Gräfl Ödön, a lábatlan magyar tempó atyja

Az első újkori olimpiai játékok áprilisban rendezendő úszószámai előtt egy hónappal, 1896. március 9-én tartották meg az úszók válogatóját a Rudas fürdő medencéjében. A 100 méteres versenyben Braunberger Hugó, Gräfl Ödön és Guttmann (Hajós) Alfréd ugrott be a – Hajós 1956-ban megjelent visszaemlékezése szerint – 23 méteres medence 28 fokos vizébe, ráadásul csak 17 méterig lehetett benne tempózni mert a maradék haton a túlságosan sekély víz ezt nem tette lehetővé... Ilyen körülmények között a három vetélytársnak a fordulással is meggyűlt a baja, nemcsak a másikkal. Braunberger például feladta a versenyt, Gräfl vette át a vezetést az utolsó fordulóig, ekkor Hajós rákapcsolt, és mintegy testhosszal, 1:30 perces idővel nyert. Ugyancsak ő lett az első 500 méteren, az 1000-es futamra már nem is kerítettek sort, miután két diadalával egyértelművé tette, ki az úr a háznál. Mint tudjuk, április 11-én 100 és 1200 méteren is övé lett az olimpiai bajnoki cím, ellenben augusztus 16-án kikapott Gräfltől az először kiírt magyar bajnokságon 100 yardon. Az olimpia után csaknem két hónapig a medence közelébe sem merészkedő, a tanulmányaira összpontosító Hajós ugyan előnyt szerzett, de riválisa belehúzott, végül két és fél méterrel megelőzte.

A két titán – fél évvel volt idősebb Gräfl az 1878 február 1-jén született Hajósnál – harcából 1897 júliusában is utóbbi került ki győztesen, egyúttal a Magyar Úszó Egyesület (MUE) siófoki viadalával búcsúzott el az úszóversenyektől Hajós, aki az atlétika és a futball felé vette az irányt.

De cövekeljünk le Guttmann Alfréd felvett nevénél, merthogy e tekintetben is összekapcsolódik a két klasszis pályafutása. Tudniillik az 1895. június 9-én a Lukácsban villanyfényben megrendezett MUE-viadalon két, álnevet viselő úszót harangozott be a sajtó: Hajós Pált és Hajós Nándort. Ugyancsak első olimpiai bajnokunktól tudhatjuk, hogy érettségi előtt álló diákként az iskolai tilalmak miatt kellett ehhez a megoldáshoz folyamodniuk – merthogy az éppen ötven éve elhunyt Gräfl Ödönt rejtette Hajós Pál, Guttmann Alfrédot meg Hajós Nándor. Persze a versenyeredmények közlésekor zárójelben a valós nevüket is feltüntették az újságok, és Gräfl szereplése váltotta ki a legnagyobb visszhangot: 66 méteren legyőzte a német bajnok, ám az osztrák WASC színeiben szereplő Eugen Wolfot. Mégpedig nem mindennapi körülmények között: „Hajós Pál (Graefl Ödön) olykép jött be holtversenyben Wolffal, hogy teste jóval előbbre volt Wolfénál, viszont nagyon közel úszván a rúdhoz, a kezek egyszerre érintették a vasat. A jury kénytelen volt a Graefl erős pártját fogó közönség protestálásai daczára döntő úszást rendezni, melyből aztán Graefl Ödön került ki 2 méter tiszta előnnyel elsőnek.”

Vagyis az egymást a magyar medencékben motiváló két sportember egy bizonyos alkalomból választotta ugyanazt a vezetéknevet, ám míg Gräfl mindjárt le is vetette, Guttmann nem dobta el. Más kérdés, hogy „tisztán” Hajós Alfrédként csak 1904–1905-től találkozhatunk vele az archívumokat böngészve.

De visszatérve Gräfl Ödönre... Nem volt szerencséje, merthogy már bontogatta albatroszszárnyait soron következő olimpiai bajnok úszónk, a nála négy évvel fiatalabb Halmay Zoltán. Az 1900. augusztus 5-i bajnokságon például legyőzte a laza vállával hatalmas karokat „forgató”, 189 centi magasra nőtt trónkövetelőt, aki jó egy hét múltán, 19 évesen már két második és egy harmadik hellyel gazdagodott a párizsi olimpián. S hogy miért ragadt megint itthon Gräfl? Azért, mert Párizsban a 200 méter volt a legrövidebb táv, Gräfl viszont csak 100 méteren volt képes klasszisteljesítményre. (Érdekesség, hogy öccse, a hosszabb távokon kiváló Károly is lemaradt az olimpiáról, mert katonai szolgálatát töltve nem mehetett külföldre.)

Nevéhez fűződik a magyar tempóként elhíresült úszóstílus, amelyet már Hajós is alkalmazott, és az 1904-ben két olimpiai aranyérmet szerző Halmay Zoltán fejlesztett tökélyre.

„Erről a Gräfl Ödön által a legrövidebb távokon bevezetett és később Halmay Zoltán által kizárólagosan használt váltott karú úszásmódról itt csak annyit szükséges megjegyezni, hogy a múlt század kilencvenes évéig világszerte elterjedt, és a béka lábmozdulataihoz hasonló lábmunkát egyszerűen elhagyta. Az így úszók lábaikat uszályként vonszolták maguk után”– írt szemléletesen a magyar tempóról a néhai olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok sprinter, Bárány István 1955-ben megjelent könyvében.

A századforduló után Halmay mögé szoruló Gräfl a magyar vízilabda egyik úttörője. Azon sportemberek egyike, akik részt vettek 1899. július 30-án Siófokon az első hazai nyilvános mérkőzésen; csapatkapitánya volt a MUE-nak, amely megverte a MAC-ot az első klubközi meccsen, és amely a magyar póló első nemzetközi csatájában, 1901. december 15-én 14:0-ra kikapott az osztrák Wiener AC-tól Bécsben; no és – immár az öccse által alapított Balaton UE csapatának tagjaként – hetedmagával az első magyar bajnok vízilabdázó.

A Nemzeti Sport így jellemezte 1903 decemberében:  „Gräfl Ödön (27 éves), jobb hátvéd. A csapat legidősebb tagja és annak első kapitánya volt. Igen gyors, játéka egyszerű, de csapatának igen hasznos, passzai igen pontosak. Mint úszó, európai hírnévre tett szert.”

Egy harmadik sportágban, evezésben is magas szintre jutott. A nagy tekintélyű Pannónia versenyzőjeként lapátolt, a kormányos négyesben és nyolcasban sorra győzedelmeskedett 1902 és 1904 között. A kvartettel például három diadalt aratott az 1902. júniusi, budapesti nemzetközi regattán, mindhárom társa – Bauer Rudolf, Gillemot Ferenc, Halmay Zoltán – a magyar sport örök legendája. Az 1904. júniusi bécsi nagyregattán olyanokkal ült a nyertes nyolcas hajóban, mint Gillemot, Kirch­knopf Ferenc, Manno Miltiadesz, Wampetich Imre és Károly. Evezésben csak azért nem nyerhetett bajnokságot, mert ebben a két versenyszámban első alkalommal 1914-ben írták ki.

Gräfl Ödön ott volt a Magyar Úszószövetség (MÚSZ) alapításánál, az 1920-as évek végéig megannyi funkciót (ügyvezető alelnök, alelnök, a póló-, a fegyelmi, az intézőbizottság első embere) töltött be. Munkahelyén, a Pesti Hazai Első Takarékpénztárnál jogügyi előadóként, főeladóként dolgozott, 1940-ben pedig kinevezték aligazgatónak. A szocializmus idején kitelepítették (lásd keretes írásunkat), amit alaposan megszenvedett, ám szép kort ért meg: 96. életévében hunyt el Budapesten.