Triatlon: géppé változott Bicsák, de megint szereti a sportágat

– Elhúzódó sérülés, fontos világesemények, jó eredmények jellemezték az elmúlt évét. Hogyan kezdődött az idénye?
– Döcögősen – mondta a Nemzeti Sportnak a tokiói olimpián a minden idők legjobb magyar sportági eredményének számító hetedik helyet elérő pécsi triatlonista, Bicsák Bence. – Kétezerhúsz elején túlterheltem magam az edzésekkel, és ez az egész tavaszomra rányomta a bélyegét, nem jött ki a lépés a versenyeken. A fordulópont Tokió előtt érkezett el, Dunkerque-ben a francia Grand Prix-n nyerni tudtam, és itt úgy éreztem, minden nehézséget sikerült leküzdenem. A legnagyobb mélypontomat az ezt követő olaszországi edzőtáborban kellett megélnem, ahol megsérült a térdem. Megfordult a fejemben, talán az égiek nem akarják, hogy részt vegyek az olimpián. Roppant nehéz időszak volt, a magaslati edzőtáborban a hegyekre a sérülés miatt nem tudtam felmenni, ezért kénytelen voltam az egyetlen sík szakaszon edzeni, két hétig egy kilenc kilométeres alagútban bicikliztem oda-vissza.

– A tokiói volt az első olimpiája – milyen emlékeket őriz róla?
– Sok olyan véleményt hallottam a játékokkal kapcsolatban, hogy nem igazi olimpia volt a vírushelyzet miatt, de nekem ez volt az első, így nincs viszonyítási alapom. Szűk egy héttel a verseny előtt viszont még az a veszély fenyegetett, hogy a térdem nem fogja bírni, és átadom a kvótámat a tartalékversenyzőnek. Olyan fájdalomcsillapítót szedtem harmincöt napon keresztül, amilyet alapesetben öt napig lehetne, ugyanakkor semmit sem segített a fájdalom tompításában, a meleg, ami Japánban fogadott, sokkal inkább. Négy nappal az olimpia előtt egy jól sikerült edzés után döntöttem el, hogy végig fogom csinálni – ez egyrészt pluszmotivációt adott, másrészt terhet vett le a vállamról. Különleges, varázslatos pillanat volt a rajt előtt a pontonon állni, úgy éreztem, teljesült az álmom, ezért dolgoztam egész életemben, és most végre itt vagyok.

– Majd' fél év elteltével mennyire elégedett a hetedik hellyel egy tízes skálán?
– Tizennyolc! Annak ellenére mondom, hogy voltak dobogós álmaim korábban, de az akkori állapotomban a mai napig nem értem, hogyan bírtam végig, főleg a futást. A biciklin körülbelül százötven kigyorsításom volt a verseny alatt, pedig előtte hetekig egyetlenegyet sem tudtam megcsinálni. Őszintén nem tudom, mi adott ott erőt, de ez volt életem első olyan versenye, amelyen egyetlen kis hiba sem csúszott be.

– Huszonhat éves, a legjobb korban van, ráadásul a következő olimpiára három esztendőt sem kell már várni. Megfogalmazódott már a fejében, mire lehet képes Párizsban?
– Most úgy érzem, hogy bármire, akkorát álmodom, amekkorát nem félek. Ami a hosszú távú jövőt illeti, Los Angelesben és Brisbane-ben is szeretnék ott lenni.

– A világkupa-sorozat novemberi döntőjében élete eddigi legjobb eredményét érte el a bronzéremmel.
– Az olimpiához hasonlóan erősen vívódtam az indulásom előtt, a térdsérülésem ugyanis nem jött teljesen rendbe, nem tudtam úgy tréningezni, ahogy elterveztem, nagyjából csak háromhetes felkészülésre volt lehetőségem. A sprintversenyek amúgy sem fekszenek nekem. Kis súlyúnak számítok a mezőnyben, lényegesen kevesebb kilót kell cipelnem, ami inkább a hosszabb távú viadalokon fizet jobban. A sérülés és a csonka felkészülés miatt talán kevesebbet vártam magamtól, mint korábban, ezért teher nélkül álltam rajthoz, az erőnlétemmel ugyanakkor nem volt gond, ráadásul pihenten érkeztem a világkupára, ami abban a pillanatban sokat ért.

– Kimondottan tudatosan készül. Ez – is – a siker titka?
– A magam preferenciái alapján igyekszem összeállítani a versenynaptáramat és az edzésterveimet, de természetesen az edzőm, Tóth Szilárd szava is nagyon fontos. Rajta kívül biciklis trénerrel is dolgozom, aki tanácsokkal lát el, van, hogy együtt edzünk, a gyógytornászom, a masszőröm és a sportpszichológusom pedig abban segít, hogy a lehető legjobb fizikai és mentális állapotba kerüljek.

– Ez az esztendő fordulópont volt a karrierjében?
– Az utóbbi években nagyon elzárkóztam a külvilágtól, csak a másodperceket hajszoltam, tulajdonképpen géppé változtam, semmilyen más élvezetre nem adtam a mindennapokban, ami paradox módon negatívan hatott a sportteljesítményemre. Újra nagyon fontos lett a magánéletem, és az egészséges egyensúly – ahogy az Abu-Dzabiban szerzett bronz­érmem is igazolja – magával hozta a jó eredményeket, s ami még ennél is fontosabb: a triatlon szeretete is visszatért. Ez óriási változás, bízom benne, hogy ez az állapot meg is marad, mert így egészen más teljesítményre vagyok képes. Maradok azonban a földön, mert rengeteg kitartást és stabilitást igénylő időszak áll előttem, hosszú út vezet Párizsig.