Rajczy Imre, az egyetlen szombathelyi születésű olimpiai bajnok

Idézzük fel az 1936-os berlini olimpián kardcsapatban aranyérmet kivívó klasszisokat: Berczelly Tibor, Gerevich Aladár, Kabos Endre, Kovács Pál, Rajcsányi László, Rajczy Imre (1935-ig Rasztovich, később gyakran Rajczy-Rasztovich). És most nevezzük meg az 1948-ban Londonban ugyanebben a műfajban megdicsőülő pengeforgatókat: Berczelly Tibor, Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Papp Bertalan, Rajcsányi László. Ki hiányzik? Kabos és Rajczy. Kabos tragikus okból nem lehetett ott: 1944 novemberében a Margit híd felrobbanásakor lelte halálát. Rajczy miniszteri titkárként az 1946-ban halálra ítélt – végül életfogytiglant kapó, de súlyos betegség miatt 1946 decemberében elhunyt – Béldy Alajos, vagyis az ifjúság honvédelmi nevelése és a testnevelés országos vezetője (IHNETOV) személyi titkáraként dolgozott a politikai arcvonalban, így aztán jobbnak látta elhagyni az országot feleségével és két gyermekével. Átmeneti nyugat-európai tartózkodást követően 1948-ban telepedett le Argentínában.

Az egyetlen szombathelyi születésű olimpiai aranyérmes 110 éve, 1911. november 8-án jött a világra Rasztovich Gyula ügyvéd és Kampis Emília (érthetetlen módon mindenhol Kálcis Irént emlegetnek...) harmadik gyermekeként, s a szombathelyi premontrei gimnázium elvégzése után Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán folytatta tanulmányait. Szülővárosában már vívogatott, ezért is jelentkezhetett 1930-ban a BEAC vívószakosztályába, amelyben a híres mester, Gerentsér László pallérozta a haladók, a versenyzők tudását. Rajczyt öt perc iskola után Nagy Árpádhoz osztotta be Gerentsér, és az új tanítvány öt hét múlva megnyerte a gólyák viadalát. Hihetetlenül rövid idő alatt szorított helyet magának az elitben: 1934-ben és 1935-ben az Európa-bajnok csapat tagja, 1935-ben Lausanne-ban Gerevich mögött egyéniben ezüstérmes, úgy, hogy a magyarok közül egyedül ő győzte le mind a négy olaszt (Gaudinit, Marzit, Montanót és Pintont) a fináléban! Na, de milyen előzmények után vágta ki a rezet!

Nem sokkal az Eb előtt derült ki, hogy a szereplést rossz kondíciójára hivatkozva lemondó Kovács Pál helyett ő indulhat, de csak azért, mert a főiskolai sportszövetség magára vállalta a költségek jelentős hányadát. Tehát utólag nevezték, ráadásul az elutazás előtt három nappal szerezte meg a doktorátust. Ezek után vívott úgy, mint egy professzor, BEAC-os társa, jó barátja, Zöld Ferenc így írt róla a lausanne-i szereplés hatása alá kerülve:

„Ha meg akarjuk rajzolni lelki világát és mindazokat az adottságait, amiknek sikereit köszönheti, mindenekelőtt fantáziája, invenciója, kitűnő fizikuma és hallatlan koncentrálási képessége tűnik először szemünkbe. Csupa dinamika. A dolgokat, mint gyorsan változó, mozgó, cselekvő tárgyakat éli át, számára minden él és a sima, csendes, harcok nélküli út nem az ő útja. Erős akaratú és nagy munkabírású.”

Nem tervezett kevesebbet, mint hogy megközelítse Piller György nagy vívóeszét, Kabos híres tempóját, Kovács könnyedségét és Gerevich utolérhetetlen technikáját. Tény, gyorsan közelített, hiszen másfél hónappal később, augusztusban 5:4-re megverte Gerevichet a budapesti főiskolai vb döntőjében, az 1936-os berlini olimpián pedig 8:6-os magyar vezetésnél ő szerezte meg Masciotta ellen a kilencedik, aranyat érő győzelmet. A csúcséve mégis 1937. Februárban megnyerte a San Remó-i Aranykard-versenyt, június derekán egyéni magyar bajnoki címet szerzett, július végén vb-győztes lett kardcsapatban, augusztus 4-én feleségül vette menyasszonyát, Simonfay Katalint. Olimpiai arany ide, világbajnoki trófea oda, a magyar kardozók legalább olyan nagyra tartották a hazai fronton aratott diadalt, sőt! Értékét jelzi, hogy az egyéni elsőséget Berlinben elhódító Kabos vagy egy másik zseni, Petschauer Attila egyszer sem tudta végigverekedni magát a magyar mezőnyön. Nem úgy Rajczy, aki csoportjából úgy esett be a kilences fináléba, hogy a még továbbjutást érő harmadik helyért külön meg kellett vívnia Nyilas Tiborral – ehhez képest mindenkit felülmúlt a döntőben, és nyolc győzelemmel, hibátlan mérleggel ült fel a trónra.

Egyre erőteljesebb társadalmi és sportpolitikai tevékenységet fejtett ki, a hazai és a nemzetközi főiskolai sportélet szervezésében vezető szerepet vállalt, megannyi funkciót töltött be, de sok elfoglaltsága ellenére is még háromszor állhatott fel a dobogóra az egyéni kardbajnokságokon. Utolsó nagy dobásként 1944 márciusában még rákészült a csapatküzdelmekre, és többek között Bay Bélával harmadik helyhez segítette a BEAC-ot.

A Horthy-rendszerben ellátott funkciói (részletesen keretes írásunkban) miatt jobbnak látta elhagyni az országot családjával, a már említett Zöld Ferencnek köszönhetően a döntés körülményeiről is tudunk. Rajczy kocsijában ültek 1944. december 24-én Budapesten a légiriadó alatt, és a BEAC-os társ túlordítva az ágyútüzet kiabálta barátjának, hogy ha menni akar, ez az utolsó óra. „A térkép fölé hajoltunk, majd megszűnt a riadó, megöleltük egymást. Ez volt a búcsú.”

Más forrásból kiderül, hogy Rajczy átmenetileg egy osztrák településen, az angol zónában tartózkodott, ezen kívül annyi biztos, hogy 1948-ban települt át Argentínába. Néhány kiragadott epizód az ottani életéből: 1954 tavaszán Buenos Airesben egy színpadon állt Páger Antallal a Bors István című darabban, a dél-amerikai ország küldöttségének tagja az 1956-os melbourne-i olimpián, rendezője volt az 1962-es Buenos Aires-i vívó-vb-nek. Érdekesség, hogy amikor a Juan Perón elnökségének véget vető katonai junta 1955. november 13-án átadta a hatalmat Pedro Aramburunak, ő a kardvívó olimpikon (1948) Fernando Huergo tábornokot nevezte ki az Argentin Sportszövetség és az Argentin Olimpiai Bizottság élére – Huergo pedig maga mellé vette titkárnak Rajczyt. Nyilván ennek köszönhető melbourne-i feladatvállalása.

Rajczy Imre az 1960-as évek végén túlélt egy szélütést, a második agyvérzés azonban már végzetesnek bizonyult, 1978. március 31-én hunyt el. Az egyetlen szombathelyi születésű olimpiai bajnokról utcát neveztek el a vasi megyeszékhelyen, Szily János utcai szülőházán 2001-ben emléktáblát helyeztek el.

A FŐISKOLAI SPORT MOTORJA

Rajczy Imre páston nyújtott teljesítményének értékét csak növeli, hogy az élsporttal párhuzamosan igen aktív társadalmi és sportpolitikai tevékenységet folytatott. A Magyar Főiskolai Sportegyletek Egyesülése (MFSE) ifjúsági elnökévé választásától (1934. november) kezdve a hazai és nemzetközi főiskolai sport motorjaként is zakatolt. Az 1935-ös budapesti főiskolai világbajnokságon fáradságos szervezői munkája ellenére végzett az élen kard egyéniben és csapatban, 1936-ban a Magyar Nemzeti Diákszövetség vezértitkárának, 1937-ben a Nemzetközi Diákszövetség sportbizottsága elnökének választották. 1939-ben azért nem indult az egyéni kardbajnokságon, mert a főiskolai diákszövetség londoni kongresszusán vett részt. 1941 nyarán – már a Magyar Egyetemi és Főiskolai Sportegyesületek Országos Központja főtitkáraként – Rómába utazott, hogy a Nemzetközi Diákszövetség új – a nemzetközi sportélet intézésére életre hívandó – szerve, a főiskolai olimpiai bizottság szabályzatáról tárgyaljon, amelynek kész tervét maga vitte az Örök Városba.

Az 1936. novemberi miskolci követtáborban Rajczy Imrét a Turul Szövetség sportosztálya országos vezérének választották, az évenkénti tisztújításokon is bizalmat kapott, később mint a külügyi osztály országos vezére. A Turul Szövetség a Horthy-korszak legjelentősebb egyetemi ifjúsági szervezete volt, alapállását tekintve jobboldali radikális, keresztény-nemzeti gondolkodású, revizionista, de az 1930-as években „szociális tevékenysége felerősödött, (...) ideológiai bázisa szélesedett, népi, baloldali elemekkel bővült”. Rajczy 1942-ig volt tagja az 1943-ban kettészakadt szervezetnek.