Egy jól megépített Lada az álma – Bordás Roland színművész és a sport

– Jól láttam, hogy öné az a muzeális Lada itt, a Nemzeti Színház parkolójában?
– Fél éve került hozzám, és valóban nem mai darab, 1994-es évjárat. A Lada-versenyautó a fétisem. A következő lépés majd egy KPM-vizsgás változat lesz. Addig természetesen ezt dédelgetjük, szépítgetjük. Az építés a következő három év feladata, de egyelőre nem nyúltam a kocsihoz. Ám már a tény, hogy lenn áll a ház előtt, olyan érzéssel tölt el, mintha elkezdtem volna dolgozni rajta. Lehet, némiképp furcsa látvány, amikor mondjuk interjúra érkezve egy Lada 2107-esből szállok ki, de menthetetlenül Lada-mániás vagyok.

– Eszerint fontolgatja a visszatérést a versenypályára?
– Az utóbbi néhány évben lett volna egy-két lehetőségem tesztelni, indulhattam volna egy-egy kisebb versenyen, de nem értem rá. Most nem aktuális a kérdés, viszont nem is került le végleg a napirendről. Hobbiszinten, ésszerű határok között vissza lehetne hozni akár évi néhány alkalommal is a versenyzést. A lényeg, hogy ne tűnjön el az ember életéből. Az autóversenyzőszív nem veszít az ambíciójából, ha évekig nem áll rajthoz, akkor sem. Elég, hogy álljon a garázsában egy autó, amire időnként rápillanthat.

– Miképp kezdett versenyezni?
– Tipikus családi történet. Édesapám szerette az autósportot, de nem engedhette meg magának, hogy versenyezzen, viszont a sportág közelében maradt; futamokra járt, segített a versenyző barátainak szervizelni az autóikat. Az első élményem a vásárosnaményi ovis éveimhez fűződik: az óvoda mellett egy tréleren ralikrossz Trabant állt. A karosszériája úgy volt megépítve, ahogyan a németországi Trabant-Lada-rali-kupára benevező autóké. Bukócső és versenyülés is volt benne, tipikusan a hetvenes évek hangulatát árasztotta. Miskolcon sűrűn megfordultunk rokonlátogatóban, ott, a belvárosban láttam először olyan versenyautót, amelynek rendszáma és lámpája is volt. Ezek már igazi raligépek voltak.

– Költséges sportágba szeretett bele.
– Az autósport világába két „kasztból” érkeznek az emberek: a nagyon gazdagok és a nagyon szegények közül. Közöttük egyetlen híd létezik: a fanatizmus. A versenyzésbe mindkettő ugyanannyi munkát és pénzt fektet bele, csak nincs ugyanolyan anyagi lehetőségük. Utóbbiaknak a családi kasszát kell egy kissé átrendezniük, de ez ebben a világban teljesen természetes. Mi sok baráti segítséget kaptunk a sportágban mozgó ismerősöktől, volt, aki például trélert kölcsönzött, más az alkatrészbeszerzésben segédkezett. Persze egy totálkár utáni újjáépítés még Trabant-szinten is horribilis összeg, különösen, ha olyan alkatrész semmisül meg, amelyet csak külföldről lehet beszerezni.

– Melyik volt az első autója?
– Egy kissé sérült ralikrossz Trabantot vettünk meg. Előtte egyik ismerősünk versenyzett vele, és én már korábban kinéztem magamnak. A műhelyben, ahol tartották, sokszor bele is ültem és eljátszottam a gondolattal, hogy engem intenek le az első helyen. Egy álom vált valóra, amikor megkaptam. A szaga, a festése, a bukócső meg a hideg fémlemezek – mind olyan meghatározó élmény az életemben, amit nem cserélnék el semmire.

– Az édesanyja nem féltette?
– Dehogynem! A korom miatt mindkét szülőm aláírására szükség volt, hogy versenyezhessek, és anyukám csak nehezen állt kötélnek. Nincs mit szépíteni: az autósportban bármi megtörténhet. S nemcsak az olyan klasszisokat érhet végzetes baleset, mint mondjuk a finn ralipilóta, Henri Toivonen – Isten nyugosztalja! –, aki a Lancia Delta S4-esével a Korzika ralin navigátorával együtt zuhant szakadékba, sajnos, magyar versenyző is vesztette már életét. Juniorban kezdtem, és tizenhárom évesen nyertem meg életem első kupáját egy mátészalkai ralisprint-versenyen Lendvai István mögött, akivel később együtt jártunk gimnáziumba. Arról, hogyan vezettem az autót, nincs emlékem. Az viszont élesen él bennem, ahogy megérkezünk, lepakolunk, lámpalázasan állok a rajtnál, majd a dobogón átveszem a serleget. Mint ahogy az a versenyélmény is, amikor rommá törtem az autómat.

– Mi történt?
– Máriapócson, a RabócsiRingen rendeztek ralikrosszviadalt. A kvalifikáció során a nézőtéren szurkoló barátaimat is próbáltam szórakoztatni azzal, hogy húzogattam a kéziféket, hadd csússzon az autó. Sikerem is volt, csak éppen az öttagú mezőnyben az utolsó pozícióból rajtolhattam. Édesapám figyelmeztetett, „nem kell brahiskodni”, első lépésben elég a második-harmadik helyre felkapaszkodnom, erős az autó, a hátralévő körökben az élre tudok állni. Ehhez képest már az első kanyar előtt a második helyen autóztam, s le akartam zárni a többiek előtt az ívet. Nem szabálytalankodtam, ám ha jobban figyelek, elkerülhettem volna a balesetet, mert a mögöttem érkező természetesen nem vette vissza a gázt. Így viszont az autóm hátulja beakadt az ő kocsijának bal elejébe, amitől nekipördültem a palánknak, majd egy csúszás után a Trabantom hátulja is a korlátnak csapódott. Az autó eléggé össze is roncsolódott, sajnos nem is tudtam kiszállni. A négypontos biztonsági övön kicsit lazítottam is a rajt előtt, így kicsúsztam a kagylóülésből, rá a szélére, s az ütéstől jókora fekete folt lett a lábamon. Meg is szakították a versenyt. De Isten nem pihent ezen a versenyhétvégén sem, úgyhogy a segedelmével kisebb karcolásokkal megúsztam.

– Hogyan gyűjtött be mégis egy trófeát?
– Az újraindítást követően az egyik autónak tönkrement a motorja, majd az újraindítás után egy másik pilóta a hátsó kanyarban felborult. Ketten maradtak versenyben, s mivel a kvalifikációban voltak jó időeredményeim, az összevetést követően én lettem a harmadik.

– Összetört autóból vagy serlegből van több a pályafutása során?
– Utóbbiból jóval több van. Az említett karambolon kívül fájdalommal vagy ijedtséggel járó balesetem mindössze kettő akadt: egy alkalommal a kézifékezés nyomán letaroltam egy tizenhét méteres kerítést, egyszer pedig egy ralisprintviadalon a gumipalánk elkapta és kissé összetörte az autóm oldalát. A ralikrossz más műfaj, ott eleve számolni kell azzal, hogy minden versenyen megsérül az autó. Minél nagyobb a tempó, a tét, és minél több az induló, annál inkább összetörik. Vagy mert előzni akarok, vagy mert engem akarnak megelőzni.

– Akkor valahol ez is küzdősport...
– Tulajdonképpen igen. Lehetőségem nyílt abba is belekóstolni. Tízéves korom előtt nagyjából fél évig karatéztam és egy-két évig kick-boxoltam. Amikor a Nemzeti Színházban a Rocco és fivéreit próbáltuk, amelyben a bokszoló Simone Parondit alakítom, előjöttek bizonyos mozdulatok. A felkészítésünkben segédkező korábbi vb-ezüstérmes ökölvívó, Bedák Pál mondta is, felejtsem el a kick-boxos beállást és kéztartást. Van egy verekedős jelenet az 1848. március 15-i eseményeket megelevenítő Most vagy soha! című mozifilmben is, amelyben az ifjak egyikét, Bulyovszky Gyulát játszom. Olyan kaszkadőrökkel dolgoztunk együtt, akik Jason Momoával és Jason Stathammel is „bunyóztak”. Minden mozdulatot centire pontosan be kellett gyakorolni. Az első verekedős próbák után erős izomlázzal mentem haza. Volt egy sportteljesítmény fílingje a jelenetnek, s amikor a csetepaté végén szöveget kellett mondani, a lihegés igazán természetes volt.

– Sohasem vetődött fel a kérdés, hogy a színészetet válassza-e vagy a sportkarriert?
– A színjátszás folyamatosan jelen volt az életemben, gyerekkoromtól kezdve. Mellette hol ezzel, hol azzal, hol egyszerre több mindennel foglalkoztam. Középiskolásként például kosárlabdáztam, de jártam vadászatokra hajtani. Emlékszem, amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, zokogva kérdeztem anyukámat, hogy ha ennyi mindent csináltam és ennyi mindenben támogattak, most merre induljak. Ugyanakkor éreztem, hogy az én utam a színészet. A ralizás, egészen a világbajnokság szintjéig, nem több hobbinál.

– A Mester és Margarita Wolandja, a Rómeó és Júlia Tybaltja, a Meggyeskert Trofimovja, az Egri csillagok Hegedűs hadnagya után – és még lehetne sorolni a színházi szerepeit – most a Don Juan januári bemutatójára készül a Nemzetiben. Autóversenyzőként mi lenne az „álomszerepe”?
– Egy Peugeot 306 Kit Car vagy egy BMW E30 M3-as raliautó maga lenne a csoda, de minden rali és ralikrossz versenyautóba boldogan beülnék, amelyik csúszik, durrog és csattog a váltója, ugyanis a lényeg nem a típus. Akinek megadatott, hogy nagy kategóriás álomautót vezessen, ha elfogy a pénze, átül olyan kocsiba is, amelyre korábban rá sem nézett. Ez fanatizmus. Az, hogy a vas erősebb vagy gyengébb, teljesen mindegy. De egy jól megépített Lada... Hát, igen...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 10-i lapszámában jelent meg.)