőt, Juhász Dömölkyt győzte le 4:1-re, Rejtő Juhászt 4:3-ra, körbeverték egymást – szerencsére Orbánt mindhárman legyőzték. A második körnek ismét körbeverés lett a vége, a harmadik forduló hozott eredményt. Ahogyan az NS tudósítója, Dávid Sándor fogalmazott: „A harmadszori holtverseny előtt azonban már látszott, hogy a három magyar vívónő közül Rejtő a legfrissebb és Juhász a legfáradtabb.” Rejtő–Juhász 4:2, Rejtő–Dömölky 4:3, Dömölky–Juhász 4:1. Hogy minek köszönhette Rejtő Ildikó a vb-címet? „Mindenáron nyerni akartam, szuggeráltam magam, csak az enyém lehet az aranyérem. De ha nagyon leegyszerűsítem a választ, azért nyertem, mert én bírtam fizikailag a legjobban.” Arra a kérdésre, hogy emlékszik-e, mennyi jutalmat kapott a vb-aranyért, Rejtő így válaszolt: „Úgy rémlik, akkoriban a vb-sikerek után nemigen járt jutalom, csak az olimpiai eredményekért.”   Régen egy-egy versenyen még nem volt annyira feszes a program, mint manapság, jutott idő sétálni a viadaloknak otthont adó városokban. Milyen látnivalókra emlékszik a győztes? „Mintha megnéztük volna a westerplattei csata emlékművét, és megmaradtak bennem az északi városokra jellemző három-négy emeletes házak képei.” Lídiának viszont lelkiismeret-furdalása volt, amiért elhagyta néhány hónapos kisfiát: „Hogy a nagyszülőkkel beszéljek, állandóan a telefonon lógtam – ami akkoriban azért nem volt olyan könnyű, mint manapság. A versenyen pedig kettőzött erővel akartam bizonyítani.”

A gdanski csapatversenyben (Juhász, Nyári, Rejtő, Dömölky, Szalontay Katalin) – a sorminta szerint – szovjet győzelem következett (4:9). Az NS a vb után így értékelte a hölgyek teljesítményét: „Fizikai, technikai felkészültségük jó volt, s az egyéniben ennek megfelelően az idegeikkel sem volt semmi baj. A csapatversenyben vereségük azonban mutatja, hogy vívásban még, ebben az esetben, felkészülten is érheti a vívót pszichikai defektus.” Mondjuk, a szaklap nem lihegte túl a páratlan egyéni eredményt... „Nincs mit szépíteni, kilúgozott minket a maratoni egyéni – péntek éjfél körül álltunk dobogóra –, a csapatversenyen fáradtan álltunk pástra. (...) Olyan nehéz ólomkristály vázát kaptunk, alig bírtuk el. Az pedig páratlan élményt jelentett, hogy hárman álltunk a dobogón, szólt a Himnusz, és három árbócra is a magyar zászló kúszott fel” – emlékezett vissza Dömölky Lídia.

Egy évvel később Tokióban Rejtő bizonyította, ő a holtversenyek mestere: az olasz Antonella Ragnót (4:1) és a nyugatnémet Helga Meest (4:0) legyőzve lett olimpiai bajnok. Klasszisára jellemző, hogy a szétvívásban nyolc találatából hét egylámpás tus volt. Ez elképesztő bravúr! Rejtő még egy titkot elárult: „A német elleni volt az utolsó csörtém úgy, hogy a nyolc között és a négyes döntőben is kikaptam tőle. Az munkált bennem, le kell rohannom és kész.” Ha lehet fokozni, a csapatverseny még ennél is izgalmasabb csatát hozott az örök ellenféllel szemben. A szovjetek 7:6-ra vezettek az Ágoston Judit, Dömölky, Juhász, Rejtő összeállítású együttes ellen, ráadásul a találatarányuk annyira jó volt, hogy mindhárom magyarnak nyernie kellett az utolsó csörtéjében. Rejtő 4:2-re verte meg Prudszkovát, Szamuszenko 3:3-ra egyenlített Juhász ellen, a zsűri bemondta az egy perc vívóidőt. Katalin vitte be a győztes találatot, következett a mindent eldöntő Dömölky–Sisova találkozó. Ezen is egy tus döntött!

„Nagy akarattal indítottam el a támadást három háromnál, de a bíró nem adta meg. A sokáig vitatott ítélet sem zökkentett ki, bevittem a döntő tust” – idézte fel a tokiói sikert Lídia. A 4:3-mal 9:7 ide, Juhász fogalmazta meg a legpontosabban a helyzet drámaiságát: „Az utolsó körben mindhármunknak úgy kellett küzdeni, ha valamelyikünk veszít, nincs tovább, a csapat elbukik. Különösen igaz volt: egymásért vívtunk.”

Innentől kezdve csak hozni kell az aranyakat, gondolná az ember, azonban Juhász egy játékos edzésen focizott és térdszalagsérülést szenvedett. Az 1965-ös párizsi vb-n nélküle negyedik lett a csapat, rá egy évre Moszkvában a fináléban a házigazdától 9:3-as vereség lett a vége, Juhász még lábadozott, Rejtő és Dömölky sem tudott segíteni. Az 1967-es montreali vb-n egy magyar arany született: a Bóbis Ildikó, Gulácsy Mária, Juhász, Dömölky, Rejtő összetételű csapat nyert. Bóbis remekelt, Juhász szerényen csak így emlékezett: „A szovjetek elleni idegtépő, nyolc nyolcra végződő, végül tusaránnyal megnyert fináléban nem léptem pástra, de előtte igen.” Igen, a románok ellen 9:4-re megnyert meccsen. Ezt követően már a Juhász, Dömölky, Rejtő trió nem erősítette együtt a csapatot.

Vagy ahogyan ők fogalmaznak: nem vívtak egymásért.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július 22-i lapszámában jelent meg.)