Népsport: „Aki mindig megtette a magáét, s nem kérte számon a sikereit”

Olimpián, világ- és Európa-bajnokságon tizenhatszor volt aranyérmes 1933 és 1960 között, s ugyancsak tizenhatszor nyert magyar bajnokságot. Győztes versenyeinek felsorolása megtöltene egy kis kötetet, így csaknem három évtizedes versenyzői pályafutásából csak képeket villanthatunk fel, hozzátéve, hogy sportdiplomataként is tisztelet övezte haláláig.

Húszéves volt, amikor Kabos Endre, Maszlay Lajos, Jekelfalussy Piller György és Zirczy Antal társaságában Európa-bajnok lett. Nagyszerűen vívott, legyen elég annyi, hogy az öt mérkőzésen 14 győzelmet hozott. A verseny Budapesten volt, az Országos Testnevelési Tanács (OTT) elnöke, Kelemen Kornél pedig így beszélt: „A kis Kovácsért drukkoltam nagyon, de a magyar vívócsapat Benjáminja Jekelfalussy stílusában kitűnően megállta helyét.”

A „Jekelfalussy stílusa” kitétel megér egy rövid kitérőt, ez ugyanis Borsody László (1878–1939) munkáját jelöli. Ami maradandó volt, hiszen később tanítványai, a szintén legendás Szűts János és Skaliczky Géza lett Kovács mestere. Borsody korszakos alakja a sportágnak (Népsport, 2018. november 12.),a szakirodalom szerint  „elemeire bontotta a Santelli által behozott olasz stílust, megtartotta belőle a bizonyítottan jót, amit ötvözött a magyar iskola értékeivel”. Nos, az ifjú Kovács nála vívott, miután hiába volt szépreményű atléta, otthon, Debrecenben az Arany Bika szálló báltermében tartott vívóbemutatók egyszerűen megbabonázták. A vágyai és a tehetsége találkoztak, a Borsody-módi feküdt neki. Legyen elég annyi, hogy 19 esztendősen (1931) azzal robbant be, hogy a bajnokságon éppen mestere másik tanítványát, Jekelfalussyt győzte le. Öt egyre, ami azért nem semmi.

A berlini olimpián (1936) ott volt a győztes csapatban (mellette Berczelly Tibor, Gerevich Aladár, Kabos, Rajcsányi László, Rajczy Imre), pedig a felkészülése nem volt zökkenőmentes, tavasszal a Nemzeti Sport visszatérő lábfájásról ír, majd hozzáteszi: „     Kovácsra igen nagy szükség van az olimpiai évben. Kovácsnak tehát mennél előbb a legkomolyabban hozzá kell látni ahhoz, hogy meggyógyuljon, még akkor is, ha az most hosszabb kényszerű szünettel jár. Most kibírja a pihenést. A szezon későbbi részében ez már nehezebb.”

Egy esztendővel később (1937) megnyerte a párizsi világbajnokságot, Darányi Kálmán miniszterelnök táviratban köszöntötte, mert „a hadnagy úr a magyar nemzet kiválóságának újabb tanújelét adta és a magyar névnek külföldön is becsületet szerzett”. Bravúr volt a javából, mert: „a Masciotta elleni asszómnál már azt hittem, hogy vége, 1:4-re álltunk. Valaki – most már tudom, hogy Hátszegi volt – bekiáltott: második intenció! Megfogadtam. Egymás után négy tust vittem be az olasznak.” Borsody neve ismét előkerül, Kovács elmeséli, hogy korábban nagyon merev volt, tőle tanulta meg „a puha mozgást”.

Következő olimpiája a háború utáni első, a londoni (1948), ahol csapatban (Gerevich, Kárpáti Rudolf, Berczelly Tibor, Rajcsányi, Papp Bertalan társaságában) már volt egy aranya, amikor egyéniben bronzérmes lett. A győztes Gerevich 1:4 után fordított ellene, ám csörtéjük igazi ünnepe volt a kardvívásnak. Harmadik helyéhez az is kellett, hogy a döntőben a zsűri megverette a mexikói Antonio Olivával (ahogy Berczellyt és Gerevichet is a középdöntőben).

Meglehet, ez is közrejátszott abban, hogy négy év múlva Helsinkiben (1952) az olimpiai versenyek előtt külön kitért a versenybírókra:  „Minden csörtében két-három találattal többet kell majd bevinnünk és főleg olyan találatokat, hogy ne csak látni, hanem hallani is lehessen, amikor a kard pengéje a sisakra, vagy a mellre vágódik. Akkor aztán magyarázkodhatnak, ahogy akarnak.”

Így történt, a két kardarany pedig ismét Magyarországé lett. Csapatban 8:7 Olaszország ellen a döntőben, a londoni összeállításban, Kovács Pál remekelt, majd egyéniben: 1. Kovács, 2. Gerevich, 3. Berczelly. A döntőben a magyarok ellen kezdett, Berczellyt 5:4-re („Gyönyörű mellvágással megszerzi a győztes találatot”) , Gerevichet 5:2-re („Remek lerohanó fejtámadása ellen nincs ellenszer”) győzte le, majd sorra a többieket. „Nagyszerűen vív Kovács! Csak úgy árad mozdulataiból a biztonság” – örvendezett Jekelfalussy immáron szövetségi kapitányként, aztán amikor a nagy vetélytárs Vincenzo Pintont 2:4-ről legyőzte, s veretlenül lett aranyérmes, röviden értékelt: „Már a selejtezők során is éreztem, hogy jól megy a vívás. Sikerült veretlenül megnyernem a bajnokságot!” A nagy vetélytárs, Gerevich így beszélt:  „Már Tatán láttuk, hogy Kovács Pali nagyszerű formában van. Én is igyekeztem felfejlődni, de nem sikerült őt beérnem”, Jekelfalussy pedig: „Egy fél évvel ezelőtt »kiugrott« a magyar élmezőnyből, s tartani tudta nagyszerű formáját.”

Következett Melbourne (1956), ahol Kárpáti lett az olimpiai bajnok, meg persze nyert a csapat is. Gerevich, Kovács és Kárpáti most is hozta a formáját, de mellettük a fiatalok (Hámori Jenő, Keresztes Attila, Magay Dániel) is megtették a magukét.

És ott volt a római játékokon (1960) is. Negyvenkilenc esztendősen, de a beválogatása nem lehetett kérdés, már csak azért sem, mert veretlenül nyerte meg a magyar bajnokságot, ráadásul sorozatban harmadszor. Miközben:  „Nem tudom, hogyan fog menni a bajnokságon, hiszen majdnem egy évet kellett kihagynom és a lábam azért még kicsit kímélem. Örvendetes viszont, hogy az edzések alkalmával sérülésem már nem zavart. Formám jelenleg sem a legjobb, mert hisz a megkezdett erős munka következtében mindig egy kis visszaesés jelentkezik.”

Végül nem volt gond, Rómában Kárpáti és a csapat (ezúttal Delneky Gábor Horváth Zoltán és Mendelényi Tamás volt a három győztes fiatal) megvédte címét. Kovács Pál pedig abbahagyta a versenyzést. Búcsújakor igyekeztek jellemezni, kiemelték taktikai érzékét, ravaszságát, majd így folytatták.  „Már a megjelenése is úgyszólván »az ellenség megtévesztését« szolgálta. Mert egyáltalán nem volt sportos alkat. Született, tipikus értelmiségi volt. Nem túl széles, sőt enyhén ejtett vállai voltak, amelyhez ráadásul általában raglán szabású felöltőt választott, lassú, könnyed járás, eleresztett, laza, természetes, kicsit hanyag tartás jellemezte.”

Sportdiplomataként is letette a névjegyét, a nemzetközi szövetségben (FIE) a kard szakbizottság vezetője (1968), majd a szervezet alelnöke lett (1980). Hű maradva önmagához: „Nem szeretem azokat az embereket, akik visszaélnek a sikereikkel. Állandóan hangoztatom: a nagy eredmény arra jó, hogy az ember rádöbbenjen arra, mit nem tud.”

Alátámasztja mindezt a cikk, amellyel Kő András köszöntötte 75. születésnapján:  „Várkapitány, olaszverő, bajban és nehéz időkben irányt mutató, de sohasem szónokoló, sohasem parancsoló, hanem személyes példával elöljáró kardforgató, aki mindig megtette a magáét, s nem kérte számon a sikereit.”

És végezetül két vélemény. Az első 1952-ből: „Kovács nemcsak a legjobb, hanem a legrokonszenvesebb vívója is a világnak.” A másik 1987-ből:  „Kovács Pál a legrokonszenvesebb és a legnagyobb tekintélyű magyar sportdiplomaták egyike.”