Népsport: Gerentsér László – 35 év az egyetemi színpadon

A magyar vívás históriás könyvének aranyoldalait író klasszisok nevét említve természetszerűleg szó esik edzőikről. Az elmúlt évtizedekben a hazánkban 1896 őszén letelepedő, az oktatást a MAC-ban elkezdő olasz Italo Santelli neve forgott a leggyakrabban a sportsajtóban és a vívóberkekben, holott ha a mindenkori legnagyobbakról beszélünk, rajta kívül még két legendás vívómestert illik megnevezni.

Borsody László, a géniuszcímű, 2017-ben megjelent könyvével Máday Norbert igazságot szolgáltatott a méltatlanul elhallgatott legendás katona-vívómesternek (Népsport, 2018. november 12.), a harmadik atyamester pedig a 150 éve, 1873. január 26-án Szegeden született Gerentsér László.

Olimpiai aranyérmes tanítványok tekintetében ugyan nem veheti fel a versenyt Santellivel és Borsodyval, de ő nemcsak az edzőteremben tüsténkedett hatalmas elhivatottsággal: előbb előadóként, majd a székesfőváros első testnevelési igazgatójaként rengeteg energiát fordított az iskolai testnevelés megújítására, németes irányvonalának megváltoztatására; megalapozta az erős magyar párbajtőriskolát; valamint kulcsfontosságú szakkönyvek megírásával is utat mutatott: Atlétika (1911), A vívás és vívómesterség rövid históriája(1928), Az epéevívás(1930), A modern kardvívás(1944 – a kéziratot 1941. februárban fejezte be, posztumusz jelent meg).

De ne mulasszuk el megemlíteni legismertebb tanítványait sem (közülük többen 1945 után érték el legnagyobb sikereiket), mert egytől egyig „húzónév”: Bay Béla, Berzsenyi Barnabás, Élthes Csaba, Palócz Endre, Pósta Sándor, Rajczy Imre, Rerrich Béla, Zöld Ferenc, Bogen Erna, Elek Ilona, Elek Margit, Nyári Magda, Vargha Ilus. Némelyikükre még visszatérünk (Elek Csibi például sokaknak kakukktojásnak tűnhet...), de kezdjük a kályhától...

A szegedi piarista gimnáziumban érettségiző Gerentsér Lászlót mérnöknek szánta apja, ő orvos szeretett volna lenni, ehelyett a jogi karon kötött ki, mégpedig Pécsett, ahol rokonoknál lakott. A Pécsi AC színeiben atletizált, emlékezetes sikereket aratott klubja 1894. június elején a Tettyén megtartott háziviadalán: megnyerte a rúdugrást (265 cm), a távolugrást (530 cm), a gátfutást, valamint ő kapta meg a legszebben vívónak járó első díjat.

Tanulmányait a fővárosban folytatta 1895-től, egyúttal a MAC-ba igazolt. A griffesek 1897. júniusi, a Tattersalban rendezett versenyén bődületes országos csúcsot futott negyed angol mérföldön, 52.2 másodperces időeredményét csak 11 évvel később, 1908-ban múlta felül Bodor Ödön kerek 52 szekundum alatt célba érve. Volt mi motiválja Gerentsért... Egy héttel korábban kikapott Prágában a cseh Rudolf Rudltól, és olyannyira fűtötte a revans vágya, hogy a MAC angol trénerével, Harry Perryvel napi kétszer edzett (délben a rajtot gyakorolta erős sprintekkel, délután lazább sprintek és a Perry által kiírt futópenzum volt repertoáron).

Egyévi önkéntes katonai szolgálatra vonult be 1897 őszén, három hónappal a leteltét követően tartalékos hadnagy lett, majd tényleges szolgálatba lépett. Atlétikai pályafutása itt megtört, egyúttal nagy elánnal fordult a vívás felé. Vermes Lajos hívására 1900 szeptemberétől a kolozsvári egyetemen működött, a modern sportéletet megteremtve bevezette az olasz vívórendszert, megismertette az ifjúsággal az atlétikai sportokat, 1903-tól pedig a helyi piarista gimnázium tornatanáraként is dolgozott.

A következő évben doktorált (a sport mellett évekre félretette tanulmányait), majd kiváló hírnevére alapozva 1907-ben Budapestre hívták, ahol beköszöntött a haláláig tartó Gerentsér-korszak a BEAC-ban. Bárczy István főpolgármester 1908-ban kinevezte a közoktatásügyi osztály testnevelési előadójának, 1914-ben a főváros tanácsa megválasztotta az akkor életre hívott testnevelési igazgatói posztra.

„A tornatanárok tudományos nívójának és erkölcsi tekintélyének emeléséért küzdött és a cél elérésére egyetlen módot látott, ugyanazt, amit a magyar sporttársadalom már évtizedek óta követelt – a tornatanárképzés reformját és ezzel egyidejűleg a tornatanárképző államosítását”– írta a 8 Órai Ujság 1920 februárjában. A cikk apropóját az szolgáltatta, hogy Gerentsért a Tanácsköztársaság augusztus 1-jei bukása után, már az ősszel kommunizmussal vádolták meg rosszakarói – persze azért, mert éppen a kommün alatt kaptak zöld utat az általa forszírozott testnevelési reformelképzelések, ugyanakkor még a Tanácsköztársaság „beköszönte” előtt jó két héttel kibrusztolta a Magyarországi Testnevelők Országos Szövetsége megalakulását. Az alattomos vádak természetesen nem igazolódtak.

Időközben az 1908-as és 1912-es olimpia előtt is ő trenírozta az atlétákat, mindkétszer tagja volt a magyar küldöttségnek. A londoni játékokon önszorgalomból asszózott a – két arannyal és egy ezüsttel gazdagodó – vívókkal, sőt, ha kellett, masszírozta is a sportolókat, bármelyik sportágat képviselték is.

A BEAC-ban pezsgett a vívóélet, csaknem két évvel az 1924-es olimpia előtt pedig felkereste Pósta Sándor, hogy vállalja el a felkészítését a párizsi játékokra. Nem voltak ismeretlenek egymásnak, hiszen Gerentsér 1906–1907-ben Kolozsváron edzette az akkor elsőéves medikus titánt. Orvosi elfoglaltsága miatt kora reggelente tudott csak tréningezni, de Gerentsér mindig várta, noha utána csak órák múlva jöttek a következő tanítványai. Mint tudjuk, Pósta megszerezte a kardaranyat, majd 1936-ban – első magyar női sportolóként – Elek Ilona nyert olimpiát, a női tőrversenyen ment a mennybe. Most kérdezhetik sokan: hát ő nem Santelli „gyermeke”? Jogos a felvetés, csakhogy a berlini játékokra valóban Gerentsér készítette fel Csibit! Más kérdés, hogy veseköve miatt a mester nagy műtéten esett át 1936. januárban, és majdnem teljes négy hónapra kidőlt – erre az időre más trénerek vették át a versenyzőit.

„A vívóoktatásban Gerentsér és segédmesterei a francia vívóiskola alapjaira építkeztek. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ellenfelet kitöréstávolságról, egyenes szúrással, egyenes vágással kellett eltalálni. A vívóteremben szigorúan, maximalista módon, ugyanakkor emberségesen, tanári bölcsességgel foglalkozott a tanítványaival. Véleményét mindig szemtől szemben közölte”– jellemezte mesterét Bay Béla, aki a Gerentsér által megteremtett stabil alapokon kidolgozta, tovább finomította a magyar párbajtőrstílust. Bizony, Gerentsér jóvoltából irányult itthon a figyelem a párbajtőrvívásra (epée), miután az Országos Testnevelési Tanács 1929 őszén Párizsba küldte a szakág tanulmányozására. Hat hetet töltött a fények városában, megszerzett tapasztalatait nagy tudásával összegyúrva lerakta az alapokat, egyúttal kinevelt egy erős generációt a BEAC-ban: a rutint képviselő Bay, valamint Berzsenyi, Rerrich, Ritter alkotta párbajtőrkvartett az egyetemisták első csapatbajnoki címét szerezte meg 1941-ben.

Gerentsér egészségi állapota az év végén romlani kezdett, de betegen is bejárt a Semmelweis utcai terembe, ahova 1930-ban költözött a szakosztály. Egy idő után otthonában feküdt, majd januárban bevitték a János kórházba, ahol fehérvérűséget állapítottak meg nála. Rerrich véradással igyekezett segíteni, ám hiába, Gerentsér László fővívómester 1942. január 12-én elhunyt, 35 év után lépett le az egyetemi színpadról.

A Farkasréti temetőben búcsúztatták el, síremlékét már 1943-ban elkészítette tanítványa, a szobrász Dabóczi Mihály, de – miután restaurálták – csak 1959-ben avatták fel.