– Idén már másodszor edz Magyarországon.
– Igen, a Peridot-kupa előtt Székesfehérváron készültem a válogatottunkkal, de a versenyen már nem vettem részt, Ausztráliába utaztam egy esküvőre – kezdte Nemzeti Sportnak adott interjúját Joseph Choong.
– Mi alakította úgy, hogy ilyen gyakori vendég hazákban?
– Jó a kapcsolatom a magyar öttusázókkal, már csak azért is, mert amikor elkezdtem öttusázni, 14-15 éves koromban Gallai István, a magyar szövetség mostani főtitkára volt a trénerem – a junior válogatottat edzette akkor az Egyesült Királyságban. Most is ő segített, hogy itt tudjak készülni.
– Miért indul el öttusázóként vívóversenyeken?
– Ez a kedvencem az öttusa versenyszámai közül, és az új lebonyolításban nagyon nagy a súlya, sok múlik a vívóteljesítményen. Nálunk, Angliában nem valami erős ez a sportág, nehéz jó edzőpartnereket találni, élvezem, hogy itt, Magyarországon nálam jobb párbajtőrözőktől tanulhatok.
– Mi a tapasztalata, mekkora a különbség a profi párbajtőrversenyek és az öttusaviadalok vívó versenyszáma között?
– Az a legnehezebb, hogy itt 15 találatig tart egy összecsapás, míg az öttusában egy-egy találatig. Általában néhány tust a rendes vívóversenyeken is el tudok érni, de úgy öt után az ellenfeleim rájönnek, hogy mit csinálok, és taktikát váltanak. Így nekem is alkalmazkodni kellene, ehhez viszont szélesebb eszköztárra, többfajta stratégiára lenne szükségem, amihez hozzányúlhatok – egyelőre viszont ez nem fontos, hiszen az öttusára koncentrálok. Talán majd a párizsi olimpia után jobban elmélyedek benne.
– Ezek szerint 2024 után akár sportágat is váltana?
– Még az is előfordulhat.
– Azért, mert akadályversenyre cserélik a lovaglást?
– Persze, ez benne van. De egyébként is úgy érzem, már elég hosszú ideje öttusázok, bár kétségkívül vannak olyan versenyzők, akik nálam régebb óta űzik magas szinten ezt a sportágat. Minden esetre azt hiszem, szükségem lehet új kihívásra.
– Ennek ellenére kipróbálta már az akadályversenyt?
– Egyszer belekóstoltam, és szkeptikus vagyok. Olyan, mint valami majomkodás gyerekeknek. Nem tűnik nehéznek maga a pálya, és elég gyorsan is lehet rajta menni, inkább az lehet kihívás, hogy valaki tényleg nagyon gyors legyen, de az se hiszem, hogy igazán nagy erőfeszítést igényelne.
– Pedig úgy hallottam, szeretnének egyszer az öccsével, Henryvel osztozni a dobogón, ő viszont még nincs olyan magas szinten, tehát lehet, hogy ezért meg kellene barátkoznia az új versenyszámmal.
– Előfordulhat... De előbb látni szeretném, sikeres lesz-e egyáltalán az akadályfutás. Egyébként azért van ennyivel lemaradva hozzám képest, mert hiába csak két évvel fiatalabb nálam, négy évet kihagyott, mert a cambridge-i egyetemet tanult, így tehát összesen hat évvel öttusázott kevesebbet, mint én.
– A lovaglás megmentésért alakult Pentathlon United mozgalom, amelynek Ön lett az arca, aktív még?
– A lovaglás kérdése sajnos eldőlt, aki ebben részt vett, mind nagyon ki van akadva. Viszont úgy gondolom, hogy ha van bármi más, amiért dolgozhatunk, például a jó kormányzás politikájának érvényesítése a Nemzetközi Öttusaszövetségen belül, akkor folytathatjuk a tevékenységet.
– Miért szereti ennyire a vívást?
– Fontos a robbanékonyság, és nekem az ilyen típusú sportok fekszenek a legjobban. A rövidebb, gyorsabb mozgásokban, mint mondjuk három kilométer futásban. Arról nem is beszélve, hogy szeretem, ha valamihez az eszemre is szükség van, ha mentálisan is igazán egyben kell lenni. A vívásnál a csata sokszor fejben zajlik, gondolkozni kell közben, ez engem jobban vonz, mint hogy fussak erőből, olyan gyorsan, ahogyan csak tudok, nap, mint nap.
– Technikai oldalról közelítve, mennyire vív másként egy öttusázó, mint egy párbajtőroző?
– Az öttusában a két versenyző között sokkal nagyobb a távolság, mint a vívóknál, ők sokkal közelebb mernek menni egymáshoz. Mivel mi nem vagyunk specialisták, kicsit ügyetlenebbek, kétbalkezesek vagyunk a párbajtőrözőkhöz képest, jól esik most egy szinttel feljebb lépni. Sokkal jobb érzékük van a megfelelő távolság megtalálásához és az akciók időzítéséhez. Arra a legnehezebb ráérezni, mikor kell támadóbb szellemben vívni, és mikor inkább védekezni.
– Tudta, hogy a magyar öttusázók legtöbbje épp ezért szinte mindig vívókkal készül?
– Féltékeny is vagyok rájuk ezért! Nálunk nincsenek ilyen hagyományai ennek a sportágnak.
– Mi ennek a legnagyobb hátránya?
– Könnyű átvenni a többiek rossz szokásait, mert ott gyenge vívással is a legjobb lehetek. Az, hogy télen járom a vívóversenyeket, rákényszerít arra, hogy helyes technikát alkalmazzak, és maximális sebességgel ugorjak neki az akcióknak. A Budapesti Grand Prix előtt kétszer edzettem a magyar válogatottal, jó sokszor meg is vertek.
– Ha jól értem, a párbajtőrnél a hosszú asszók taktikai változatossága jelenti a nehézséget. Mi a helyzet azzal az érzelmi hullámvasúttal, amit a sok, egy tusos összecsapás jelent?
– Hát, azért remélem, több az emelkedő a hullámvasúton, mint amennyi a lejtő... De fontos, hogy ha valaki 2-3 tust elveszít egymás után, akkor se veszítse el a fejét.
– Ön mit csinál, ha sorozatban többet is veszít?
– Többnyire az edzőmmel kiabálok... De megérti. Komolyra fordítva a szót: egyeztetek vele, és segít kitalálni mi a probléma, tanácsod ad, min változtassak. Sokszor csak egyszerűbb dolgokon múlik egy-egy menet kimenetele: például hogy túl közel megyek az ellenfelemhez, vagy túl távolról indítom a támadást. Amikor mérges vagyok, vagy ideges, akkor magamtól ezeket nem veszem észre, viszont ha kívülről valaki ezt látja, és szól, hogy javítsam, könnyen elkapom újra a fonalat.
– A válogatottal készül, de míg a csapat Kairóban volt, ön testvérével, Henryvel, és csapattársával, Samuel Curryvel edző nélkül tartózkodott nálunk. Ez gyakori?
– Nem, csak ha vívóversenyekre jövünk. Kapunk edzéstervet, magunk végezzük. Ez így nagyon kényelmes.
– Ellustul ilyenkor?
– Azért nem így fogalmaznék, igazából csak annyi a különbség, hogy mindent a magam tempójában csinálok. Reggel például nem rohanok: ha edzésünk van, fél óra alatt összeszedem magam, ilyenkor készülődök akár egy órát is. Lakást bérelünk, magamra főzök – szeretem megválogatni, mit eszem, ezért is jobb így, mint hotelban, mint a versenyeken. Kicsit olyan, mint egy üdülés, ami azért mégsem üdülés.
– Van külön étrendje?
– Nincs, már automatizálódott, mikor mennyit kell enni, és milyen tápanyagot vinni a szervezetbe – például nagyjából négyóránként fehérjedús ételt vagy shake-et. De az öttusa egyébként sem olyan, mint mondjuk a cselgáncs, ahol nagyon figyelniük kell a testsúlyukra a versenyzőknek. Mi bármennyi kalóriát szinte azonnal elégetünk a sok versenyszámmal, edzéssel. Azért ez sem jelenti azt, hogy minden nap a McDonald's-ban ehetünk, de nem kell mindent precízen kiszámolni.
– Azért néha betér a gyorsétterembe?
– Nem, igazából én sosem, tényleg! Akkor tanultam meg főzni, amikor egyetemre mentem. Édesapám malajziai, az ázsiai konyhát kedvelem – a legtöbbször ilyesmit csinálok. Illik is az élsporthoz: rizs, csirkehús, zöldségek.
– Ha már ennyi időt tölt Magyarországon, a mi konyhánkkal hogy áll?
– A gulyást ismerem, szeretem! Otthon, Bathban is van egy étterem, ahol remekül készítik.
– Ezek szerint Bathban él? Ott lesz az idei világbajnokság, amelyen olimpiai kvótát is lehet szerezni.
– Igen, nekem az duplán hazai lesz. Azért jó lenne már a világkupa-döntőt megnyerni, a győztes kvalifikál először a párizsi ötkarikás játékokra, de a legtöbb helyet az Európai Játékokon osztják, annak van a legnagyobb realitása. A férfiaknál remélhetőleg én kivívom az indulás jogát év végéig, de előfordulhat, hogy a másik nemzeti kvótát csak az olimpiai ranglistáról tudja majd megszerezni valamelyik csapattársam jövőre. A női válogatott összességében véve erősebb, ők valószínűleg mindkét kvótát megszerzik az idény végéig.