Szász-Kovács Emese és Szilágyi Áron együtt az úton – ezután is

– Melyikük a főnök?
Szász-Kovács Emese: Áron.
Szilágyi Áron: De jó ezt tudni!
Emese: Mindig a férfiak a főnökök, nem?
Áron: Én erről nem tudtam... Az igazság az, hogy itt, a Vasasnál Markovits László a főnök, mi leginkább csak követjük az útmutatásait, és igyekszünk a vívószakosztályban hatékonyan tevékenykedni.

– Ez a tudásuk, a tapasztalatuk átadását jelenti a gyakorlatban, vagy pontosan mit?
Emese: Azt mindenképpen, és talán jól jön az is, hogy vívószemmel látunk sok mindent. Azért dolgozunk, hogy egységes rendszerré váljon itt minden, az a cél, hogy a kard és a párbajtőr alkosson közös egészet, hogy minél több Vasas-sikernek örülhessünk a jövőben.
Áron: A rendszer egyébként úgy épül fel, hogy az anyaegyesületben dolgozik a csúcsvezetőség, emellett a szakosztálynak is megvan az operatív vezetősége, és a két fegyvernemet is külön igazgatják – mi mindehhez próbálunk hozzátenni. Persze, az időnkkel és az energiánkkal is, de leginkább a hitelességünkkel, hiszen mindketten a Pasaréti úti vívóteremből lettünk olimpiai bajnokok, ez pedig erőt mutat befelé és kifelé egyaránt.

A 2007-ES VB-N MINDENKI MEGISMERTE SZILÁGYI ÁRONT

– Már említették is a két külön fegyvernemet: egymás között hogyan bokszolják le, hogy a melyik a jobb, a több, melyik áll előrébb a rangsorban?
Emese: Mi már elengedtük ezt a vitát, ezzel persze nem elfogadva azt, hogy a kard mindenekfelett áll!
Áron: Ez egy évszázados, megoldhatatlan kérdés.
Emese: Mindketten tiszteljük a másik fegyver­nemét, és azért felesleges vitázni erről, mert biztos, hogy mindenki a saját álláspontját vé­de­né. De én szeretem a kardvívást, szívesen is nézem.
Áron: Látja, Emese milyen elképesztően dip­lo­matikus sportvezetővé nőtte ki magát? A Vasasban sok-sok eredményes vívó van, párbajtőrözők és kardozók egyaránt, én jó ideje online is követem a fiatalok versenyeit, és mindenkinek szurkolok. Ez a válaszom a felvetésre, mert a megoldhatatlan kérdést talán mégiscsak megoldja az, hogy egy közösséghez tartozunk.

– Ezzel ön is bizonyította, hogy diplomatikus sportvezető.
Emese: Áron a világ legdiplomatikusabb embere.

– Ezzel nem is vitatkoznék, de tudja, hogy kevésen múlt, hogy nem párbajtőröző lett belőle? Az édesanyja már egyeztetett egy párbajtőredzővel, amikor Gerevich György odament hozzájuk és azt mondta: „Ez a fiú hozzám jött. Én kardvívót nevelek belőled, fiam!”
Áron: Pontosan így történt.
Emese: Minden bizonnyal így kellett lennie. Lehet, hogy ha párbajtőrözik, most nem lenne háromszoros olimpiai bajnok.
Áron: Nem tudhatod, lehet, hogy már négyszeres lennék!
Emese: Áron, nem hagytad, hogy befejezzem a mondatomat. Honnan tudod, hogy nem ugyanezt mondtam volna...?

– Hogy remek kettejük között az összhang, ebből a kis „pengeváltásból” is kiderült, azt pedig a történelemkönyvek rögzítették, hogy mindkettejük első olimpiája a pekingi volt. Ott már ismerték egymást, tudtak a másikról? Egyáltalán: mi az első emlékük a másikról?
Emese: Nekem Áronról a 2007-es szentpétervári világbajnokság.

– Kinek nem...?
Emese: Nemigen hallottam addig róla, aztán a vébé előtt nem sokkal kaptuk a hírt, hogy Lengyel Balázs helyett Szilágyi Áron utazik a versenyre. Ő meg kicsoda? – tettem fel a kérdést, mire azt a választ kaptam, hogy fiatal, tehetséges kardozó. És akkor ezt Szentpéterváron bizonyította, ott bemutatkozott – az egész világnak: jött egy kis tizenhét éves fiú, és berobbant a sportág élvonalába. Hogy mi a következő képem róla ugyanonnan, arról inkább nem mesélnék...

– Volt nagy ünneplés a csapattal megszerzett világbajnoki aranyérem után?
Emese: Megülték, amit kellett, és úgy, ahogy kellett – annak az volt a rendje-módja.
Áron: Emese már akkor is eredményes vívó volt, így aztán amennyire ő nem ismert engem, én őt annyira igen, pontosan tudtam, kicsoda. Más szintet képviselt, pláne velem szemben, hiszen én éppen csak becsusszantam abba a kardcsapatba Lengyel Balázs szívizomgyulladása miatt.

– Már akkor is olyan diplomatikus és tisztelettudó volt, mint mostanság?
Áron: Felnéztem a csapattársaimra, és felnézek rájuk most is. Azt nem hiszem, hogy azon a szentpétervári világbajnokságon a helyén kezeltem mindent, beleértve magamat is, de nem is hiszem, hogy ez elvárás lett volna egy tizenhét évestől, főleg egy vb-cím megszerzése után. Voltak ott elhajlások, ám a többiek iránti tisztelet mindig is megvolt bennem.

– Onnantól együtt utaztak a világversenyekre, és 2009-ben már mindketten a Vasasban vívtak. Magával hozta ez azt is, hogy egyre jobban megismerték egymást?
Emese: Hosszú folyamat volt, már csak a korkülönbség miatt is. Aztán a londoni olimpiára együtt utaztunk ki, akkor többet beszélgettünk, rá két napra pedig Áron másik dimenzióba lépett. Én hamar kiestem, és aki így jár, aki nem szerez érmet, hajlamos úgy gondolni a másikra, aki meg sikeres volt azon az olimpián, hogy de jó, hogy hozzám szólsz, de jó, hogy ember tudtál maradni azok után is, hogy ott van a nyakadban az arany – Áron az maradt.

– Mi volt az első gondolata Áron győzelme után?
Emese: Leginkább az, hogy hihetetlen, amit elért annyi idősen.

– Van ilyenkor az emberben némi irigység is?
Emese: Mindenkinek a saját kezében van a sorsa. Persze, ki ne szeretne olimpiát nyerni, de hogy azért, mert nekem akkor nem sikerült, irigy legyek... Sohasem éreztem olyat, hogy jaj, csak a másik ne nyerjen, hátha akkor nekem sikerül. Örültem Áron aranyérmének, az pedig hamar kiderült, hogy ugyanolyan szerény és normális srác maradt, mint volt addig.

– Ugyanolyan maradt – az első, a második és a harmadik olimpiai aranya után is?
Áron: Remélem. Én legalábbis szeretném hinni, hogy igen.

– A mostani Áron más, mint volt a londoni győzelem utáni?
Emese: Áron a harmadik arany után nyitottabb lett a világ felé. Három olimpiai győzelem kellett ahhoz, hogy valamelyest oldódjon a zárkózottsága.

– Aláírja ezt?
Áron: Oldódom, igen, de én nem feltétlenül a három aranynak tudom be, inkább annak, ami az aranyérmeket követi. A győzelem után rengeteg interjút kell adni, beszéltetik az embert, hívják sok helyre, kénytelen oldódni ebben a közegben. De azt, hogy én alapvetően introvertált, zárkózott srác vagyok, szerintem már az egész ország tudja.
Emese: Áronnak van egy szűkebb köre, amelyben biztonságban és jól érzi magát, amelyben megnyílhat – örülök, hogy talán már én is beletartozom.

SZÁSZ-KOVÁCS EMESE MOSOLYT CSAL MINDENKI ARCÁRA

– Ön a mosolyával mindenkit képes megnyitni, nem is csodálkozom rajta, hogy Áronnal jóban lett az évek során.
Áron: Nekem már fiatalként is szembetűnő volt, hogy amíg én feszült voltam egy verseny előtt, nagyon koncentráltam a feladatomra, vagy dobáltam a sisakomat egy-egy asszó után dühömben, Emese csak mosolygott. Mindig. Versenyeken, edzéseken – tényleg mindig.
Emese: Vagy sírtam...
Áron: Igen, sírni is láttalak, de mosolyogni sokkal többször. Fantasztikus volt látni, érzékelni, hogy itt egy sportoló, akinek kis túlzással az élete múlik egy-egy versenyen, milyen jól kezeli a legnehezebb helyzeteket, képes boldog és vidám maradni. Ebben nem változott Emese az évek folyamán.

– Abban sem, hogy akárhányszor említjük Kulcsár Győzőt, Emesének könnyes lesz a szeme.
Áron: Most is sírni fogsz?

– Hogy látta ön kettejüket? Emese sohasem tagadta, hogy voltak hullámvölgyek a kapcsolatukban, hogy sokszor megjárták a poklot, hogy nagyon nehezen indult be a közös munkájuk, mégis olyan nagyszerű kettős volt az övék.
Áron: Először hadd beszéljek én Győző bácsiról, hiszen ő a sportágunk egyik legendája, nekem is élményszámba ment, hogy sokszor lehettem vele együtt a vívóteremben! Nincs olyan ember, nem is volt, aki a szakmai nagyságát megkérdőjelezné, a párbajtőrvívás egyik legnagyobb alakja volt, ebben konszenzus van a fegyvernemek képviselői között. Örültem, hogy láthattam őt iskolát adni – kívülről persze én sokkal kevésbé konfliktusosnak és hullámzónak láttam a kapcsolatukat, mint ahogyan ők belülről megélték. Azt persze gyakorta tapasztaltam, hogy Emese nagyon megdolgozott minden sikeréért, hogy sokszor megszenvedte a kemény munkát, ám én alapvetően mosolyogni láttam őket és kedélyesen beszélgetni.

– Áron látta önöket dolgozni a Mesterrel, ön viszont majdhogynem testközelből élhette át, amikor a riói olimpia előtt edzőt váltott. Beszélt vele erről, nem féltette?
Emese: Ilyen mély szakmai témákról sohasem beszélgettünk, nem is tudtam volna neki tanácsot adni. Bár egyszer adtam...
Áron: Igen?
Emese: Nem is emlékszel? Amikor a dél-koreaiak egyre jobbak lettek, kitaláltátok, hogy párbajtőrözőket szeretnétek bevonni a felkészülésedbe, és akkor megkerestetek. Én meg azt mondtam neked, hogy ezt a „dél-koreai parát” szerintem engedd el, amikor kell, úgyis megvered őket!
Áron: Hah, ez olyan igazi emesés tanács!

– De igaza lett!
Emese: Persze, ez a viccesebb része a történetnek, mert valóban ezt mondtam Áronnak, hiszen tudtam, az edzőjével biztosan ezerszer kielemezték már az ellenfeleket. Az edzőváltását is kívülről éltem át: mivel már akkor is tudatos ember volt, aki mindig mindent átgondol minden oldalról, azt gondoltam, hiába kockázatos lépés, ha valakinek bejöhet, az Szilágyi Áron.

– Ön is ilyen átgondoltan hozza meg a döntéseit?
Emese: Annyira alaposan átgondolni mindent, mint Áron, nem is lehet, én képtelen lennék rá, de én sem szoktam hirtelen felindulásból dönteni. Ha ilyen lennék, valószínűleg Győző bácsival sem lett volna olyan hosszan tartó a kapcsolatunk. Szóval, végiggondolok én is mindent, de ezen a téren Áron jobb, profibb.

– Egyetért Emesével?
Áron: Általában egyetértek vele, ritka, hogy nagyon más a véleményünk.

– És önnek is rendre mosolyt csal az arcára?
Áron: Kiére nem?

– Londonról már beszéltünk, aztán következett az újabb közös olimpia, immár a harmadik, amelyiken mindketten aranyérmet szereztek. Emese vívott hamarabb, így olyan nagyon ön nem tudta megünnepelni a sikerét.
Áron: Egy koccintásnyi ünneplés azért volt.

– És a poharában pezsgő volt?
Áron: Az enyémben nem, de Emeséében biztosan.

– Ön viszont megnézhette Áron második olimpiai győzelmét.
Emese: És kölcsönadhattam neki a sarokvédőmet.
Áron: Ez itt a nagy sztori, nem az arany!

– Elmesélik?
Áron: A vívócipőbe szoktunk sarokvédőt rakni, műanyagból van és körülbelül nyolcévente törik el. Hát az enyém éppen Rióban tört el, és elfelejtettem bepakolni a pótsarokvédőmet.
Emese: Mert Áron szokott ilyet is pakolni a táskájába...
Áron: Az olimpiákra általában igen. Körbejártam a fiúkat, hiszen addigra már a férfi párbajtőrözők is túl voltak az egyéni versenyen, ám csak Emesének volt műanyag sarokvédője. Csakhogy ő ugye balkezes, így a bal cipőben hordja a sarokvédőt, nekem meg a jobba kellett.

– Mégis elfogadta a segítséget?
Áron: Kénytelen voltam.
Emese: A történethez tartozik, hogy az volt életem első sarokvédője. Még a BSE-ben vívtam, amikor Fodor Gábor akkori szakosztályvezető a kezembe adta – kislány voltam még, és azóta sem tört el. Ha ezt nézzük, két aranyat is hozott Rióban, sőt, egy bronzot is, hiszen a férfi párbajtőrözők csapatversenyén Somfai Péter is használta. Nyáron viccelődtem is, hogy kiküldöm veled Tokióba is.

NÉHÁNY HETET VÁRATOTT MAGÁRA A KÖZÖS KOCCINTÁS

– Ezek a váratlan helyzetek megzavarhatják a sportolót, erre jó példa, hogy a toronymagas esélyes Milák Kristófot is kibillentette a kétszáz pillangó döntője előtt, hogy elszakadt az úszónadrágja. Ön híres arról, milyen jól tud koncentrálni, egy ilyen váratlan helyzetben azért megijed?
Áron: Legalábbis volt bennem egy kis félsz, mert az nyilvánvaló volt, hogy sarokvédő nélkül vívni szenvedés lett volna...
Emese: Én sokszor ilyenkor is mosolyogtam. A riói olimpián pedig tényleg felszabadult voltam, mert végig az volt bennem, ugyan mit veszíthetek. Áront viszont régen láttam olyan feszültnek, mint az első asszójában. Aztán persze beindult a gépezet, csak ott talán valamivel erősebben kellett berúgnia a motort. Meg lehet, hogy úgy gondolta, egyszer már nyertem, bármilyen más eredmény csak rosszabb annál – szerencsére hamar átkattant benne valami, aztán az elődöntőben már a dél-koreai srácot nagyon lazán győzte le.

– A dél-koreait, ugye...
Emese: Bizony, ráadásul az én sarokvédőmben! A végén még behúzunk nekem is egy fél aranyérmet...

– Áron sikere után végre ünnepelhettek Rióban!
Emese: Ünnepelhettünk volna, ám hiába győzködtem őt, hazautazott azonnal. De ezen amúgy senki sem csodálkozott: Áron ilyen.

– Nem is volt közös ünneplés?
Emese: Az olimpia után kissé szétszakadtunk, hiszen mindkettőnket sokfelé hívtak, talán az októberi esküvőmön koccintottunk először a közös sikerre.

– Az olimpia utáni forgatagban helytállni egyébként legalább olyan nehéz, mint olimpiát nyerni?
Áron: Az egy ünnepi menet, amely néha fárasztó, néha sok, nekem szociálisan mindenképpen, de nehéznek semmiképpen sem nevezném.

– Ilyenkor mit kérdeznek a legtöbbször?
Emese: Hogy milyen érzés a dobogó tetején állni.

– Nekünk tanítják is, hogy ilyet nem kérdezünk.
Áron: De egy általános iskolásnak nem, így aztán mi rendületlenül válaszolunk újra és újra erre a kérdésre.

– Emese a napokban vonult vissza, biztos, hogy még egy ideig faggatják erről is. Ám azzal, hogy letette a pengét, talán kicsivel több lesz a szabadideje is – a beszélgetésünk elejéhez visszatérve: enged neki valamivel nagyobb teret a főnökségben?
Áron: Emese már eddig is sokat vállalt, de ha valakinek szívesen adom át a teendőket, akkor az ő.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 24-i lapszámában jelent meg.)