A királynő kincsesládája – a budapesti MOWA-kiállításon megelevenedik az atlétika története

Egyszer csak ott áll előttünk, azaz dehogy áll, ugrik, mit ugrik, suhan a léc fölött Bohdan Bondarenko ukrán magasugró, teljes életnagyságban. A kimerevített mozdulat légiesen könnyed, és nincs semmi utólagos finomítás, pláne photoshop: a világ- és Európa-bajnok, 198 centi magas Bondarenko szája kissé tátva maradt a koncentrációtól, két szemgolyója ijesztően fennakadt, miközben a Fosbury-flop miatt úgy ki van tekeredve, mint egy nagycsoportos óvodás sarokba hajított mackóalsója. Ez kérem, a valóság, helyesebben annak lefényképezett, papírból kivágott, de garantáltan méretarányos másolata. Magasugrót így, a maga tökéletességében és időtlenségében (a mozgássornak nincs meg az eleje, sem a folytatása, csak ez az egyetlen, örök pillanat) aligha lehet mindennap látni, megcsodálni, körbejárni, pláne analizálni – hogy éppen melyiket, azt a helyszínen mindenki kiválaszthatja.

Alighanem ez a testközelbe hozott valóságélmény adja a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (WA) az előző évtized végén életre hívott Museum Of World Athletics (MOWA) kiállításának fő értékét és különlegességét. A budapesti Etele Pláza harmadik emeletén, közel 600 négyzetméteres területen létesült időszaki tárlat ugyanis végig arra épít, hogy az érdeklődő szemlélődő úgy érezze magát, mintha ő is résztvevője, sőt főszereplője lenne a világ egyik legnépszerűbb, de kétségkívül legváltozatosabb (az augusztus 19-én kezdődő budapesti világbajnokságon 49 versenyszámban avatnak majd bajnokot) sportágának. Mindegy, hogy fekete öves atlétikarajongóról vagy a sportágat hírből sem ismerő „beavatandóról” van szó. Erről beszélt az áprilisi megnyitón a Nemzetközi Atlétikai Szövetségben hosszú évtizedek óta tevékenykedő Christopher Turner is, amikor azt mondta: „A kiállítás legfontosabb küldetése, hogy olyan emberek figyelmét is felhívja az atlétikára, akiknek ezelőtt Usain Bolt nevének ismeretén kívül semmi közük sem volt hozzá. Ehhez tökéletes helyen vagyunk, egy forgalmas plázában, ahol nagyon sokakat el tudunk érni. Ez a kiállítás a budapesti világbajnoksághoz is kedvet csinálhat jó néhány embernek.”

Az említett Bondarenko-fotó például a férfi magasugrás világrekordját hivatott bemutatni, a léc ott van a fejünk felett, 245 centiméterre a föld fölött (ugyan Bondarenko egyéni legjobbja 242 cm, de nyilván róla találtak megfelelő minőségű és méretű képet, bár a kubai Javier Sotomayor csúcsa sem őskövület, július 27-én lesz harmincéves), nyugodtan át is sétálhatunk alatta, mert így még hitelesebb lesz a fejünkben motoszkáló „Ember oda föl hogy ugorhat a saját lábával?” kérdés.

VIDEÓ A MEGNYITÓRÓL

De nemcsak a magasugrás lesz „életközeli” élmény. Aki még sohasem tette, kipróbálhatja a rajtgépet, megnézheti, milyen hosszú és pláne mennyire nehéz (vagy könnyű) egy gerely, elbírja-e a férfi súlylökők 7.26 kilós vasgolyóját, meghallgathatja a hivatalos időmérő stopperóra (tudják, az a nagy sárga) másodpercenkénti „kattogását”, vagy ha úgy tartja kedve, közelről szemrevételezheti azt a csengőt, amivel a hosszútávfutók utolsó körére „kongatnak”.

A tárlat egyik „folyosóján” egy hosszú-hosszú képzeletbeli távolugrógödör van a padlóra festve, és miközben az idén negyvenesztendős világbajnokság történetét nézzük-olvassuk, szépen lassan haladunk a versenyszámok világrekordjai felé. Jó, hogy nagyjából éppen a számunkra máig meghatározó élményt adó 1991-es világbajnokság „falánál” érjük el Mike Powell 895 centiméterét (annál a tokiói távolugróversenynél jobbat aligha látunk többé), de az sem utolsó érzés, amikor a séta végén rálépünk a Jonathan Edwards 18.29 méteres hármasugró-világrekordját jelző feliratra.
A MOWA-kiállítás másik nagy értéke a bemutatott gyűjtemény sokszínűsége. A világbajnokságok története rövid, valóban csak a legfontosabb eseményeket összefoglaló magyarázatait pompás fotók és igazán különleges relikviák egészítik ki és teszik teljessé. Ha nem látná, az ember nem is hinné, milyen kicsi, mondhatni falatnyi a női atléták mai versenyszerelése, vagy hogy milyen könnyű anyagból készülnek a legmodernebb futócipők. És persze a korabeli „leletek” láttán felvillan sok-sok régi versenykép. Nem kell hozzá sem videóbejátszás, sem más digitális élményfokozó, a saját, különbejáratú mozinkban ott pörögnek az egykor végigizgult kockák. Csak rá kell nézni egy pillanatra Carl Lewis vagy Szergej Bubka – dedikált – mezére, Michael Johnson aranycipőjére, Usain Bolt „bármijére” vagy Carolina Klüft kibomló szőke hajára, és már indul a hol megható, hol szívbemarkoló belső vetítés. És hát vannak nem megélt, de ettől még ugyanolyan izgalmas tárgyi emlékek, mint mondjuk Emil Zátopek „CSSR” feliratú felsője. Akárcsak a kiállítás utolsó részén a falra kihelyezett, megannyi nemzet válogatott versenyszerelése. Van itt magyar (régi és új), kenyai, amerikai, holland, ausztrál, japán – együtt az egész világ.

S persze a kiállítás a világbajnoki rendezés okán kapott egy „magyar részleget” is. Miközben közvetlen közelről nézegetjük Kazi Olga, Bakosi Béla, Bagyula István, Gécsek Tibor, Baji Balázs, Márton Anita vagy éppen Kozák Luca relikviáit, a régi komfortérzést a mögöttünk felállított televízióban a magyar diadalokat bemutató képkockákat kommentáló hang, Gyulai István hangja teszi teljessé. Mint egykor mindig, mondhatnánk, de ami ennél fontosabb: örökké.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 13-i lapszámában jelent meg.)